Luk. VII. 11-26.
Halott van Nainban, temetnek, temetnek,
Se vége, se hossza a gyászos menetnek.
Mindenegyik arczon redőt vont a bánat,
Fölzokog a jaj, mi a seb nyomán támad:
„Jehova, Jehova, Izráel királya,
Miért mérsz ily csapást egy szegény anyára!”
Szegény özvegy-asszony kiséri a holtat,
Súlyos a teher rajt’, nem bírja, leroskad,
Hang se kél ajakán, köny se ül szemében,
Csak szive jajdul föl némán, keservében:
„Jehova, Jehova, Izráel királya,
Miért mérsz ily csapást, egy özvegy anyára!”
Viszik a koporsót, temetnek, temetnek,
Se vége, se hossza a gyászos menetnek.
De íme mi történt?... egyszerre megállnak…
Ki állja el útját a gyászos anyának?!
Ki más, mint az élet hatalmas királya;
Jehova lenézett a gyászos anyára.
Odalép a holthoz, megilleti kézzel,
És szól: „Ifjú, hallod, néked mondom kélj fel!”
Felül ez a szóra, megnyíl’ szeme, szája,
S oda borul anyja ölelő karjába…
Öröm-zsolozsmává változik a gyászdal:
„Itt a Messiás, ki megví a halállal!”
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése