Egy régi dalnak áriáit hallom,
Régi a dal, de mindig új marad;
S bár sóhajként lebegjen gyenge ajkon,
Vagy mennydörögje millió ajak:
- Hat, gyújt, s marad, mi egykoron vala,
Mikor zengé Luthernek érczszava, -
Szent zsolozsmánk, ősi énekünk:
Erős vár a mi Istenünk!
Oltárt emeltek egykoron, magasat, -
Körötte fény és pompa csillogott:
Bősz lángot rajt’ a bűnnek raktanak…
De ím a bálvány omlott, megingott,
S megrendült Róma s tömjénző hada,
Hogy rázendíté Luther érczszava
Szent zsolozsmánk, hívő énekünk:
Erős vár a mi Istenünk!
Majd „ármánynak és cselnek ezre”
Orvkezekkel hányszor tört reánk,
Hányszor volt e föld „ördöggel telve”,
S annyi vészben mi el nem bukánk.
Mi lett vón’ – más, mi diadalt ada,
Ha nem Luthernek intő szózata,
Szent zsolozsmánk, ima-énekünk:
Erős vár a mi istenünk!
S most, - hogy a hit nem kér martyrokat,
S a kard helyett – ige hatalma ví: -
Eszünkbe juttat dicsőbb napokat,
És szebb jövőről ábrándozni hí
A régi dal. S ha felzeng dallama,
Mikéntha dörgne Luther érczszava,
Megszilárdul, erősbül hitünk:
Erős vár a mi Istenünk!
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése