Mit ünnepelsz rajta? Eszme terem eszmét,
Idő óczeánja eltemeti ismét.
Az örök titokról néhány vitatétel
Hiú szembeszállás az örök fejtéllyel;
Egy rend fátylat tép szét a lángész merészen,
De marad a rejtély örökös leplében.
Ne ezt ünnepeld, ne! Ünnepeld az eszmét,
Hogy Luther, hogy Kálvin az Istent keresték.
Zárda mély csöndjében, átvirrasztott éjen
Csüngve szomjas ajkkal, vezeklő mezében,
Csüngve a szenvedő Krisztus szent alakján,
A megváltó igét a feszület alján
Századról-századra áhítattal lesték,
Óh, de nem találták a megváltó eszmét!
Korlátát érezte a vívódó elme,
Vigaszt seholsem lelt örök csüggedelme.
Szűk volt az a czella!... Napfény alig tört be,
A végtelenséget szoríták e körbe;
Testük’ marczangolták, szivöket tépdesték,
Lelküknek a szárnyát le-lemetszegették;
Siratták az éltet, siratták a napfényt,
Pisla fényt szerettek, kerülték a nagy fényt,
Trónja-vesztett kolduskirály volt az ember,
Bujdosott epedve kínos gyötrelemmel.
Egyszer csak elhangzék egy erős, szabad szó,
Századok visszhangját keltő, messzi hangzó!
„Keresd a szívedben, keresd a hit által,
A nagy végtelenben merész, szabad szárnnyal;
A haladás örök nagy útján keresd te:
Ott az igaz Krisztus; a megváltó eszme!
Krisztus, ki a szíven egyre nő, egyre nő,
Örök, mint a jövő, végtelen nagy erő!”
Krisztus, ki korlátot, bilincset széttörvén,
Szabaddá tesz, nem köt az emberi törvény,
Törvény, melyet lánczul a századok fonnak
S emberi igával szabad lelket nyomnak;
- Örök igazságot bírni véltek balgán,
Pedig tőle messzibb sohasem voltak tán –
Ez igát levetvén, szent utat követvén,
Törj magasra, törj fel: előtted az Eszmény.
Eszmény, ki ha szíved ajtaján beléphet,
Feloldoz, felavat, magához von téged.
Bűn mocsokját vesd le; mert Ő igaz, tiszta,
Örök szent lényedet vívd te küzdve vissza.
A megújhodásnak a forrása benned,
Istent a hit által lehet csak ismerned…
Ne keresd egy zugban, nem templomban, képben:
Keresd te a Krisztust a végtelenségben!
Hitet meg nem újít néhány vitatétel:
Az a régi jelszó nyomtalanul vész el.
Ki vitatja mostan? Rég a vérpad, máglya,
Bújdosás és inség, gályarabság átka,
Szent hitöket semmi meg nem ingathatta,
Mert a meggyőződés azt szentté avatta;
Lelkük’ meg nem ejté, nem, semmi sem itt lenn:
E földi világban: „Erős vár az Isten”.
Fény, világ van elég; titok zára pattan,
Halad a tudomány ellenállhatatlan;
A halálig hű szív ereje, hatalma,
Ez hiányzik mostan… Tán ki is van halva?
Pedig csak ez, csak ez a megváltó eszme.
Nem a sok tudásban, a hitben keresd te!
Hitben, a mely élő, mely szeret, mely remél,
A mely a lélekben, nem a betűben él.
Krisztus e betűnek igáját széttörte,
Lelkedet feloldta, hogy feléje törj te.
De ha bűn, ha kétely, gyávaság lekötnek,
Kapzsi vágy rabjává lánczol le a rögnek,
S gyűlölséget táplálsz embertársad ellen,
Aláhullsz a földre bús-szárnyaszegetten.
Hogyha nem csüngsz hittel Krisztus szent alakján,
Dicséneket mért zengsz hitújítás napján?
Bűn a szó, ha puszta, ha léha hivalgás,
Levegő hulláma, fuvalom csak, nem más.
De ha szíved rendül, mert rajta keresztül
Az Istenkereső érzelem átrezdül;
Ha epedő ajkkal mégysz híves patakra,
A melynél megenyhült a martyrok ajka:
Úgy ünnepled Luthert, Kálvint, úgy az eszmét,
Keresvén az Istent, a mint ők keresték.
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése