Babilonnak vize, folyj csak,
Vidd könyűnket s mélyre fojtsad!
Búba borult boldogságunk,
Gyász, siralom a fogságunk.
Lant, függesztünk a fűzfákra,
Meg ne zendülj vigasságra!
A Sionnak dicsősége
Oda van már! Vége, vége!
Úgy szívünkbe nyilal a szó:
Zengjen ének, vígan hangzó!
Ellenségink ezzel ölnek,
Rabságunknak így gyötörnek.
Van-e ének az idegen,
Itt e földön, mely idegen?
Van-e sziv, mely fel nem jajdul,
Honát vesztve, éles jajtul?!
Semhogy itten énekeljen,
Az ínyemhez ragadj, nyelvem!
Ki feledne, Sion, téged?
Ki feledné régi fényed?
Te se feledd, óh Jehova,
Édom karját soha, soha,
Mely hazánkat lealázta,
Mind a porig meggyalázta!
Óh Babilon, óh Babilon,
Megfizet még neked Sion!
Haragunk felsír az égre,
Lakolni fogsz te még végre!
Boldog, ki rád kardot foghat,
Porhamuvá szétrombolhat,
Fajzatidat megfojthatja,
S a sziklához paskolhatja.
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése