- Hugo Victor –
Midőn vad bőrökbe burkolt magzatival,
Lihegve, ziláltan, csapkodván a vihar,
A Jehova elől futott vala Kain:
Este, bujdosása úttalan útain,
Hegy aljához ére, szeles sík lapályba.
Fáradt felesége s fiai, megállva,
Mondák: „Fekügyünk le s alugyunk”. – Nem alván
Kain gondolkozva ült le a hegy alján.
S fölemelve fejét, a homályos égen
Egy nagy nyitott szemet láta a setétben,
Mely egyenest rá volt az árnyból szegezve.
- „Igen közel vagyok!” szólt s reszketni kezde.
Alélt feleségét, fiait fölrázta,
S újra futni indult a nagy pusztaságba.
Ment mindig harmincz nap; és harmincz éjjel ment,
Némán, haloványan, félve, ág ha zörrent;
Vissza sem tekintve, lopva, álom nélkül,
Meg sem nyugva… S már a tenger partja kékül,
Ott, hol azután az asszür ország állott.
„Álljunk meg, ez biztos helyünk lesz” – mondá ott.
„Itt megmaradhatunk, itt a világ vége.”
És leült – s fölvetvén szemeit az égre,
Im az ég fenekén ott látá a szemet.
Borzadás fogá el s minden csontja remeg.
„Rejtsetek el!” ordít, s szájokat befogva
Néznek a gyermekek reszkető apjokra.
S szól Kain Jábelhez, őséhez azoknak,
Kik sátrakban élni a pusztába’ szoknak:
„Feszítsd ki a vásznat s fordítsd íme erre”.
Kibontják a lengő falat ott egyszerre,
S mikor lenyomtatták, hogy egyet se’ lebben,
Csilla oda hajlik, habnál szelidebben
S szól a lány: „Úgy-e már nem látsz semmit, apám?”
Szól Kain borzadva: „Azt a szemet csupán!”
Jubál, azok őse, kik a városokba’
Mennek kürtöt fúva, rézdobbal csattogva,
Szólt: „Majd építek én ide egy korlátot!”
S rézfalat emelt és elrejté apját ott.
Kain szólt: „Ez a szem egyre néz, nem tágít”.
S Énok mond: „Emeljünk tornyok magasságit,
Oly szörnyet körüle, hogy ne ártson néki
Semminő ellenség, sem földi, sem égi,
Épitsünk egy várost s rejtsük őt el abba”.
Akkor Tubálkain, a kovácsok apja,
Rémitő, óriás várfalakat épit.
Az alatt a völgyben, Énos és Seth népit
Kergették, vadászták a többi testvérek,
S a szemét kitolták a kit utólértek;
Este csillagokra lődöztek nyilakat.
A vászon helyett kőrakás kelt ezalatt
Vaskapoccsal köttek minden követ öszve,
Erősebben mint a pokol van kötözve.
Éjt vetett a tornyok árnya át a réten,
Megannyi hegy a fal: tömören setéten.
Az ajtóra irták: Tilos az istennek. –
S mikor az erős vár s závára készen lett:
Bevitték apjokat egy toronyüregbe,
De ő csak bús maradt s hallgatott csüggedve.
„Oh atyám, - reszketve kérdi Csilla. – a szem
Eltűnt-e?” Halványan felel Kain: „Ah! nem!”
- Aztán mondta: „Lakást veszek a föld alatt,
Egyedül, magamban, mint sirban a halott.
Engem sem lát senki, én sem látok ottan”.
Megásták a gödröt s Kain monda: „Jól vaj”.
Azután leszállt a szomorú gödörbe,
S hogy leült magános árny alatt, a földre,
S fölötte bezárták földdel az egészet:
- A szem mégis ott volt és Kainra nézett.
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése