S mikor a sírok nyílni kezdtek
S a nap világa megtörött
És meghasadt a templom-függöny
Az ősi szent falak között:
S fájó sebekkel által ütve
A harmadik kereszt felett
A nagy haldokló elsóhajtá,
Hogy: „Minden elvégeztetett!”
A Golgothának oldalában,
A temetetlen csontokon,
Melyekre bús éjféli árnyat
A nap törött világa von,
A melyek üreges szemekkel
Megátkozták az árulót:
Üldözve lelke kígyójától,
Bolyg Júdás, az Iskarióth.
S bár térde roskad, szíve reszket,
Nincs nyugodalma fönt, se lent ,
Fülében itt is, ott is egyre
A harmincz pénz ezüstje cseng.
S már tizszer, százszor megkerülte
Az éjsötét vesztőhelyet,
Meg visszatér a bűvös körbe,
Kerülni a kereszteket.
S míg lázas ajkán múlhatatlan
A Messiásnak csókja ég,
Kezébe görcsösen szorítja
Az árulás bérösszegét.
Óh, hogyha e hitvány ezüsttel
- Mely lelkét összeégeti –
Megválthatná őt a kereszttől:
Önéletét adná neki!
Ha megvehetné szivnyugalmát,
Elveszett üdve édenét,
Óh, ha begyógyíthatná vele
A vasszögek véres helyét!...
S mindig sötétebb lesz körötte!
Meg-megrendül a néma föld,
Mint hogyha szíve meghasadna
S a nappal éjfélarczot ölt.
S a mint bolyong a mély sötétben
Meg-megbotolva, … czéltalan,
Leroskad a hegy szirtes ormán
Nem tudva hol jár, merre van?
És föltekint a szörnyű égre,
Mely mint az átok oly setét
S egy vércsepp hull forró fejére
Fölrázva lelke éjjelét…
S kelettől nyugatig czikázón
Villám repül az égen át,
S hogy föltekint – irgalmas Isten! –
Sápadt ajakkal fölkiált…
Fölötte áll a nagy keresztfa,
S a kit elárult – rajta függ,
S reá hull átvert oldalából
A vér… itt… ott… és mindenütt!
És elrohan, mint üldözött vad
A csontokon, a köveken,
Fut, mint az őrült, de fejére
A vércsepp hullik szűntelen.
A Golgothának meredekjén
Villámos éjben egyedül,
Fut, de mitől fut, el nem hagyja,
A szörnyű rém – lelkében ül!
S a mint rohan, meg nem nyugodva,
Őrült vakon, iránytalan
Izzó fejét a szirtbe vágja –
Egy „jaj!” – leroskad… s halva van.
A test pihen már… nem a lélek!
Az fut tovább az éj szárnyain…
Az irgalomnak kapujához
Gyötörve űzi szörnyű kín.
„Bocsássatok be, az Atyához
Kinek fiát elárulám!
Megölt fiának szent nevében
Kegyelmet ad nékem talán.
Isten nem űzi el magától
A gyilkost és az árulót!”
„Ki vagy te szörnyű bán szülötte,
Felelj!” – „Júdás Iskarióth!”
A borzadály átfut az égen…
Menny megdördül… csillag lehull…
Hozsánna némúl… csak az Isten
Nagy átka zúg rá válaszul,
A siró lélek összegörnyed,
Borzadva elrepül tovább,
S eléri néma hollószárnyon
S kárhozatnak kapuját.
„Bocsássatok be! bűnöm szörnyű,
Amelynek Isten nagy kegyelme,
Irgalmassága – mind kevés;
Nincs bűn, csupán az enyém, nem szűlt
A föld csak egy ily árulót!”…
„Felelj! örök tűz új lakója,
Ki vagy?” – „Júdás Iskarióth!”
- A láng megáll… a „jaj” elhallgat…
A kín egy perczig nem sajog…
Borzadva futja át a poklot
„Júdás Iskarióth vagyok!”…
S aztán fölzúg rá iszonyúbban
A rémület, a szenvedés;
„El! vissza innét Isten átka;
A kárhozat neked kevés!”
- S miként a vulkán szörnyű füstje,
A mely a lángon átvonul,
Megy üldözötten Júdás lelke,
Fönn és alant hazátlanul;
És visszatér megint a földre,
A mely reája érdemes,
A melynek szörnyű Golgotháján,
Kereszthalált hal jó s nemes.
Az Isten szörnyű átka rajta,
Száműzte őt, ég és pokol,
A mindenségben nincs hazája
A földön kívül… nincs sehol!
S itt bolyg közöttünk rémes árnya
Itt bolyg közöttünk nyugtalan,
Itt alkot újra Golgothákat,
A míg egy gondolatja van;
Itten kisért, mint Isten átka
Az égostromló föld felett,
Száműzve égből és pokolból
Itten talált méltó helyet.
Oh, mert ez átkos, véres földön
Még egyre áll a Golgotha,
S nemesnek, nagynak és dicsőnek
Egy közös útja van oda:
Mert ostorozva és keresztre
Lőn verve minden Messiás…
Oh, mert éjféli szárnyra kelve
Közöttünk bolyg a Júdás lelke:
Az örök átok s árulás!
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése