Julis a Julisok közül való volt. Beadták a városba szolgálni, akkor még aprócska teremtés, de többet pénzelt, mintha otthon libát őrizett, tollat osztott volna, meg aztán mostohája is volt, aki nem igen szívelte, ha Julis a tulajdon porontyai között szaladgált, rikkantgatott. Bekerült hát a falu enyhére irgalmatlanul rágázoló nagy városba, egy öreg asszony mellé, egy szoba-konyha volt a nappaluk, éjszakájuk, évek óta így éldegéltek egymás mellett, az anyóka és Julis, aki itt-ott szomorkás volt, különösen, ha tavasz táján úgy törülte meg az orrát, hogy a mezei fodormenta szagosságát érezte, ha téli időben vásárolt a hentesnél és az elébe csüngő, kettéhasított állatokról hirtelenül rápárázott, rávisított az otthoni disznóölés. Egyébként virgonc természete inkább bolondosra alakította Julist, szeles volt, mint a táncos április, sokat nevetgélt, mint ahogy önti kedvét a friss forrás, de meg az öregasszony is kommandírozó személy volt, aki talpra tudta állítani a lotyót, ha bágyadozott és erélyesen ráripakodott, mert olykor sejtelmezte az anyóka, hogy tán a szolgálatról spekulál Julis búslakodása.
Nem arról volt szó…
Évek haladásával ügyesen cseperedett Julis, gömbölyű kis házi jószág lett belőle, az apró keze is megnőtt, megerősödött annyira, hogy a mutató- és hüvelykujjával már sugárzó, nagy csillagokat tudott ráteremteni a kőporral az öregasszony rézedényeire… Zavargó, nagyobb baj nem is volt Julissal és a hosszú, téli estéken az anyóka és a kisleány elbeszélgettek egymással. Julis persze, ennyi idő alatt töviről hegyére elregélte a maga faluját, még azt is, hogy a kisbíró odahaza az ő halott édesanyjának testvére, a nagysága is, a szunyókás csöndben elfeledkezett a rangjáról, zsámlin ült ő is, szintén a falut emlegette, odavalósi származását, uraság volt az apja egy finom, nagy vegyeskereskedésben, ötven éve gondol arra, hogy egyszer majd csak hazamegy, de a fiai itt élnek a városban… „a város rossz…, a sok ingyenélő, jött-ment ember csak rosszat akar…”, „vigyázz Julis, az utcán senkivel szóba ne állj…”
A bóbiskoló öreg gyermek és a másik fölcihelődtek a zsámliról, a vénasszony a nagy kulccsal bezárta az ajtókat, külön még riglivel, láncokkal elrekesztette a pántokat, vasakat és lélek se ki, se be…
Horkoló csönd hajókázott barna estétől lila hajnalig…
Virradóra megzajlott az öregasszony és a kis parasztlány hosszú napja. Az anyóka álmatlanul megleste a pirkadást, még az ágyból kommandírozott: „Julis, Julis”, a kis leány a faházikójában egészséggel muzsikált, az öregasszony még csatásabban rivallt, Julis megnyújtózott, frissült testét hajtogatta előre, hátra, ropogó mindenfelé, már nyílottak a meleg fülei: „Igen, nagysága, igen” és talpra szökkent, vitte a lavórt, a komótcipőt az öregasszony elé; volt is dolga Julisnak. Szaladni a tejért, a kifliért, melegíteni a kávét, takarítani a szobát, konyhát, futni a piacra, a mészároshoz, a kofához, a fűszereshez, a könyvecskével a kezében, de győzte az ugrabugrálást Julis, fürge formája szépen megnyúlt, vállas melle izmosan kigömbölyödött, helyre lábai iramultak, mint a szarvasé és megtörtént, ha kipirultan a sietségtől túl gyorsan került haza a piacról, a nagysága meg is dicsérte:
- Én neveltelek, Julis… Olyan voltam hozzád, mintha az anyád lettem volna…
Valamint hozzábiggyesztette szavaihoz az anyóka, az ismétlődő intelmét:
- A városi ember mind ingyenélő, az utcán senkivel szóba ne állj…
Julis kipirultan került haza a piacról, szinte beesett a konyhába, ám mégis későbben jött meg, mint máskor. Az öregasszony már nem dicsérte Julist, de egész nap a mostohájával fenyegette, az esti bóbiskolás is a zsámlikon elszótlanodott. Julis nem regélt a faluról, szöszke fejét csak nekimeresztette a csöndnek, kék szemeit csak rányitotta a semmire, az öreg nagysága unatkozva és nyugtalanul rá-rárivallt a leányra:
- Fölvágjam tán a nyelvedet?... Hova spekulálsz már megint, jómadár?...
Soh’se lehet tudni, hogy az ilyen kitanult fruska nem azon töri-e a fejét, hogy máshova szegődik, ahol többet ígérnek a fiatalabb nagyságák, a valóság az volt, hogy a bolondos, kelekótya Julis alig mukkantgatott, az egy szoba-konyha világában minden megzavarodott és ami még jobban fölzaklatta az öregasszony nyugalmát, a mindig hibátlan villamosvezeték minduntalan megrongálódott. Soha semmi baj sem volt a villannyal, egyszer csak nem gyulladtak a körték, hívták a villamosszerelőt, ügyes, jókezű legény volt, a létra magasáról nagy tudással parancsolgatott, Julis adogatta föl a szerszámokat, az öregasszony alig fordult meg a szobában, már jó volt újra a vezeték, titokzatos izzással lángoltak a körték, a nappali nagy fényességében…
A szerelő hetykén és alázattal elköszönt, csapzott, fekete haja alól mosolygott a piros arca ,Julis buzgó igyekezettel, mind a két kezével nyitotta ki előtte az ajtót, a legény elment és innentől állandóan baj volt a villamos vezetékkel.
Rendetlen világ keletkezett az öregasszony körül. Julis csak ült görnyedten a zsámlin, két öklére rányomva az állát és hallgatott, az öregasszony beszélgetni kezdett s csak hogy arrébb lódítsa a csöndet, rangjafelejtetten már Julis atyafiságáról is kérdezősködött, a kisbíróról is, de ímmel-ámmal esett a szó így is, lassanként árnyasodott az este, a nagysága megcsavarta a villamosgombot, a lámpák nem égtek. Az öregasszony fölsipított:
- Fránya… Mi ez?
Julis lelkesen felszökött a zsámliról.
A nagysága csapdosta a komótcipőit, fölajzottan már nem unatkozott és hajszolta Julist:
- Szaladj át a szerelőhöz, még nyitva van az üzlet… Majd megmondom én neki, ami dukál…
Esti szürkületben, mosolyosra szélesült orcával megjelent a szerelő, értetlenül hallgatta az öregasszony mérgelődéseit, hümmögött, mosolygott:
- Nem tudom… Nem értem… Én csak tudom a mesterségemet…
Hozzálátott a munkához.
Julis megnyúlt délcegen, kitárult tekintettel a magasság felé, szaporán adogatta fel a vésőt, kalapácsot, fonalas drótot, az öregasszony perelt, a legény bizonykodott: „rövidzárlat”, „áramzavar”, a nagysága besurrant a szobába, hogy a sifonból kivegye a taksát, a sifon nyikordult, az anyóka még lármásabban perelt és köténye alatt a pénzzel kilépett az előszobába.
Gyulladt a fény, az öregasszony szeme megkáprázott, Julis szőke arcán rajta látta a szerelő fekete, nagy fejét.
Az öregasszony tekintete fennakad a csudálkozástól, továbbra is… és a bedobbant forgószél kiismerhetetlenül fölkavarta az évek nyugodalmas, ásítozó rendjét. Az elrévülő tekintet rajta maradt az anyóka szemein és elnézte Julist, amint kettőzött szorgalommal súrolta rá a rézedényekre a csillagokat, ámulta Julist, amikor estére a zsámlin sebesebben karattyolt a falujáról, mint azelőtt, fürkészte a lármás, elevenkedő kis parasztlányt, már arrébb pislantgatott, valahová eltűnt messzire és borzongva tört rá Julisra:
- Kitépem a hajadat, ha valamit megtudok rólad…
Az éledő és satnyuló két gyermek szembekerült egymással.
Julis félt a mostohájától, akivel most már egyre fenyegették, szolgálta a nagyságát szívbeli igyekezettel, még szaladósabb futkározásokkal, el is szánta magát, hogy nem törődik mással, mint a padló szép sárgájával, a kilincsek, rézedények csillagaival, de napközben sürgés-forgás volt a nagyságánál és jött a szeneslegény, aki a pincéből hozta a zsákot, piszkos; fekete volt az arca, a szeme csillogott, mint a poroszszén, az öregasszony odabenn a sifont nyitogatta, lassú nyikorgással és a mocskos legény Julisra nevetgélt, sötét arcából kifehérültek a harapós fogai, Julis hajladozott, rakosgatta a konyhafal mellé az irtó nehéz szénsziklákat, szinte az erejét veszítette… és hagyta, alélt bágyadozással tűrte, hogy valaki hátulról nyomkodó erőszakossággal megszorongassa.
Julis alázatos, tiszta lélek volt, de maga sem tudta, mi történik vele.
Délelőtt odaállt a mészároslegény elé és utána mondta engedelmesen a nagysága kommandóját: „negyed kiló spichúst, de rúgó ne legyen benne”, kis bajuszkája alól csak ránevetgélt a székálló segéd Julisra, véres kezeivel csak úgy forgatta a bárdot, freccsent a hús, porzott a csont és Julis megreszketett a forróságtól.
Beállított a fűszereshez és a zsendülő, kis teste megviszketett, amint felé hajolt a cimetszagú boltoslegény, néha cérnáért leküldték a rőfösüzletbe, máskor a suszterek közé vitte le a komótcipőt és mindenütt eléje, melléje kerültek a szépszavú legények.
Piruló orcával, szédülő zavarodással, Julis nem tehetett róla, aki férfi megérintette, gyújtott egyet rajta.
Menekült haza, a vénasszony mellé, hallgatta a savanyú szidalmait, ráncigáló mérgelődéseit, kívánta, megtalálta az új munkát, a hűvös konyhában, a hűvös anyóka mellett bátorabban érezte magát, a zajló furcsaságok eltakarodtak a szeme elől, forró kezeit a forró ölébe hajtotta, nagyokat lélegzett, pihent, figyelt, az öregasszony anyásabban mellétolta a zsámlit, a reszelő hangja kisimult és rákezdett a gyönyörű beszédre:
- Úgy neveltelek, mint a lányomat… Julis, a városi ember mind jött-ment…
- Fölneveltelek, kitápláltalak és a sok ingyenélő mind rosszat akar…
- Aki megfogja a kezedet, szakítani akar rajtad… Aki mézes-mázos szavakat mond neked, hamisakat gondol…
- Te nem tudod mi az, amiért a sok facér utadba áll…
- Nem tudod, mi az…
Ültek a zsámlikon, békességben, meghatottan egymás mellett; az anyóka elkönnyezte a prédikáció végét, Julis, mint az imádságot hallgatta az intelmeket, a váló gyermekek a vigaszos csöndben, még egyszer megtalálták egymást, szó többé nem esett, csak némán testvérkedtek és az egyik a pislogó, zöld szemével, a másik a fölforrt szembogarával vigyázta a rejtelmet, amivel megtelt az egy szoba-konyha világa: mi az?... mi az?...
Julis a Julisok közül való volt és vasárnap kimenője volt, mint a többi cselédlánynak. A házban, az utcában Julis megtalálta a társait és mandulaszappan-szagosan a falka elindult arrafelé, ahol a dolgos falusi lányok vasárnapra megtalálják a mulatós szabadságot. Így, május felé már csilingel, trombitál, hintázik, muzsikál az egész liget és Julis is arra vette az útját, amerre a pántlikás karaván vitte magával. Őgyelgés, napfény, meleg, por, fakadó orgona szépítették a ringlispilek aranyhintóit, a maskarás kikiáltó sem zagyvaságokat kiabált a levegőbe, de a kimenő örömeit, bódék kacskaringóiban a lányok lassacskán várakoztak egymástól, a nagyszájú Marist már elvitte a párja. Folyamúr. Maris nyájasan tátogatta a száját, a folyamőr igazgatta derekán a lakkos szíjat, Julis megtekintette a peckes vitézt és virágos pruszlikja alatt megdobogott a titok:
- A szerelő szebb…
A hinták előtt szeplős Annusra várt a postás, szalutált a leányok felé, vigyorgott, amennyire csak kitellett tőle, ami után elpromenádozott párjával, Julis pruszlikja alatt dobolt a boldogság:
- A szerelő szebb…
Szopni való hideget is árultak már a kertekben, tulajdonképpen Ágnes miatt ültek az asztal mellé, a mambósapkás tamburás éppen abbahagyta a cincogást, Ágnes igazgatta a szoknyáit, a citerás szájcsucsorítva kezelt, Julis elszemlélte finomkodásukat és feszült pruszlikja alatt az ujjongás:
- A szerelő szebb…
Ténfergő mulatozásokkal, estére a lányokat elvitte a rendőr, a finánc, a katona. Magára maradó Julis nehéz szíve cska dobolt, a torkáig dobolt:
- A szerelő… szerelő… szerelő… szerelő…
Ringlispileken, bokrokon túl, odahaza már várt az öreg nagysága…
Idetekintő, pislogó zöld szemeit Julis látta…
Ballagdált hazafelé.
Az orgona úgy lehelt, hogy édes lett tőle a Julis szája.
A feltört park, a gőzölgő rét, a lelkesedő májusi este meglepték Julist és a pruszlik alatt fölzokogott az elinduló vére:
- Mindenkinek van párja…
Hétfő estére a nagysága föl akarta gyújtani a villanyt. A körték nem égtek.
- Mi ez?... Mi ez?...
Ugrándozott az öregasszony, nézte a holt égőket, az égő Julist és kiabált, sopánkodott:
- Már nem is találod a szerelőt…
Julis összeszorított száján kibukkant:
- Nyolcig ott van…
És röpült a fényesség felé…
Elröpült…
Az anyókára pedig ráborult a sötétség, ami alatt a vénült emberke hiába lázadoznak.
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 186. sz. Bp., 1925. aug. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése