- A Prédikátor Könyve nyomán –
Uralkodván soká Iráelnek földjén,
Nagy gondolkozásban éjszakákat töltvén,
Király vala bátor,
Mit elméje gondolt hosszú évek óta,
Szorgalmatos kézzel pergamentre rótta
A nagy Prédikátor.
Hiábavalóság e világon minden,
A mihez ingyen jutsz s a mit vásálsz kincsen,
Hiábavalóság;
Minden küzdés, szerzés, minden drága jószág,
Mind, a mit elérhetsz, testi, lelki jóság:
Hiábavalóság!
Avagy hogyha küzdesz, avagy hogyha fáradsz,
Hogy az arczod forró verejtéket áraszt
S vérzel ezer sebből;
Ha az alkotásnak szilaj vágya kerget
És szűnetlen száguld te nyugtalan lelked:
Mi hasznod van ebből?
Nemzetségek jönnek, nemzetségek mennek.
A küzdők, a vívók mind-mind elpihennek
S nem térnek meg többé;
Minden, a mi él itt, sírja felé halad,
Sírja felé halad, csupán a föld marad,
Marad mindörökké!
Nézzétek a napot: bíboros palástját
Reggel szétteríté, hogy szerteszét lássák,
S büszkén néz le rátok;
És ha Nyugot táján elnyugszik is estve,
Másnap reggel ismét, bíborszinre festve,
Keleten látjátok.
S a mint a nap fordul, a mint a nap mégyen,
Akkép forognak a csillagok az égen,
Úgy forog az ég is,
A mely ezt az útat sokszor végigrótta
Világ teremtése, évezredek óta,
S forog mégis, mégis.
*
Avagy a folyóknak vizeit ha nézed:
Mintha űzné őket hatalmas igézet,
A tengerbe futnak;
És a tenger mégis soha meg nem telik,
És a forrásokhoz minden ő vizeik
Vissza-visszajutnak.
Mindezen dolgoknak mélységes mély nyitja
Egyedül az erős Teremtőnek titka,
Mely nem közös mással;
Föl nem foghatod azt a gyarló földi ésszel,
Bárha bételnék is te szemed nézéssel,
Te füled hallással!
A mi volt: ugyanaz, mi ezután lészen,
S a mi van: ugyanaz, a mi volt már régen;
Akármerre indúlj,
Akármerre nézzél kutató elméddel
Szemed azt az egyet látja szerteszéjjel:
A nap alatt nincs új!
S hogyha vagyon mégis, a miről azt mondják,
Kik elütik könnyen a nézésnek gondját:
„Ez új dolog, lássad!”
Nem új az, nem új az, higyjétek el nékem,
Megvolt ugyanaz már mi előttünk, régen,
Az ő színe más csak!
Nincsen itt emléke, a mi elmult, annak,
Valamint azokról, a mik mostan vannak,
Emlékezet nem lész;
Minden meglévőnek pusztulás ő sora:
Mint a sivatagban a tevének nyoma,
Elenyészik, elvész.
Én, a Prédikátor, Izráel királya,
Salamon: e néven Jisáj unokája,
Lantos Dávid sarja,
Hogy Jeruzsálemnak városában, itten,
Apámnak trónjára emelt a nagy Isten
Mindenható karja:
Adám én elmémet tudására annak,
Mik a magasságos egek alatt vannak
S itt e földön élnek;
Megvizsgálék mindent és elmémnek szárnya
Repült ernyedetlen – hasztalanság bárha! –
Északnak és Délnek.
S vizsgálódván ekkép: mindaz, a mit láttam,
Vala nagyon gazdag sok-sok búsulásban!
E világ folyása
S a mi látható itt emberi elmének:
Mind nagy hasztalanság s lelkünk gyötrelmének
Bugyogó forrása!
Mi fogyatkozásink oly sűrűen állnak,
Mintha néznéd, mikor serényen kaszálnak,
A nagy, tüskés tarlót;
A mi egyenetlen, az egyenes nem lesz,
Ki botor elméjű, okosat az nem tesz,
Gyarlók vagyunk, gyarlók!
Mondám én elmémben: Imé, naggyá lettem!
Ki arathatná el vajjon én felettem
A bölcsesség díját?
Nagy Jeruzsálemben a kik fők valának,
Egy se szerze köztük oly tudást magának,
Bármi néven hívják!
És járton-járván a bölcsességnek útján,
Oltogatván szomjam tudományok kútján,
Nagy, sötét borúság
Szállt az én szivemre, én lelkemre mégis:
Haj, mert megesmértem, hogy a bölcsesség is
Merő nyomorúság!
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése