Az öreg tisztelendő nem volt nevezetes sem a szónoklatairól, sem a könyveiről. Nem búvárkodott a tudományokban többet a kelleténél, nem járt külföldi híres iskolákon, nem törte a fejét azon, hogy a hit kérdéseinek modern és meglepő magyarázatát adja, aggasztó meredeken járva a hitetlenség szélein. Az öreg tisztelendő megelégedett azzal, amit másoktól tanult és hitte mindazt, amit az Anyaszentegyház hinnie elébe adott, mint plébániájának alázatos és egyszerű lelkű hívei.
Mégis híres volt az egész országban, akár csak a lángbeszédű dörgedelmes szónokok, avagy az eretnekséggel kacérkodó modern bibliamagyarázók. A nevét nem kiáltották szerte az újságok, de csöndesen mondták egymás fülébe a betegek, a szenvedők.
Az öreg tisztelendő füvekkel íyógyított mindenféle nyavalyát ezen a világon.
Már az édesanyja is ismerte a növények titkait. Liliomot tett el olajba, égési sebekre valót; teát főzött, amitől felhigult a gutaütésesek sűrű vére és ismerte azt a füvecskét is, amelytől összeforr a törött csont, ha a haszontalan Jancsi gyerek leesik a szomszédék almafájáról. Már a tekintetes asszonyt is bizalommal keresték föl a parasztok a harmadik határból is és a szelíd, kékszemű, papnak való kisfiú mindig ott volt a szoknyája mellett, mérhetetlen bámulattal adózván édesanyja gyors, fehér kezének, amely sebeket kötözött, vagy orvosságokat kotyvasztott évről-évre.
Úgy kellett, hogy régi vajákosok, kuruzslók vére folyt az ereikben. Mert mikor a gyerek a papnövendékek kék köntösében hazakerült a szünidőkre, nem járt el sem az úri kaszinóba kártyázni, sem a vendéglőbe inni, sem a gazdakörbe politizálni, hanem rézszelencét akasztott a nyakába és a réten járkált naphosszat, hogy beszélgessen a virágokkal, kikérdezze tőlük tudományukat, melyet nem az egyetemen szedtek magukba, hanem a jó isten oltotta beléjük saját kezével.
Mikor hazakerült plébánosnak a falujába, éppen átvehette a praxist a tekintetes asszonytól, akinek többé nem használtak a jó füvek: meghalt. És a faluban, azután a szomszéd falukban, azután a városokban is elkezdtek suttogni róla, hogy van valahol az isten háta mögött, az Ipoly partján egy fiatal pap, aki meggyógyítja azokat, akikről már lemondtak az orvosok.
És megindult a reménytelenek zarándokútja a falucska felé. A személyvonathoz, amely eldöcögött mellette, öt percig állván a vadszőlős, vöröstéglás állomáson, külön kocsikat kellett csatolni a betegek számára. Urasági fogatok jártak reggeltől estig hosszú menetben a főutcán, a parókia felé. Későbbi időben automobilok sivították végig az országutat: öreg urak, asszonyságok ültek bennük, drága ruhában, viaszsárga arccal, vagy fiatal feleségek, anyák vitték ölükben, könnyes szemmel, utolsó reménységgel az arcukon drága kincseiket ahhoz, akitől a csodát várták.
A parókia kéménye egész nap füstölgött. Teák, kenőcsök, írek illata terjedt a konyhából. Zsuzsánna asszony, a pap özvegy unokanénje szárította, főzte a füveket, mert már ő is értette félig-meddig a mesterséget. Egy vérből való volt a brenóci plébánossal.
Idő múltán abbamaradt a nagy forgalom. Már úgy beszéltek a plébánosról, hogy a brenóci öreg pap, mikor a körorvos megsokallta a dolgot. A szolgabíró úr elment egyszer a parókiára és bizalmasan, barátilag, nem szép dolgokat helyezett kilátásba az öregúrnak, ha tovább is folytatja a kuruzslást. azután közelebb hajolt hozzá és valami jó orvosságot kért a vértolulásai ellen.
Hivatalosan semmit sem lehetett csinálni az öreg plébánossal, mert csupán ártalmatlan, sőt hasznos teákat főzött és fizetést soha nem kért a gyógyításért. A hittel telt emberszeretet sugárzott belőle. A lelkekkel talán nem törődött annyit, mint dicséretes lett volna: ezt az ellenségei gyakran a szemére vetették. De hiszen a názáreti Jézus sem vetette meg, nem kicsinyelte le a testi szenvedést és sebes, gennyes, vérző, haldokló testeken gyakorolta csodatevő hatalmát. Miért ne akadt volna legalább egy felszentelt szolgája, aki ebben választotta őt mintaképéül?
Mégis, hogy a botránkozást elkerülje, idővel csöndesebben, titkosabban adta a segítséget, amelyben ő maga éppen annyira bízott, mint a betegei. És a bizalom gyakran évekkel hosszabbított meg életeket, gyakran vette ki a fegyvert öngyilkosságra gondoló nyomorultak kezéből, reménykedő, kedvező tüneteket látó jóérzést szerzett azoknak, akiknek csak napjaik voltak már hátra. Bizony, az öreg plébános jó munkát végzett.
Hatvanéves volt már. Esténként kiült a háza elé a kertbe és derűs, öreg szeme végigsiklott a holdvilágnál mindazon, amit szeretett. Csönd volt, nem füstölt már a kémény és a gyógyfüvek keserű szaga helyett szegfű és vanília lélegzette életét az ég felé. A petúniák felfelé tartották nyitott kelyhüket, mintha énekeltek volna: illatkórusuk tisztán szállt fel a magasba.
A ház mellett a templom öreg, barna tornya kinyújtotta árnyékkarját és dajkálta a bogárhátú házacskát, mint anya a gyermekét. A kis ház engedelmesen hunyta be ablakait. Aludt. Csak az Ipoly locsogott-fecsegett a kert alatt, álmában is, mint valami vásott gyerek.
Mély volt errefelé az Ipoly partja. Ha megáradt, betöltötte a medrét egészen, de ilyenkor, száraz nyári időben alig ért térdig. Mellette kétoldalt az agyagos part olyan magasnak látszott, mint a hegyoldal. Nyári ródlipályának használták a fürdő gyerekek. Meztelen, kis testükkel leültek fenn a partra és a csúszós agyag olyan gyorsan szállította le őket a vízbe, mint a gyorsvonat.
Nagyot loccsantak, nagyokat sikoltottak. Zsuzsánna asszony haragosan rohant ki főzőkanalával, ha a főúr délutáni álmát megzavarták. Ő azonban csöndesen mosolygott:
- Hadd, Zsuzsánna, hadd! Szeretem a gyerekeket.
Függöny mögül, lopva el-elnézte őket. Milyen kedvesek. A legszegényebb, a legelhanyagoltabb is milyen finom, milyen rózsás, amíg kicsike. Fiúk, lányok együtt hancúroznak a vízben, boldog ártatlanságban. A rosszaságuk is milyen kedves! El-elkacagta magát a csínyeiken. Ha egy-egy zord anya rávert a gyerekére valami nagy betyárságért, közbelépett, megfogta a kezét:
- Ne bántsd, fiam! Nem tudok síró gyereket látni.
Ilyenkor mindig azt gondolta:
- Ha nekem lenne! Legalább Zsuzsánna hozott volna egyet magával…
Így, estére elcsöndesült az Ipoly-part. Zizegtek a nyárfák, hajladoztak a fűzfabokrok. A templomkereszt árnyéka is ott rezgett az ezüstös vízen. Apró halak lélegzetvétele csuppant a vízszínen. Ez a kicsi hang is messzire hallatszott az éjszakában.
Egyszerre valami árnyék suhant végig a parton. Csöndesen osont végig a kert alján. A friss, magas fű semmi hangot nem adott a lépései nyomán.
Csúszott, mint a kígyó, mint aki rosszban jár. Az öregúr nyugodtan figyelte. Tőle ugyan nem sokat vehet el… Mégis: kíváncsi volt, mit keres errefelé?
Az árnyék kiért a holdvilágra. Sötét kendőbe burkolt asszonyalak volt. A hold egyenesen rávilágított: vörös haja egyszerre egy tömegben kezdett fényleni a fején, mint az olvadt bronz.
A plébános megdöbbent. Megismerte híres szép hajáról a grófék gazdatisztjének Magda leányát. azt a nevetős, kacér kislányt, aki olyan keveset járt a misére és olyan sokat alkonyatkor az Ipoly-partra, a fűzesek lombja alá, a fiatal gróffal is, a színtársulat hősszerelmesével is, másokkal is.
Most kis batyut hozott magával. Körülnézett, mint akit kergetnek, mint aki fél. Azután a kis batyut belehajította az Ipolyba. Nyöszörgött a csomag útközben, mint a megfulladni készülő macskafiók. azután arcát a kezébe takarva, most már futva osont el a leány a kertek alján.
A plébános úr már ebben a percben tudott mindent. Magda két hónap óta nem volt otthon: öreg, rosszképű dajkájánál volt kint a tanyán. És ezt az öreg dajkát felháborodva kergette ki még a télen egyszer: olyasmire kért tőle biztos orvosságot. Ki gondolta volna, hogy Magdának kérte?
Mindezt csak úgy ugrás közben gondolta el az öregúr, mert bizony úgy ugrott keresztül a kerítésen, hogy huszonkét éves korában sem különben. Az Ipoly-parton is egy pillanatig habozott csupán: azután reverendájának minden méltóságát kockára téve, leült a gyermekek ródlipályájára és perc múlva nagyot csobbant lenn a vízben, éppen a csomag mellett. Boldogan hallgatta, hogy vékony ezüsthangon sírdogál a batyu. Még csak át sem nedvesedett, csak most kezdte a víz sodra beljebb-beljebb vinni.
Fölkapaszkodni már nehezebb volt egy kicsit. Még az orra hegye is agyagos lett bele. De fő dolog volt, hogy a batyu mégiscsak ott volt a nagy, cserépkemencés, bőrdíványos szobában az íróasztalon. Átfázott kis test került elő belőle: párnapos, tétova szemű, öklét harapdáló fiúcska.
Az öregúr hamar befűtött a kemencébe egy jó csomó tudományos folyóirattal, amit tiszteletpéldányban küldözgettek neki. Eddig úgysem vette hasznát. Aztán a csöppséget a szívéhez szorítva melengetni kezdte és amíg a kicsike test valami gyámoltalan állatka puha módjára simult hozzá, gondolkodni kezdett.
Mi lesz a gyerekkel? Gonosz anyjának vissza nem adhatja. Nem, - nem is gonosz, csak szerencsétlen. Mostohája van: agyonütötte volna. Agyonüti így is, ha megtudja. Szegény kislány, aztán férjhez sem mehetne többé, ha kitudódnék a dolog. Hát hová tegye?Intézetbe adja? Isten mentsen! Vagy valami parasztasszonyhoz, kapzsihoz, zsarolóhoz?
Mennyi nagy szoba van itt a parókián! Milyen csöndesek! Milyen üresek…
Zsuzsánna asszony arra riadt fel, hogy kegyetlenül dörömbölnek az ajtaján. Slingelt hálókabátban, álmosan nyitott ajtót és ott látta a főurat, térdig vizesen, azon felül pedig feje búbjáig maszatosan sártól, agyagtól.
- Teremtőm, mi történt veled? Beestél a folyóba? Elszédültél? Mit főzzek, jaj, milyen orvosságot?
Lágy, halk hangon, hogy valakit föl ne ébresszen vele, aki éppen elaludt a kemence padkáján, dörmögte a főúr:
- Tehát főzz, Zsuzsánna! Kamillateát, gyorsan! Gyermekünk született!
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 191. sz. Bp., 1925. aug. 27.
