Fejes István: Jézus a tengeren

Apostolok tengerre szállva

Eveztek a túlsó határra;

Mögöttük immár Galiléa,

De néz utánuk még alélva;

Előttük a part dús viránnyal,

S vár a szentekre néma vággyal.

 

„Ó! – mond Júdás -, mi szép e hely!

Szelíd alkony szellőt lehel;

Az ég gyújt értünk csillagot,

Ó, én itt oly boldog vagyok!”

„A mester alszik, lassan ember!”

De Júdás csak nem bír a kedvvel.

 

„Júdás, ne zúgj, - mond bölcs Jakab –

Közel a part, hajónk halad;

Árny, üde illat, béke, csend

Van ott, - a tengert föl ne verd!”

 

A tenger csöndes, sima habján

Reng a hajó, - imádkozó lány

Keblén a szűzi patyolat –

S benn a fényes tükör alatt

Ezer mosolygó kép ragyog,

Az ég, a hold s a csillagok!

 

„Izzadsz, Tamás; tikkadsz te, Péter;

Evezni mért oly balga hévvel?

Mi üdv, mi kéj itt élni ma, -

A tenger oly csöndes, sima!

Ringjunk, pihenjünk e gyönyörben,

Majd partot ér hajónk a reggel!”

 

„Nálad az erszény, legyen úgy”,

Mondák többen, „Júdás ne zúgj!”

Mondák ketten; de a hajóban

Immár a többség kedvre lobban.

A tengeren víg zaj hallatszik,

És a Mester mélyebben alszik.

 

„Elég a kedv, kormányra, Péter!

Bizony, bizony, hajónk nem ér el!”

„Nem vagy te mester; míg az alszik,

Mulathatunk kedvünkre addig.”

És kik előbb eveztek hévvel,

Most elmerültek szinte mélyen;

Jézus pedig aludt, de jobban,

Mind jobban a zajos hajóban.

 

De zúg az orkán szörnyű bőszen

S rendítő óriási kézzel

Lecsap, mint a villámütés

A habra – az megrendül és

Örvényt fúr a mértföldnyi mélybe,

S tornyot vet a végetlen égre!

Sötét, mint a kháosz előtt,

Az ég, a tenger és a föld;

Csak egy sugár, egy szikra nincsen,

Mi a vészben reményre intsen…

És az apostolok hajója,

Hol fölvetve, hol elsodorva,

Küzd a háborgó tengeren,

A vészes és vak éjjelen, -

Péter feszült erővel küzd, hajt;

János a sülyedő hajón tart;

Tamás haját szaggatja, tépi,

Jakab a part határát méri,

S a part, a part most távolabb van,

És meg se látszik a viharban!

 

Júdás reszketve hull le térdre

S jajgatva, esdekelve, kérve

Csókolja a mester kezét,

S rángatja felső öltönyét: -

„Uram segélj, mert elveszünk!”

Utána mind: „jaj, jaj nekünk!”

Földél a mester s mély szemével

Végignéz az örök sötéten;

Jobbjával int a kába habnak,

Baljával a szilaj viharnak: -

„Isten, te vagy úr egyedül!”

Hab elsimul, ég földerül,

A férfiak Jézusra nézve,

Jézus pedig állt égi fényben

És szól vala buzgón, szeliden:

 

„A tengernek mosolygó tükre

Vihart is rejt a kishitűkre,

S míg a hajó partig halad,

Rongálja vész, hab, áradat.

Ember! ha a bűn elmerít,

Keltsd föl korán, s megtart a hit!”

 

Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.