- 1901. –
Jertek emlékezni… Nem szelíden, lágyan,
A hogy szép időkre visszasóhajt vágyam,
A hol bájos emlék merengésre hangol,
S zendül a méla dal a gyöngédebb hangból.
Nem a csalogány ez, a mi zeng az ágon
A fészkenülőnek holdas éjszakákon,
Mikor álmodni hí rózsakertek tája,
S ringat a szerelem szép elégiája.
Jertek emlékezni – nagy erős haraggal:
Mikor a zúgó vész szabadulva nyargal.
Az égen, a földön mennydörögve vágtat,
Reccsentve dönti ki a százados fákat…
Az eget hasítja a czikázó villám,
Föl az égre csap föl a tajtékzó hullám…
Bömböl az elemek rettentő tusája
Kiséri haldoklók halálordítása.
Jertek emlékezni! – Ez a hadak napja,
A ki azzá tette, az a máglyák papja.
Látod-e küzdeni azt a hős barátot?
Hogy zúdul fejére kétfelől az átok! –
Nem ő akarta így; azok ítélték el,
Ő a lelkek üdvét hirdette hitével.
A mit ő gyújta meg: új élet világa,
Mit azok gyújtának: az öldöklő máglya.
Jertek emlékezni… De mit is beszélek?
Kevés már az neked, óh szorongó lélek! –
Jertek cselekedni! Tettre hí e nagy nap;
Pihenni békében azok ma se hagynak.
Nem elég hitednek, hogy az égbe szálljon,
Ők is repülnek, de rút denevér-szárnyon,
Lappangva sötétben lesnek a prédára,
S rejtekbe bújnak el a nap hajnalára.
De ez a hasonlat éri csak egy részét,
Ártani sok módon látod az egészét;
Láthatod nyilván is a képmutatókat,
Hallod feljajdulni a szemforgatókat.
Míg úri pompában ragyog ékes háza,
A világ előtt az üldözöttet játssza:
Miattunk nyomják el őket… Óh szegények!
Alig jut egy morzsa nekik már reménynek!
Fegyverrel, máglyával irtott minket hajdan,
S volt erőnk, volt hitünk megállni a bajban
De az a kaján harcz, mit csellel ma folytat,
Lassan, de biztosan öl, hogy erőnk sorvad.
Jertek cselekedni4 ez a vég ne érjen,
Harczra hí ez a nap – szent ügyünk megéljen! –
Rajta hát – elébe, keresd a furfangját,
Ott ragadd meg torkán, hol fúrja az aknát!...
De mégse! – Nem méltó ez a munka hozzánk,
Az akna-iszapból szennyet hozna az ránk,
Ősök igaz útján egyenesen járjunk,
Mit ők építettek, legyen erős várunk.
Régi szilárd hittel ha mi összetartunk,
Diadalhoz juttat becsületes harczunk.
Kivívjuk a sikert s nem rövid időre:
A kor eszméivel megyünk mi előre.
A sötét századok emelték fel őket,
Szolgaság a vakhit, rajt’ hatalmuk nőtt meg,
De halad az idő, trónjukon túlszárnyal,
Nem bírják elérni a denevér-szárnnyal.
Elsöpri azt a kor, ki gátul áll elé,
Haladó forgása nem megy visszafelé. –
Feszíti erejét… Győz tán a gátvető?...
Egy percz a jelenje; a mienk a jövő!
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése