Máté ev. XIV. 2-11.
Zönög a lant, harsog a dal, a fuvola szólal,
Görnyedez a hosszú asztal, tele minden jóval.
Izráelnek nagy királya
Most ezt, majd meg azt kínálja:
„Itt az étel, itt a serleg, - egyél, igyál rajta!
Nem mindennap van a király születése napja!”
Zönög a lant, harsog a dal, a fuvola szólal,
De Heródes egyet int és hallgatnak a szóval.
„Ím a lant zeng és a nóta
Harsog már az este óta,
S nincs ki tánczot ropna-rakna? – vagy talán van? rajta,
Vígadozzunk, hiszen e nap születésem napja!”
Újra zendül nóta és dal, lant se marad hátra,
Nyíl’ az ajtó és belebben Heródiás lánya;
És a mint a nóta zendül,
Andalító tánczra perdül.
Járja, rakja, - karcsú teste hajlik jobbra, balra,
Éjszín haja fürtje szépen omlik a hó vállra…
És a mint pörg és a mint lejt kedvesének lánya:
Oly gyönyörrel telve nézi Izráel királya!...
Lányka hajlik, jobbra-balra,
- Mosolyog is erre-arra –
S a hova csak éjszemének tűzsugári esnek,
Gyullad a sziv, szörnyű kedve támad Heródesnek.
Végezőt zeng nóta és dal, hallgat a lant húrja,
Csattogtatja tenyereit ki-ki a hogy tudja
Szól a lánynak Izráelnek
Nagy királya: „Égi gyermek,
Mondd, mi tetszik szád-szemednek; mi a szíved vágya?
Esküszöm rá, néked adja Izráel királya!”
És a lányka rózsa-arczát fölemeli erre,
Két szemével édesanyja szemeit keresve:
Megtalálja, kérve nézi,
Anyja pislant, lánya érti.
S szól: „Egy rab van itt, királyom, annak fejét kérem,
Káromolta jó anyámat, - feje legyen bérem.”
Összekapja arcza ránczit Izráel királya,
Keble zajlik, fogadását, esküjét már bánja.
Gondol arra, gondol erre,
Nincs kibúvó, - nincs semerre; -
Int kezével, szolga rohan,… készen áll a hóhér…
Tőkén a rab,… sújt a bakó s hull a pirosló vér.
Nyíl’ az ajtó, szolga lép be, a rab fejét hozza,
- Fehér tálat a rab vére befösti pirosra, -
És a fej még, mintha élne:
A teremben szerte nézve
Erre lövel, majd meg arra, két szeme sugára
Rávetődik s oda tapad szép Heródiásra.
És a mint a két tüzes szem nézi merőn, folyton:
Egyre sápad, haloványul ím a piros asszony.
„Jaj, vigyetek, - messze távol!
- Így sikolt a szó ajkáról –
Jaj, vigyetek; - messze, messze, tekintete éget,
Szeme tüze mindig erre, folyton felém téved!”
A véres főt a nagy tálon elviszi a szolga,
De hiába! látja egyre, mintha csak ott volna;
Félre fordul, - mind hiába,
Hátra hajlik, - ott is látja:
Halvány, sápadt két orczáját betakarja gyorsan,
De mi haszna: az a két szem igy is éget, ott van!
Mint a lőtt vad, mint az őrült kiszalad az éjbe,
Hogy talán majd eltakarja annak a sötétje’,
Fut lihegve erre-arra…
És a két szem rátapadva
Véle rohan, véle vágtat a fekete éjben,
És az asszony egyre látja a szuroksötétben…
Fuss csak, vágtass, vérszopó vad! – bármerre visz lábod,
Azt a főt és vádló szemét mindenütt ott látod,
Mert megölted bár a testét,
De nem magasröptű lelkét!
Bújj a sírba, - testedet bár a koporsó zárja:
Véled leszen s ott is üldöz e két szem sugára!
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése