Föl azt a kalapácsot… Üss a szegre…
Rengjen bele a templom ajtaja! –
Hadd zúgjon átok vakmerő fejedre,
Hozzád nem ér a főpap udvara.
Szegezd ki bátran – a te hirdetésed
Világot áraszt. Föl, szegény barát!
Örök dicsőség üdve a te részed;
Hirdesd az újkor fényes hajnalát!
Nézzétek, ott áll… a pöröly kezében…
Függ már az ív a templom ajtaján…
Csak egy kicsinyke négyszög tér az éppen,
Ki róla olvas, kis csoport ma, lám;
De szárnya nő a hirdetett igének,
S a nagy világon holnap átrepül,
S ujjongva zendül rá a hymnus-ének…
Ne félj barát, - már nem vagy egyedül!
Nézd, hogy’ hevül a népek milliója,
Az ige hogy’ gyújt fejedelmeket! –
A várt szabadság mesterét megója,
A szolgajármot összetörheted…
S te összezúzod… kalapácsod dönt rajt’…
Te vagy az újkor Makkabéusa:
Vezérled üdvre a nagy ifjú néprajt.
Szebb kort teremt e fenséges tusa.
… Hová ragadt a mult idők hatalma?...
Hol van a hős?... Csak képzelet talán?...
Ah, szerte nézek s szemem fennakad ma
A régi templom új vasajtaján.
Ott a kilenczvenöt pont*… Haj, mivé lett? –
Csak holt betű az, öntött vas, kemény! –
Megmerevült tan lett a nagy hitélet,
Nem gyúlad abból többé új remény.
Küzdő nagy ősök tétlen korcs utóda
Ma a közönynek vánkosán hever ;
Ha néha fölzeng az a régi nóta.
Mélyét e fásult sziv nem éri el.
Feledte ez már azt a drága multat;
S hogy újra kell most érte küzdenünk,
Fölkél-e hét?... A gyáva elpuhultnak
Nem lesz erős vár a mi Istenünk.
Nyüzsög az ellen. Haddal nem zavar ma,
Nyiltan nem üldöz: titkon veszteget.
Máglyát alád ma nem rak; nincs hatalma,
Hogy arra vesse kínzott testedet;
De nála a tűz; nem is vetted észre,
A házereszbe csóvát hogy’ dugott?
S váratlanul, ha fölriadsz a vészre,
Hogy’ gyúlt ki házad, magad sem tudod.
Nem látod őt, de hallszik suttogása,
Megleli az a gyöngéd nő szívét,
S míg elvakít a szép szem ragyogása.
Kilopja bölcsőd pólyás gyermekét. –
„Egy-két elorzott gyermek, nos, mit árthat?”
Így szól talán a lomha gondtalan…
Rablott fiakból lett a janicsárhad**;
Nézz vissza, milyen véres útja van!
De nem! – hisz, úgy-e, nincs fegyver kezében.
Feléd üvöltve nem vezet hadat…
Óh nem! csupán a hálót húzza szépen,
Óh sok van, a ki abban fennakad! –
Az ő hatása együtt jár a vésszel,
Ront láthatatlan’; ingat, mint a szél;
Húzódik, mint a légvonat, ha rést lel,
S fájón nyilalni kezd, hol szivet ér.
A hova eljut, bomlik ott a béke,
Fázón gyanakszik férj és feleség.
Ő mindenütt a hasadó fa éke,
A hova finom éle férkezék.
És ezt az ellent csak heverve nézed?!
Nem látod: a szú gerendádba fúr;
A szent örökség még ma drága részed,
Majd összeroskad föltarthatatlanúl.
Kelj föl! – Hisz egykor fegyvert is ragadtál,
Ha megtámadták örökségedet;
Mentőt a honnak, hősöket te adtál,
Multjába föl van írva nagy neved.
Téged dicsőit a magyar szabadság,
A te erőd volt, hogy joga megélt…
S a mit vetettél most azok arassák,
Kik elnyomásért nyertek szolgabért?
Nem szabadulsz meg már ma véred árán,
Haddal az ellen már nm ront elő;
A mit ma sző és szít a sima ármány,
Egy győzi csak le: a belső erő.
Hagyd el a tétlen álom kerevetjét,
Munkálj, buzogj és meg lesz sikered;
Hogy kezüket már otthonodra tették,
Az csak a lanyha közönyből eredt.
Szegény vagy s ő a gazdag? – félsz-e tőle?
Szegényebb ő, mert kincs a hit neked
Légy a családban nagy mult hirdetője,
Neveld az ősi hitben gyermeked’.
S ha nagy családunk, egyházunk körében
Együtt érezve, egyetérthetünk,
Úgy újra zenghet, a hogy zenge régen
Dalunk: Erős vár a mi Istenünk!
*) A wittenbergi templom ajtaján ma vasba van öntve a 95 tétel
**) A janicsárhadat rablott keresztyén gyermekekből alakította meg a török hatalom.
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése