Előtör az ellenség gyors hadával
Sókó s Azéka vadon tájiról,
Csörren a fegyver, hangja szerteszárnyal
S a búgó harczi kürt riadva szól.
Hol elvonul, megreng a föld alatta,
Járása, mint a szélvész, oly sebes…
„Segits, nagy Isten, Izraelnek atyja,
Hűséges néped elvész, oda lesz!”
S előlép, pajzszsal a pánczéllal övezve,
Miként egy óriás aczéltorony,
Hős Góliáth: és dölyfös hangja messze
Visszhangozik a sziklaormokon:
„Hadd lássam, ki mer szembeszállni velem,
Ti, gyáva népség rajta! Jőjjetek!
Ha van, ki harczban le bír győzni engem,
Hős népemmel rabszolgátok leszek!”
Nincs egy sem, a ki harczra kelni merne,
Rémülten egy helytt áll a kis csapat,
Egy-kettő indul, visszatér remegve,
S a síkon Góliáth maga marad.
A gyermek Dávid mind ezt látja, hallja,
(Bátyját a hadba látogatni jött;)
Úgy bántja őt az órjás büszke hangja…
Egy perczre még küzd két érzés között.
Aztán Saulhoz lép s szól: „Uram királyom,
Ha senki más, kiállni kész vagyok!”
„Te, gyenge gyermek! Vágyad balga álom!
Nem harczra termettek a pásztorok!”
„Pásztor valék, de jártam már vadakra,
Oroszlánt, medvét sokszor öltem én;
S az Úr megvédett; mert Ő úgy akarta,
Velem lesz most is a harcz mezején!”
Parittyát és botot vesz, félre téve
A neki nyújtott, kardot, sisakot.
Előront aztán s Góliáthoz érve,
Egy helytt nyugodtan, bátran áll meg ott.
S igy szól az órjás, vad haragra gyúlva:
„Tán eb vagyok, hogy bottal jösz felém?
Te gyermek, itt végződik élted útja;
Majd holtan fekszel a harcz mezején!”
S Dávid szól: „Kardod mit használ tenéked!
Pajzszsal, dárdával jösz te én reám:
De – Istenemmel – tőled sohse félek,
Az Úr segít meg, könnyű lesz csatám!
Tudom, hogy Ő téged kezembe ad ma;
Tudom, legyőzlek könnyen tégedet.
Megöllek, mert az Isten úgy akarta;
S meggyőzöm harczban dölyfös népedet!”
Aztán parittyáját kezébe véve,
Az óriásra dobja egy kövét;
Az lehanyatlik, s Dávid odaérve,
Saját kardjával vágja le fejét.
Zúg az öröm rivalgó büszke hangja;
A két sereg: gomolygó áradat;
Izrael népe veri, üti, hajtja
A megrémült filiszteus-hadat.
A győztes háborúból visszatérve,
A mint Dávid ismét honába ér,
A nép babért s virágot hint elébe:
„Hozsánna neked, dicső hadvezér!”
De Dávid visszahúzódik szerényen,
S így szól, hogy a hozsánna zeng felé:
„Halld Izrael, hálád nem illet engem,
a diadal csupán csak Istené!”
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése