A fiatal pap reggel arra ébredt, hogy muzsika szól az utcán. Kinézett, nótás és boros legények mentek bandával a túlsó oldalon. A bezárt ablakokon át behallatszott kurjongató hangjuk.
Furcsának érezte. A kemény téli reggelen ahogy ott mentek kis ruhában, felsőkabátok nélkül. Belölről melegítették magukat, borral fűtöttek és jókedvvel takaróztak. S mindnyájan igen fiatalok voltak, gyerkőcök. Ebben a faluban már a 22, 23 éves legény öreg szám. Húszéves korára mind megházasodik. És ő 29 éves és ma is egyedül… Volt ott a legények közt egy félkarú, ez dalolt legelöl s leghangosabban. Kalap nélkül volt, jobb karja tőből hiányzott, az orosz doktorok vágták le, hogy eggyel kevesebb legyen az ellenség. Ez idősebb volt, harminc év körül s nem tudott megházasodni, nem kapott feleséget. Zselléremberek gyereke volt s nem bírt dolgozni, senki se hívta munkára így fél karral, a család tartotta el s folyton marták. Ez a legény már többször volt itt nála. színész szeretett volna lenni. Nagyszerűen dalolt s éppen úgy adta elő azokat a modern kuplékat, mint az orfeumi énekesek. De itt csak megbámulták, megnevették s persze semmire se becsülték. Nyitott szájjal nézték, mint valami értelmetlen dolgot.
Az egész falu oly zavaros volt. Az öregek még szűrben és szőrgubában jártak, de ünnepélyes alkalmakkor már ők is restellték felvenni. Fekete, uras bőrbekecset vettek, abban parádéztak s a fiatalok bőrrel szegett posztkabátokat, még a zsebe és a derekat szorító öv is sárga bőrrel szegve.
Ő is meg volt híva a lakodalomra. Most jött Pestről, ahol hét évig volt vallástanár, de nem tudott megházasodni, mert fizetése oly csekély volt, hogy alig bírt egyedül is megélni belőle s lakást nem tudott kapni. Pedig volt egy nagy szerelme, amely úgy nyúlt, mint a tengeri kígyó. A lány is szegény volt s szegénységükben jöttek a félreértések, sértődések…
Milyen jó ezeknek a parasztoknak.
Reggel hétkor már borosan mennék végig az utcán a nagy lakodalmi csoportok.
Ő is meg volt hívja. Ez volt az első parasztlakodalom, amelyre mint önálló ember hivatalos volt.
A muzsika elhangzott, a kíváncsiak is behúzódtak a kerítésekből. Ő nem tudta hova mentek azok, nem ismerte a szokást.
*
Az esketés délelőtt volt. Meg volt elégedve magával, szép beszédet mondott. Utána megkapta a százezer korona stólát s mosolyogva tette a fiókba. Hallotta múltkor, hogy egy ilyen lakodalom tíz, tizenöt millióba belekerül itt a faluban.
Ő is hivatalos volt az örömházhoz ebéd utánra. Mert helyi szokás szerint nincs semmi ebéd. Csak meleg bort isznak s teát és vastag süteményeket, linzertésztát. Majd lesz este annál nagyobb evés a legényháznál.
Mikor megérkezett az udvarba, tetszett neki a szép régi kép. A sarkig kitárt kapuk, a kerítésen lógó gyereksereg, az ácsorgó sarki cigányok s az udvaron a homokkal sárgára felhintett havas udvaron a hajadonfővel táncoló fiatalság. Hogy győzik ezt a táncot, vigadást. Munka. Virtusos kemény munka.
A nagyvőfély meglátta a napot, a virágcsokros pálcájával – vékony kis csontfejű gigerli-pálca -, elébe sietett.
- Isten hozta, tiszteletes uram, van szerencsénk – mondta s előre nyújtotta a kezét.
- Jó napot, vőfély uram.
- Hát el tetszett jönni? Nagyon szép, hogy meg tetszett tisztelni. Majd én bevezetem tiszteletes urat.
- Köszönöm, köszönöm! Betalálok én! Ismerős vagyok én itt. Jó barátságban vagyok én Balogh bátyámékkal.
- No, már csak bevezetem tiszteletes urat! Már bocsánatot kérek.
Ezzel előrement s félrehárította az ajtót elálló tömeget.
A papnak, fiatal volt, hát tetszett a megbecsülés. Az igaz, hogy ez legalább megvan a népnél. Megbecsülik a papjukat.
Bent a vőfély fölemeli a pálcáját s harsányan elkiáltja magát:
- Szóm van kigyelmedhez, násznagy uram.
Erre mély csönd lesz és elhallgat a zene, megáll a tánc. A külső sarokban, a két ablak közt fekete bőrkabátban feláll a pödrött bajszú, vastag násznagy s szól.
- Halljuk a szót, vőfély uram.
A vőfély cserdülő hangosan kiált:
Az Úristennek házunkra ismét kedve vagyon
Mert házunkat megörvendezteté nagyon.
Fogadják szívesen a kedves családot,
Az új párnak hozott kedves ajándékot.
E szó mondásom.
A pap érezte, hogy itt nyilatkoznia kell neki is, tehát így szólt:
- Tisztelt násznagy uram, örömszülők és tisztelt társaság! Köszönöm ezt a fogadtatást, köszönöm, hogy így megbecsülik azt, aki egy fél életet töltött szellemi munkában, hogy az önök szellemi életének vezérletét átvehesse. Igen, én ajándékot hoztam s nemcsak a fiatal párnak, hanem önöknek mindnyájuknak! mert mit hozhat a pap nagyobb ajándékot, mintha elhozza a nép közé a szívét, amely éppoly jól érzi magát a mestergerendás kicsi házban, mint a parkettes és fényes főúri palotában. Isten áldását kérem mindnyájunkra.
A násznagy kinyújtotta a kezét és kedvesen megszorította a pap tenyerét.
- Nagyon jól van, tiszteletes uram, nagyon szépen köszönjük.
Ezzel helyet szorított maga mellett: a zene újra megkezdődött s folyt a mulatság tovább.
- Bort, vagy teát? – sürgették a papot, aki nem tudta, mit csináljon. Nemigen volt borivó, teához meg semmi kedve nem volt. Bort ivott. De olyan fanyar, dohos és hordószagú, vagy kénes volt a rossz vörös siller, hogy alig ment le a torkán. Micsoda emberek ezek! Hogy tudnak ettől így vigadni!
Folyt a beszélgetés komolyan, csöndesen, egyszer csak belép a vőfély, felemeli pálcáját s harsányan elkiáltja magát:
- Szóm van kigyelmedhez, násznagy uram.
Erre újra mély csönd lesz, a zene elhallgat, a násznagy köhintve feláll.
A vőfély elkattogja a verset, hogy:
Az Úristennek házunkra ismét kedve vagyon,
Mert házunkat megörvendezteté nagyon.
Fogadják szívesen a kedves családot,
Az új párnak hozott kedves ajándékot.
E szó mondásom!
Ezzel előtotyog egy öregecske kis fekete parasztasszony, a kezében egy irgalmatlan nagy tarka fedeles úri-kosár, oly nehéz, hogy alig bírja fülénél fogni; megrakva ajándékokkal. Fölnyitják a fedelét. Hát a legszebb, finom, átlátszó porcelán-szerviz van benne.
- Nagyon jól van – mondja a násznagy kezet nyújtva -, Varga Kovácsné kedves sógorasszony, nagyon szépen köszönjük.
A fiatal pap kicsit elszégyelli magát, bele is vörösödik. Az előbbi megtiszteltetés valódi értékére szállt le előtte.
Akkor megszólal komolyan mellette egy idős örömszüle: fejét bólogatva a fejér porcelánokon, amiket már visznek is félre a többi kincshez: megszólal, bölcsen, komolyan s mély meggyőződéssel, a papra emelve szürke szemeit:
- E mán valódi ajándék.
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 160. sz. Bp., 1925. júl. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése