Szemlér Ferenc (1906-1978): Nyolc sorban - Gyémánt

Mint Krisztus szent testét a pap,
magamba olvasztottalak
s mióta bennem rejtezel,
a testem fénylik és tüzel.

Csodálkoznak az emberek,
bámulják gyémánt-testemet,
hogy mily áttetsző, mint ragyog
és azt hiszik, hogy én vagyok.

Szemlér Ferenc (1906-1978): Téli alma (verselemzés)

 

    Nincs költő, akit ne nyugtalanítana az idő múlásának kínzó gondolata; akit ne ihletne meg olykor az eltelt évek melankolikus emléke. Az igazi művész – a munkája értelmét megtaláló ember – azonban felül tud emelkedni önemésztő vívódásain; rezignáltsága sosem válik pesszimista gyötrődéssé.
    Szemlér Ferenc költészetében állandóan jelen lévő „téma” ez a töprengés. Ott van csaknem mindenik verskötetében, fel-felbukkan prózájában és elég gyakori műfordításaiban is. A Téli alma című verse ugyancsak szembenézés az évekbe sűrűsödő élet „logikájával”, a „természet rendjével”. S mint minden önvizsgálódás, számvetés is egy kicsit. Olyan számvetés, amelynél nem a mérlegelés a fontos, hanem az, ami a beértést meghozó nyárból „túl fehér felén” még melegít: ami a múltból jelenné vált.
    A költemény Szemlér 1959-ben megjelent verskötetének címadó verse. Három évtized telt el azóta, hogy első verseskönyve, a társadalomban helyét nem találó intellektuel érzésvilágát árasztó Éjszakai kiáltás (1930) napvilágot látott. Akkor 25 éves fővel csak az élet fájdalmait érezte az „évgyűrűk” szorításában; most – amikor már az ősz hajszálakat és egy fél emberöltő gondjai szülte ráncokat is tudomásul kell venni – az élet örömeinek elmúlását fájlalja. Ezért érezzük a verset a kötet több darabjával (Számadás, Nyár, Vidám délután, Diólevél) együtt a kiábrándultságtól a bizonyosságig ívelő írói pálya egyik legjellemzőbb költeményének.
    A költemény- gyakori eljárása Szemlérnek – a környező valóság egy jól körülhatárolható, mindenki által ismert részének megragadásával, aprólékos leírásával kezdődik:

Kint hóvihart kavargat szürke télvég,
bent érik még a pónyik vagy a batul.
A kamra polcán ül, szekrények élét
ékíti némán s mozdulatlanul.

    A külvilág tárgyainak és jelenségeinek ez a pontos leírása fakadhat közvetlen szemléletből, de lehet korábbi  megfigyelés felidézése is (ahogy maga a költő egyik visszaemlékezésében megfogalmazza: „a tapasztalás és emlékezés mozaikrakó munkája”). Talán a gyermekkor vagy az ifjúság egy feledhetetlen, kedves momentumára gondol vissza az élete delén túlhaladt költő, ezért olyan bensőségesen meghitt az első szakasz hangulata, s mintha a már múltba vesző ifjúkor varászát is kiéreznénk e sorokból. Az időben távolságot sugallja a művészi kép alkotóelemeinek térbeli kiterjedtsége is. (A kavargó szélvésztől a kamra polcán meghúzódó téli almáig szűkíti le a képsor érzékelhető tárgyait.)
    A vers tartalmi-hangulati alapján a beértettség nyugalma adja meg; ez cseng ki az első szakaszt lezáró határozott sorokból:

húsán, haján ott látni makulátlan
fényben a nagy nyarat.

    A lelki kiegyensúlyozottság csöndes hangulatába már itt belevegyül a visszaemlékező ember éveket számláló révedezése, - feszültséget, vívódást azonban még nem érzünk. Finoman fejezi ki ezt az állapotot néhány, majdnem egymásba fonódó szószerkezet: „ékíti némán s mozdulatlanul”, „édes illat leng körüle lágyan”, „gunnyaszt hallgatag”. A szemlélődésnek ebbe a higgadt atmoszférájába illeszkedik bele az elnyújtott – tizenegy-tíz szótagos- jambikus sorok lassú lüktetése, ilyen hatást váltanak ki sajátos akusztikájukkal a több sorra terjedő, mélyhangzós (a, u) rímek, valamint a szabályosan ismétlődő periódusok.
    A második versszak lényegében az elsőben megfogalmazott gondolat: a ott kialakított képrendszer folytatása. Ugyanakkor: az élmény egyénibbé válásával, a költő intenzívebb reagálásával kezd megbomlani az eddigi kiegyensúlyozottság. A vers mondanivalója teljesebb, hangja szenvedélyesebb lesz. Az előbb az alma „édes illata”, „Makulátlan fénye” emlékeztetett a nagy nyárra, itt az „izzó hő”, a hosszú időn át érlelt „friss zamat” adja vissza „az élet ízét”. Magasabb hőfokon, több belső átéléssel ismétli meg azt, amit eddig elmondott, beleolvasztva a külső kép keltette képzetbe saját érzéseit is:

Már ráncolódik itt-ott enyhe bőre,
a húsa se mind egyformán kemény.
De izzó hő csap fel belőle
ilyenkor is, túl február felén.

    A külsőről fokozatosan vezet át a belsőre, a vizuálisról a szenzuálisra. Amit eddig láttunk, most érezzük. A szinte berobbanó sorkezdő „De”, a felfokozottságot kifejező igék („borzong, remeg”),majd a jelképes nagybetűs „Tűz”, „Nap”, „Fény”, „Szín” még erőteljesebbé teszik ezt az áradó indulatot; anélkül, hogy az érzelmi telítettség üres lelkendezésbe fulladna.
    Jóllehet még mindig a kezdő gondolati tartalmat részletezi, árnyalja, a mind nyilvánvalóbb lírai hozzáállás, a behatóbb megfigyelés egyre többet árul el a költő lelkivilágából. S a harmadik (utolsó) szakaszt bevezető kérdéssel már ő maga áll előttünk: „Miért ne lennék én is téli alma?…” - A kérdést ezek után már válasznak is felfoghatjuk, s az ezt követő töprengést („gondolkodom, ekként elmélkedem”) erőltetettnek és a versben is fölöslegesnek érezzük.
    Az érzelemsort elindító téli alma lassan kiválik a mindennapi élet tárgyai közül, s a mind teljesebb tartalom és érzelmi asszociáció folytán a költő érzésvilágának jelképévé nő. A vers hangja is szubjektívebben, sodróbb líraisággal hozza emberi-lelki közelségbe az eddig inkább szemléleti fogantatás képek tartalmát. Így válik a költemény – a megteremtett jelkép révén – egy konkrét helyzet, az érett költő lelkiállapotának kifejezőjévé. Ez van benne tömören az utolsó szakasz legintimebb két sorában:

és meglegyint a nyár forró fuvalma
télben, fagyban, magányos éjjelen.

    E négy szó (tél, fagy, magány, éjjel) jelentésével, puszta egymás mellé sorakoztatásával az eddiginél is fájóbbá teszi az elmúlás szomorúságát. A költemény mégsem a csüggedés, nem a halálhangulat gondolatával zárul, ugyanígy magányérzetét sem a magába zárkózó ember társtalanságának fogjuk fel. És ehhez a lankadatlan életigenléshez nem a „halhatatlanság”-ba betett hite ad erőt számára, hanem: művészete értelmének felismerése. Ezért tudja legyőzni kínzó gondolatait; ezért érzi – és vele együtt az olvasó is – maradandónak mindazt amit egy „érett élet árán elért. Innen a költemény felemelő, a megnyugvás örömét sugárzó befejezése:

A sorsomat ha olykor kézbe vennéd,
megéreznéd hevének végtelenjét,
mely most körém ömölt
egy érett élet árán s amilyent még
nem is termett a föld!

    Az egyes életben megtestesülő általános emberit, a szép elpusztíthatatlanságát szuggerálják az olyan szavak, illetve szószerkezetek, mint: „Sorsomat”, „egy érett élet árán”, „hevének végtelenjét.
    A vers az egyéni és az örök emberi, a múló és a maradandó megnyugtató feloldásában kulminál, de olyan befejezés ez, amely a végtelen felé tágul. Így válik a költő gondja közösségi üggyé, ő maga pedig az „emberi fajta” – a közösség – részévé.

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965.

Szemlér Ferenc (1906-1978): Emlékkönyv

 

Nem ez az emlék. Ez a csacska dal,

melyet úgyis csak Panni s apja hall!

Nem is az írás, melyet oly nehéz

betűzni, hogy a lusta rá se néz. –

Hanem szemed, amelyben rejtve ég

az én szemem s az ősök szeme még.

A rózsaszín bőr s kissé kajla fül,

mely nagyapádtól maradt örökül.

Zsibbadt magányunk, melyen nem segít

se könyv, se szó, se szeretet, se hit.

A sokaság zavara és a zaj

sötét félelme – és a szőke haj.

Mind, ami voltam és ami vagyok,

tebenned nyíl ki és majd felragyog,

mikor magas sem várod. És az emlék

így lesz erősebb, mélyebb, mint a nemlét.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Szemlér Ferenc (1906-1978): Esti mosogatás

 

Rád gondolok – A konyhát rendbe raktad,

sunyít a sok edény

a polcokon; órád merengve baktat,

alunni vágy szegény.

A bútor pettyes piros terítőjén

hanyatt feküdt a lustán pihegő fény,

ő is pihenni vágyik…

Mind azt susogják: vess véget a napnak,

juss már te is az ágyig!

 

Csendes a ház, egyedül te vagy ébren.

Komoly tekinteted

végigsuhan a sok bitang edényen;

Szép arcodon meleg

derű sugárzik, hogy hát mára vége,

s csak úgy gondolsz a holnapi ebédre

mint távol feladatra –

a csomó önként bomlik a kötényen,

figyelmeztet: aludj na!

 

Már indulnál, s megtorpansz tétovázva,

de szunnyad már a sok

renitens tárgy s az asztal, mintha fázna,

álmában megvacog.

Még igazítsz egyet takaróján

s kikapcsolod a villanyt – a vak órán

kigyulladnak a számok,

s te arra gondolsz, kedves, hogy a házra

ma az isten vigyázott.

 

Ott benn az ágyad órák óta készen

- alszik mindenki más -,

ruhád lehull, ott fekszel észrevétlen,

s bizsergő moccanás

csikland. Hogy ez mi, tested meg se érti,

ilyet nem ad se fürdő és se férfi,

csupán a testi munka –

Aludj, aludj!... rád gondolok az éjben

s jövendő otthonunkra.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

 

I. Szemlér Ferenc: Szabadság

Nagyapámnak vagyona nem volt,

de sisak s kard volt címere,

úr volt, kemény főszolgabíró

és óvta még a vármegye,

két fia mérnök lett és ügyvéd

és tanítónők lányai

s büszkén jártak az ősi névvel:

„alsólendvai Lendvay.”

Gyermekkorom legszebb vidéke

még most is az a csöppnyi szász

város, minek nevét leírni

nem engedik, de rátalálsz,

ha a térképen elmerengve

ujjad ide s tova teszed

és megkeresed azt a helyet,

ahol Petőfi elesett.

Gyakran sétáltam nagyapámmal,

hányszor fogott meg már az est

a sétatéren, temetőben,

vagy ott, ahol a kis Segesd

patak a Küküllőbe ömlik

s kitágulnak a partfalak…

de mégis legjobban szerettem

a Várban a fenyők alatt.

Ott óraszámra üldögéltünk

egy-egy szúrágta fapadon,

nagyapám mesélt, magyarázott

s én figyeltem hallgatagon,

aztán megindultunk az úton,

melynek szélére rács vigyáz,

ki a térre, hol egy szoborra

vigyázott a vármegyeház.

„Látod fiacskám, ez a Költő,

ez a szabadság dalnoka,

ott esett el azon a síkon,

ezrekkel szemben egymaga,

szobrán száz nyelven írva verse,

hogy értse idegen s rokon,

e szobrot neki mi emeltük,

utódai, a büszke hon.”

A szobrot néztem és a síkot

amint a völgyben szétterül

s a vers zengett, magától zengett,

magyarúl, szlávúl, németül,

nem értettem, de mondogattam

én is: szabadság… szerelem…

s üres ablakszemekkel nézett

ránk fentről az ülésterem.

„Hős volt ugy-e Petőfi Sándor,

bátor volt ugy-e, nagytata,

ugy-e megküzdött a kozákkal,

és ugy-e nagy volt a csata?!...”

„Nagy volt, nagy… többé sose látták…

de győztünk mégis… és a nép

még ma is várja, visszavárja

hősét, költőjét, istenét…”

Csend volt, lenn a fehéregyházi

síkságon szántott egy paraszt,

lassan mozgott, sokáig néztem,

de alig mozdult egy araszt,

a szobor ujja mintha épen

rámutatna, de kívülem

se a szobornál, se amott fönn

az ablakból nem látta szem.

aztán sötét lett. Lassu lépttel

megindult vélem nagyapám,

gondolkozott, talán a szobron,

tán a szabadság bajnokán,

mert néha-néha megvidámult

s gyorsabb menésre sürgetett

s hátunk mögött eltünt az éjben

a szobor és az épület.

Otthon kékbársony díszkötésben

egy verseskönyv került elé,

betűztem csupa tiszteletből,

mert tudtam: ez a könyv övé

s megint olvastam: a szabadság…

a nép… nagyapám ásított

s a falakról komoran néztek

az ősök és ármálisok.

Forrás: Válasz 4. évf. 3. sz. 1937.