Lukács ev. II. 41-52.
A páskaünnepről jövének.
Nők, gyermekek, szakállas vének,
Sűrű rajokban, mint a darvak,
Feledve szomjat, fáradalmat,
Hazafelé törekszenek. –
Oldalt kopár, sziklás hegyek.
Nagy őszi záporoktól ásott
Kiszáradt medrek, vízmosások
Szaggadtják meg a szirtutat;
Árnyékot egy bokor sem ád,
Pedig a lég oly rekkenő,
S a tikkadt hőség egyre nő.
Oly perzselő a nap heve,
Lippegve lépked a teve,
Fülét lógatva a szamár,
Lassan, lomhán, mélázva jár.
s ha olykor istenadta barma
Harapni egy kórót akarna,
Van ordítás, ocsmány szitok
Csak úgy csépelnek a botok.
Judeából Samária
Felé tart már a karaván;
Ott lépdel lassan Mária,
Nincs egyetlen szó ajakán,
A gyöngéd, hívő, tiszta lélek
Egészen önmagába mélyedt,
Ártatlan liljom-kebele
Szent áhítattal van tele,
Mint hogyha most is ott, ama
Dicső templomban állana,
Hol a dús czédrus-oszlopok
Fényétől elvakul a szem,
Hol tömjénillat gomolyog
És zene szól rejtelmesen;
S a szentek szentéből, hova
Nem léphet bűnös földi lény,
- Arczát környezve égi fény –
Maga tekint ki Jehova.
S Mária boldog, úgy örül,
Ezt látja csak, mást mit se lát,
Nem hallja ő maga körül
A karavánnak nyers zaját;
Nem érzi lába friss sebét,
Melyet izzó kő éle vágott,
Nem érzi a nap lánghevét,
Felejti az egész világot.
Ábrándos lelke nincs alant,
A szürke út fölvert porában,
Elszállt, mint egy fehér galamb,
S az angyaloknak ül sorában.
Mária mellett József ballag,
Ki szintén elmerülve hallgat.
A hosszu útat únja már,
a lelke messze, messze jár,
Názáretben, hol kis hajléka
Úgy integet, mosolyg felé,
S százados fák sötét árnyéka
Borul a vén tető fölé;
Vígan köszönti műhelye,
Sok jó ácsszerszámmal tele.
Ezt látja csak, mást mit se lát,
Öntudatlan mozog a láb,
Öntudatlan szorítja marka
A rossz kötőfék-madzagot,
s nem is sejti, hogy a szamarka
Mily vonakodva ballag ott.
Mert a négylábú szürke szolga
Ugyancsak meg van ám pakolva,
Bőség szamárban nincsen ám,
Megszenved az a tíz s néhány,
Egy-egy viszi négy-öt család
Minden czók-mókját, holmiját;
Hátán kopott kápás nyereg,
Sivalkodó boglyas gyerek,
Szőnyegből vastag göngyöleg,
Általvető, tarisznya, tömlő,
Jó borral és olajjal ömlő,
Csereberélt portéka, sok,
Így szokták ezt az utasok.
De már a nap a hegy megett
Pirosra festi az eget,
És hirtelen leszáll az est;
Megáll erre a karaván.
A jámbor szent József se rest,
Könnyít kifáradt szamarán,
Lerakja hátáról a terhet,
S elébe egy kis abrakot vet.
Szűz Mária pedig a földre
Két ócska szőnyeget terit le,
egy-egy kemény batyú a párna,
- Ki elfáradt, lesz így is álma,
De a batyúk közé középen
Pehelyvánkost fektet les szépen,
S a puha párnát gyöngéd kézzel,
Talán, hogy még puhább legyen,
Mária megsimítja kétszer,
Aztán megszólal: „Gyermekem
Hol vagy? Feküdni jösszte már,
Jer, nézd, az ágy megvetve vár!”
Körültekint s döbbenve látja,
Hogy a kis Jézus nincsen ott.
Kérdi Józseftől. Ő se látta.
Keresni indulnak legott;
Futnak rokonhoz és baráthoz,
Fordulnak sebten fűhöz, fához,
S árként hullatva könnyeik’,
Az egész tábort fölverik.
Pedig a karaván tanya
Elcsöndesült már jószerint,
Csak egy-két elfáradt anya
Csitítja a síró piczinyt
A kisded szájában az emlő,
Ez a nektárral teli tömlő,
S míg szívja-szívja nagy mohón,
Kifog az álom a bohón.
Amarra meg egy elmerült vén,
Imára kulcsol épp kezet.
S szakálla csillogó ezüstjén
Fényes csillag-sugár rezeg.
A szent agghoz közel pedig
Egypár csaló veszekedik.
Könnyű a munka osztozásig,
De hajh, az osztozás nehéz,
Egyik irigyebb, mint a másik
S a két gaz mindjárt összevész.
Jajgatva futkos szerte-szét
A táborban Szűz Mária,
A bú majd elvevé eszét.
Hol van fia? Hol van fia?!
De kérdés, kérés mind hiában,
A várva-várt válasz helyett
Mindig csak ez a felelet:
„Én nem láttam, bíz én se láttam.”
Van, a ki még választ sem ád,
Hanem gorombán rája mordul,
És másik oldalára fordul
S hatalmasan hortyog tovább.
Nem, nem lehet megállnia,
Fut, fut szegény Szűz Mária,
Gyorsan, a hogy csak bírja lába,
Szent József alig ér nyomába.
Elhagyják a biztos helyet.
Csak vissza-vissza merről jöttek!...
Csöndes az éj, a messze mélylő
Sötét égen fejük felett
A csillagok úgy tündökölnek.
Alant pedig minden setét,
Az út fölött még a fehérlő
Meszes sziklák is feketék.
Mária olykor meg-meg áll,
Kiált – és hallgatódzik aztán,
Nincs semmi hang, csak egy sakál
Vonít fel éhesen a pusztán.
Összeborzad önkéntelen,
Elfogja őt a félelem;
Előtte rémes képek állnak,
Már látja holttestét fiának…
Ott, ott nyúlik el véresen,
Lecsukva ím a drága szem,
Fejéből lassan vér szivárog,
Haja porral s vérrel kevert,
S ádáz fogakkal vad sakálok
Szaggatják a kitárt kebelt!...
El, el kísértő látomány!
Mária magát összeszedve,
Csak megy tovább, gyorsan, sietve,
József pedig alig pihegve
Botorkál a szent Szűz nyomán.
S mennek a végtelennek tetsző
Nagy éjszakán tovább, tovább,
Mária szívén hajh, a metsző
Kétség keserves kínja rág.
Hiába néz, hallgat, figyel,
Nincs semmi hang, nincs semmi jel.
Keleten végre felköszönt
A büszke nap sugárzó képe,
De enyhülést, vígaszt nem önt
Az anya csüggedő szívébe.
Egy-egy járókelőt ha lát,
Hiába mondja el baját,
Nem látta senki a fiút.
Oda van, eltűnt szemefénye,
S a mint előtte fogy az út,
Akként fogy haldokló reménye.
Mert Menasse és Ephraim
Földje mögöttük elmaradtak,
- Naarathaés Zemaraim, -
Már Benjámin földjén haladnak,
S Jerikót balra hagyva, ketten
Ott mennek immár csüggedetlen,
A hol a kis Adummimon től
Az út Jeruzsálemnek fordul.
Fáradtan, étlen, födve portul
Mária s József ott halad
Az Olajfák-hegye alatt.
Feléjük karcsú pálmafák
Árnyékadó ernyője rezdül;
De a két vándor nem pihen
A Josaphát hűs völgyiben,
Hanem a Kidronon keresztül
Jeruzsálemnek neki vág,
S a szent város halmára hág.
A városban a szent pár gyorsan
Rokont, barátot felkutat,
Kikérdezik apróra, hosszan
Szállástadó gazdájukat.
Mária sirva, az örök
Isten nevére könyörög:
„Oh emberke, oh véreim,
Az Úrban én testvéreim,
Közöttetek egy is ha van,
Ki látta gyermekem’, fiam
S Jehova irgalmába’ hisz:
Csak egy szócskát, mely nyomra visz!”
De vígasz fájdalmára nincsen,
Mitsem tud ismerős, barát.
Bezörget hát minden kilincsen,
Házról-házra, koldus gyanánt.
Ruhája megszaggatva, és
Haja szétbontva száll, repül,
Szemében a kétségb’esés
Meredt, ijesztő réme ül,
Mely az őrülettel határos.
Úgy szédíti fejét a város,
Ez a roppant nagy kőhalom,
S a házak a két oldalon
Sziklasíroknak tetszenek,
Melyekben föltámasztva háttal
Bepólyált holtak fekszenek…
Tele van lelke gyötrő váddal,
Nem bír magával Mária,
Szíve önvádtól tépve dobban,
Volt édes, drága, szép fia,
De el kellett pusztulnia,
Gondját mért nem viselte jobban?!...
A bethlehemi jászol óta
A fúvó széltől is megótta,
Kijátszta a zsarnok vasát,
Heródes véres pallosát,
S míg ott ringatta bölcsején.
Egész lelkét reá lehelte,
S a szeretet édes tején
Mily gyöngéd gond között nevelte;
Hallotta első gügyögését,
Látta a lélek ébredését;
Látta, a mint a sápadt gyermek
Testben, lélekben egyre fejlett,
Látta a mély tüzű szemek
Sötét fényét örvényleni,
S aranyfürtös feje felett
Sugárkört látott fényleni.
Látta, de hajh, nem látja többé!
„Oda van ő, Jehova född bé
Örök homállyal a napot!”
Mária szívéhez kapott,
Térde remeg, ereje fogy,
Már elbukik, szerencse hogy
József hamar felfogja őt,
A kábultat, a szenvedőt…
Csupán pár perczig tart aléltan
S fölnyitja szép szemét megint,
S fájdalmasan szomorú, méla
Szemeivel körültekint;
De ámulását, oh, ki fesse?
Ott látja szemközt, éppen ott,
Ama dicső nagy templomot,
Salamon fényes templomát…
Józsefnek némán int: kövesse,
Hadd keressék föl Jehovát,
Megenyhül tán a bú, a vád.
A templomba, akár a mennybe,
A szent pár elfogódva megy be.
Fölöttük kettős ívbe hajlik,
A roppant, óriási bolt,
Alant vitázók szava hallik,
Mária szétnéz s felsikolt,
Szívén az öröm átnyilallik,
Közöttük ott van ím fia:
„Oh hála néked Jehova!”
Írástudók s papok között
A gyermek Jézus ottan áll,
Miként a lángba öltözött
Cherub, Éden kapuinál.
Ím, a tizenkét éves gyermek
Kiállt az éles szófegyvernek,
A mellyel reá támada
A farizéusok hada,
Kikből nem a próféta-szellem
Mély titka szól, nem a csodás
Örök kinyilatkoztatás,
Hanem ó-cháldeai nyelven
Furfangos szőrszálhagatás;
A törvényt addig magyarázzák,
Csűrik, csavarják,
Szűrik, kavarják,
A míg belőle ki nem rázzák
a lelket, és más nem marad,
Csak holt betű, csak rút salak.
De a kis Jézuson ki nem fog
Cháldea minden tudománya,
Róla a mérges nyíl lepattog,
Megoldva hull elé a pányva.
Igazság az ő fegyvere,
Ellenállhatlan sújt vele;
S mint jó kard, hogyha megfenik,
Szava behat elevenig;
De róla vér s méreg helyett
Gyógyító ír, balzsam csepeg
S körülte a kevély papok
S írástudók úgy állnak ott,
Mint meghunyászkodott ebek.
A Szűz pedig édes fiát
Oly boldogan öleli át,
Hevesen kebléhez szorítja
Arczát, szemét csókkal borítja,
S ajkán szeliden kél a vád:
„Fiam, mért hagytad ott anyád’?
Lelkem’ búval mért itattad?...
Hogy mennyi szenvedtem miattad,
Nem tudja más csak Jehova…”
Elhallgat s könybe fúl szava.
Jézus is anyját öleli,
De szeme könnyel nincs teli,
Hangja is nyugodt, nem remeg:
„Miért kerestek engemet,
Avagy nem tudjátok talán,
Hogy énnekem az én Atyám
Dolgaiban kell fáradoznom?”
Mária rátekint ijedten
S lelke mélyéig összeretten.
Mert a szép halvány gyermekarczon
Feltűnik valami csodás
Rejtelmes, bánatos vonás.
S ekkor, mint árnyék a tavon,
Melyet felhő játéka van,
Mária lelkén hirtelen
Egy alaktalan sejtelem,
Sötéten, de nem költve neszt,
Szállt végig, és vonult tova:
Ostor és töviskorona,
A Golgotha és a kereszt.
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése