- I. Kir. 21. e. –
Nagy hatalmú az Úr, ki a bűnt
büntetés nélkül semmiképen
nem hagyja… (Náhum. I. 3.)
Palotája termit sorra-rendre járja
Samária büszke, hatalmas királya,
Itt se talál nyugtot, abban sem vidul fel,
Szívében a féreg, - akármerre jár-kel.
Asztalán az étel magát úgy kinálja,
Hozzá se nyúl Acháb, az ország királya.
Hiába nyugtatja Jezábel, a nője,
Nem simul el arczán a bánat redője.
„Mi a bajod, lelkem, mi szomorít téged,
Bú sötét felhője miért üli képed?
Nőd vagyok én vagy mi, mondd: mi az a bánat,
Melytől arczodon a gond redője támad?”
„Szép királyné asszony, feleségem, lelkem,
Miért kérded, hogy mi szomorít el engem,
Ugyis hiába mondom, mi haszna beszélem,
Nem adhatod vissza a nyugalmat nékem!...
De ha tudni vágyol, íme tehát halljad,
Samária fője mért nem lel nyugalmat:
Egy darab szőlő van palotám tövében,
Meg akartam venni, de nem adják nékem.
Jezréeli Nábót a szőlő gazdája,
Kérve kérdem tőle, mondja: mi az ára?
Háromszor nagyobbat, - pénzt igértem érte:
S nem adja sem pénzért, sem pedig cserébe!”
Kérve kérdém tőle, mondja: mi az ára?
Háromszor nagyobbat, - pénzt igértem érte:
S nem adja sem pénzért, sem pedig cserébe!”
Szép Jezábel asszony mosolyogva hallja:
Királyi urának mi a búja, baja.
Szóra nyitja ajkát: - „Bú ne bántson téged,
Azt a darab szőlőt megszerzem én néked!”
Pörosztó terembe siet be Jezábel,
Levelet ír gyorsan kicsi kis kezével:
„… Jezréel vénei, - halljátok a szómat,
Bármi úton-módon veszni kell Nábótnak!
Keressetek embert kettőt, a ki vallja:
A királyi széket szidta Nábót ajka;
Ítéljétek őt el kegyetlen halálra;
- Ezt izeni Acháb, az ország királya!”
Így ír a szép Jezábel; csak a pecsét kell még,
Reá üti azt is s szól, hogy gyorsan vinnék
S hogy jó válasz nélkül – meghagyja keményen –
Hozzá a követség vissza ne is térjen.
Gyorsan jön a válasz: „Uram király halljad:
Trónt káromló Nábót mindörökre hallgat;
Megköveztük őtet, vére ki van ontva,
Éhes ebek nyalják lenn az utczaporba’!...
Szép Jezábel erre nagy örömet érez,
S víg kaczajjal lép be búsuló férjéhez:
„… Soh’se búsulj Acháb, azt a szőlőt – nézzed –
Nábót halálával megszereztem néked!”
„Harczi zajtól hangos Jezréelnek tája,
Piros vértől nedves a halál kaszája;
Mint a levél ősszel: a nyíl egyre szárnyal,
Betöltve a léget szörnyű suhogással…
Harczolók sorában fegyverrel kezében
Ott rohan Acháb is harczi szekerében.
- De nyíl száll a légben, … most lecsap, mint vércse!
S vérbe fagyva hull le Acháb a szekérbe…
*
Jezréelnek földén idegenek járnak,
Se szeri, se száma az ellen hadának.
Szép Jezábel asszony orczáit kifestve
Mosolyogva néz a győzelmes seregre.
Hasztalan a mosoly!... Az ellen vezére
Egyet int – és ím az utcza kőzetére
- Mint ha férges alma szakad le az ágról –
Hull alá az asszony a ház ablakából;
s a hol Nábót vére festette a földet,
Ebek szedik széjjel a királyi hölgyet.
Így telt be a szó, mit a próféta mondott:
„Vére folyik annak, ki egykor vért ontott!”
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése