Megjöttél hát hitünk nagy napja újra,
Felvirradál, óh hát reánk megint!
Érkezteden szívünk szent lángra gyúlva,
Gyarló, de tiszta áldozatra int;
Áldozni készt a hősök szent nevének,
Kik rég a sírnak mélyén porlanak;
De e napon Phoenixként újra élnek,
Hogy köztünk hassanak, alkossanak.
Ők porlanak, de nem porlad az eszme,
- A mustármagból óriás fa lett;
A hivő lélek nyugalmat keresve,
A földi zajból árnyába siet.
Ott megpihen s újult erőre kelve,
A nemes harczot vívja mint tovább;
Jutalmát hogy az égbe fenn meglelje,
Hogy elvegye az örök koronát.
Gyászos idő volt, - fáj a szó szívemnek!
Midőn a lélek tört hajó vala,
Melyet zajgó habok örvénybe vernek –
Az égen nem volt vezércsillaga.
Csak hányódott egy örvényból a másba,
Nem ismert egy szebb s boldogabb hazát,
Reménye elhagyá, hiúra válva,
És nem látszott a mentő Ararát.
Lelánczolt Prometheusz volt a szellem,
Bilincse volt a vakhit, babona;
Bár szárnya szegve, untalan meglebbent,
Hogy szálljon messze, repüljön tova,
De szárnyszegetten hullott le a földre,
Miként szíven lőtt, gyors, szelíd galamb,
Vagy mint sólyom, a melynek szárnya törve…
Hogy küzdjön s vergődjék még itt alant.
A gyászidőt ám fényes kor követte…
Támadt a földön kis bajnoksereg,
A szellemről a bilincset levette,
S az szárnyat bontva, magasan lebeg.
Száll egyre jobban, csattogtatva szárnyát,
Tör fölfelé az égboltozatig,
Megismerni a királyok királyát,
Ki fenn az ég felhői közt lakik.
Óh bajnokok, ti szellemóriások,
Ti Mózesek, ti ég küldöttei!
Kik angyalként az égből földre szálltok
Tanítani, hatni építeni!
Ti adtatok, ti, üdvitalt a népnek,
Ti kormányzátok élte csónakát,
Véget vetétek vak hit – csüggedésnek
És újra láttuk az üdv zászlaját.
Szemetekben az égnek lángja égett;
Ajkatokon mennynek zendült szava;
A szó, a toll, a tett harcztérre lépett
S győzött a szent léleknek általa.
Küzdöttetek nemes versenyre kelve;
A biblia volt hű fegyveretek,
Hős Antaeusként újabb erőt nyerve
A nemes harczból – egyre küzdtetek.
Vad büntetés, rémitő máglya lángja
Ajkatokat bilincsbe nem veré,
Kezetekben szilárdan állt a fáklya,
S mennyei fényét egyre lövelé.
Krisztusnak nyomdokán híven haladva
Nyomultatok száz vész, vihar között,
Szilárd alapján hitünknek lerakva,
Melyen az ostrom váltig megtörött.
Legyetek, óh legyetek üdvözölve,
Ti Mózesek, ti ég küldöttei,
Kik a rideg koporsóból kitörve,
El-eljöttök hatni, építeni!
Nincsen babér, mit adhatnánk tinéktek,
De hisz babértok szép, dicső, remek;
Belőle le csak egy gallyat se tépnek
Az érczkezű századok, ezredek.
Óh támassz köztünk, ég dicső királya,
Lánglelkű hősöket, vezéreket!
Kik vad viharral, vésszel szembe szállva,
Vezéreljék híven a népeket.
Lelkük tanítsák merész szárnyalásra,
Megvetni földit, vágyni égire,
És lelkesítsék nemes harczolásra,
Az önfeláldozás erényire.
Megjöttél hát, hitünk nagy napja újra,
Felvirradál óh hát reánk megint!
Érkezteden szívünk szent lángra gyúlva.
Gyarló, de tiszta áldozatra int!
Áldozni készt a hősök szent nevének,
Kik rég a sírnak mélyén porlanak;
De e napon Phoenixként ujra élnek,
Hogy köztünk hassanak, alkossanak.
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése