II. Mózes. 17. 1-6.
Hogy Izraelnek népe bolygott
A puszták sivatag honában,
Körötte az enyészet képe
A puszták rőt fövenyporában;
Nincs egy oáz, a melyre lelne,
Nincs egy patak, hol megpihenne, -
Csak a homok tengernyi síkja
S csontvázak szórt darabja benne.
Tikkadtan elhal aggja, ifja
Roskadva dől el a homokra,
A melynek nincs egy pálmafája,
Nincs egy üditő enyhe bokra.
És vándorolnak csüggedt szivvel
Roskadozva, meg-meg lábra állva,
Már nem is Izráelnek népe, -
Csak annak bágyadt, megtört árnya!...
Egy hosszú búcsúzás a útjok,
Halálnak, búsúzásnak útja! –
Melyik s mikor dől össze holtan?
Mindenki sejti, - s egy se tudja.
És egyre fájóbb lesz az inség
És hangosabb a lelkek jajja, -
S fölsír a messze pusztaságon
A bujdosó nép sápadt rajja:
„Ki minket messze útra hivtál,
Te Izraelnek édes atyja!
Ki néped mindég úgy szeretted,
Mely őslakását messze hagyja, -
Ki jársz előttünk fényes égen
Sugár-arany felhő alakban,
A ki vezérelsz éjen által
Szikrázó tüzes oszlopodban:
Ne ölj meg minket, igaz Isten,
A pusztaságon veszni hagyva,
Ne ölj meg minket szomjúsággal
Te Izraelnek édes atyja!” –
… És elhal a zsoltár morajja
A végtelen nagy pusztaságon
S alig, hogy elhal: újra zendül
Csöndes visszhangban halkan, lágyan.
Honnét e visszhang? Hol akad fenn
A nép imája visszhangozva?...
S föltün a messze láthatáron
Egy sziklahegység hosszú sorba
És szárnyat ád a fáradt lábnak
Az új remény egy kis sugára.
S elérnek a szirt vén falához
Futva, pihegve nemsokára.
Üres, halott, forrástalan fal!...
Nincs egy fűszál… hiába minden!
- Vessz el hát Izraelnek népe,
Ha ugyis elhagyott az Isten!...
És leborulnak arczaikra
Miként ha lelkök mind elszállna, -
Mint földre döntött pálmaerdő…
Csak egy marad közöttük állva,
S szilárdan mintha érczből volna
A szirt falához bizton indul,
Nem mozdul arczán egy vonás sem
A lelkét vágó szörnyű kintul.
S a mint megindul: térdre kelnek
A kik csak lépte zaját érzik –
S utána néznek bámulattal
Szent félelemmel végig… végig…
S a mint nagy, lengő őszhajával
Megáll a szirtnek oldalában,
Aczél arczával égnek fordul;
Egy hosszú vessző vaskarában, -
Végig rebeg a térdelők közt:
„Forró imánk az égbe ére!
Imé, indul csodás kezével
Mózes, - a népnek ősz vezére!...”
S a néma csendben, halk imával
A vesszőt a sziklába vágja,
Mikép egy harczoló arkangyal
A sátánnak testébe vágna!
S megzendül rá a sziklák tömbje
Mint Memnon-szobrok, halk zsonogva –
S a bot helyéből kristálytiszta
Forrás sugára tör buzogva!
Szent borzalommal, félelemmel
Tekint rá Izraelnek népe,
Feledi szomját, kinja mérgét,
Csak őt bámulja megigézve;
- S az ősz vezér a szirtre lép föl,
Megáll, - lángzó szemét behúnyja,
És lát jövendő nagy időket –
S miként ha szólna: ajka nyitva,
S megszólal túlvilági hangon,
A próféták magasztos hangján,
És Izraelnek népe hallgat,
Kulcsolt kezekkel, térdre hullván…
…”A népek bolygó milliói
Sok hosszú ezredéven által
Bolyongni fognak égő ajkkal
És olthatatlan szomjúsággal.
Lelkükben a tudvágy tüzével,
Nem lelnek soha enyhülésre, -
S fürkészve Jehovának titkát,
El fognak veszni szomjan égve.
A szirt, a melyhez mindig érnek,
Rideg tudásnak szirtje lészen,
A melynek nyitja odafenn van,
Mindentudó isten kezében!
S a szörnyű inség sivatagján
Följajdul minden század ajka,
S a könyörülő magas Isten
Kegyelmesen megindul rajta,
S fakaszt a szirtből ifjú forrást,
Mellyel betelnek mind a népek,
És benne szivük megnyugodva,
Újjászületve, újra éled:
Az ezredévek pusztaságán
A sivatagnak fövenyében
Az ott bolyongó millióknak
A hit forrása nyitva lészen!”
És Izraelnek népe némán
Szent félelemmel néz a vízre,
Megenyhül véle, - s újra éled,
Újjászülemlik ízről-ízre,
Előttük Mózes, és a nagy szirt,
Mint égre nyúló magas oltár –
S a térdehullott népnek ajkán
Fölzendül a próféta zsoltár:
„… Az ezredévek pusztaságán
A sivatagnak fövenyében,
Az ott bolyongó millióknak
A hit forrása nyitva lészen!...”
A dal elzendült, elhalt messze,
Sok ezredéves végtelenbe, -
És mi azóta egyre bolygunk.
Szomjunknak enyhülést keresve…
De mind hiába érünk szirthez.
Forrásra nem nyit egyikünk sem, -
A gyermeki bizodalomnak
Mózes vesszője – nincs kezünkben!
S bolygunk tovább a pusztaságon,
Az ezredéves sivatagban, -
És elveszünk a forrást keresve
S szirtet találva szomjan, - szomjan…
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése