Ezer-mozdulású, meleg május délelőtt volt, a ragyogó napfényben élt-szikrázott a tavasz.
Molnár Pál kilépett a feketére festett, kovácsoltvas kertajtón, keze egy pillanattal talán tovább tartotta a kilincset, úgy érezte, szédülni kezd, azután felkémlelt az akácokkal szegélyezett, széles utcán: piros cseréptetejű, tornyos villák állták hallgatva a tekintetét, az utca üres volt. Megnézte az óráját, fél tizenegyet mutatott. Erre egy türelmetlen mozdulatot tett a kezével és begombolta a kabátját. Végigsimított sötétkék, vadonatúj zakóján, a kalapját is valamivel mélyebben a szemére húzta és újra feltekintett.
A kihalt villasor felett csendes, mutató szellőcske söpörgette össze az akácfák nehéz illatát s a férfi ismét szédülni kezdett. Az utca legelején ekkor egy autó tűnt fel, néhány pillanat múlva megállt a kertajtó előtt. A sofőr leugrott és várakozva nézett a férfira.
Molnár Pál egy városnevet mondott a sofőrnek, egy felvidéki kisváros nevét, azután belépett az autóba, behúzta maga után az ajtót. A sofőr is felugrott a kormánykerék mellé és a fekete, fényes autó zajtalanul megindult.
Molnár Pál ezen a napfényes májusi délelőttön lett negyvenhat éves. Bankigazgató volt, egy nagybank igazgatója, - gazdag, hatalmas úr. Fél évvel azelőtt betegeskedni kezdett, egyre rosszabbul lett, ágynak dőlt, - akkor visszavonult minden munkától. Ma volt először künn a szabad levegőn. A meleg tavasz és az akácok illata kissé elnehezítette a fejét.
Röpült-suhant az autó, testét befúrta a ragyogó májusi délelőttbe s kavargó, fátyolos összevisszaságban maradtak el az útmenti fák, mérföldkövek, falvak, városok, a lázas, virágos, lüktető élet.
Molnár Pál lehunyta a szemét és a gondolatai megelőzték a rohanó autót. Ő már otthon volt, a kisvárosban, a csöndes Bástya utcán, az omladozó, régi ház előtt. Napsugár játszott a homályos, poros ablakon, odalopódzott, levette a kalapját, a szeméhez emelte a két kezét és belesett az ismerős szobába, - talán megpillantja ott benn még a kisfiút, az örömét, a kacaját, a vágyait: az első tíz év ifjúságát, az örökre lealkonyult, régi napokat.
Órák óta rohantak már a csillogó májusi délelőttben, az útszélen egykedvű emberek néztek néha utánuk, délfelé lassúdni kezdett az őrült futás. Egy magas hegytetőn járt az autó s a jó karban tartott, gondozott műút hirtelen, éles kanyarodókkal esett, lejtősödött lefelé. Molnár Pál felpillantott: egy kisváros bújt meg a völgyben s karcsú, magas torony emelkedett az átlátszó, tiszta azúrba. A régi emlék szíven ütötte: célnál voltak.
Az első házaknál megállíttatta az autót és gyalog ment be a városba: a Bástya utca felé fordult. A szűk, kis sikátor a régi volt. A régi, kék selyemszalagot hasította ki a májusi égből és a régi közelségbe hozta le az égboltot a szívekhez. A keskeny utcasor végén húzódott meg poros ablakú ház, Molnár Pál elment mellette és belül megdobbant a szíve. A házzal szemben állt még az ismerős, düledező kőfal, bástyája a hatalmas Vízvári-kertnek. Ez a kert volt a paradicsom egy régi-régi kisfiú szívében: a kisfiú tíz évig lakott itt, a poros ablakú házban. Néha felmászott hangos, nagy szívdobogással a falon és belesett a kertbe. Egy virágágy volt ehelyütt és magas karón egy gyönyörű, piros üveggolyó szikrázott a napsütésben.
Molnár Pál megállt a fal mellett, megfogózott a kiálló, laza kövekben, felszökött és lovagolva ült a falra. Pihent egy pillanatig, azután beugrott a kertbe. Az üveggolyó, a gyönyörű, szikrázó, piros üveggolyó a régi karón állt még. Odament és leemelte az olcsó közönséges kerti díszt. Fáradt volt, beteg volt már ekkor Molnár Pál szíve: ebben a pillanatban mégis könnyekig meghatódott. A kezében tartotta a piros üveggömböt: tízéves életének minden reszkető, szivárványos, tulipiros vágyát.
annak idején a vágytól néha majd megfulladt és mégsem mert soha-soha beugrani a kertbe: úristen, hát ilyen egyszerű az élet? És ennyi az egész? Egy ugrás, egy mozdulat, - és már túl is vagyunk az élet legtetején. Érdemes volt évekig vágyni erre az értéktelen üvegre, és évekig gondolni rá fátyolos szemmel, és évek múlva, negyvenhat évesen, beteg szívvel visszajönni érte? Érdemes, érdemes volt? az üveggolyó nem felelt.
Visszatornázott a falra, egy pillantással felmérte a távolságot és leugrott a földre. A sötétkék, új ruhája poros lett a kirándulásban.
Fütyörészgető kisfiú jött lefelé a Bástya utcán, csodálkozva nézett az idegen férfira, aki egy páros üveggolyóval a kezében kiugrott a Vízvári kertből.
Molnár Pál a kisfiú felé tartott, régi, tízéves, kis önnönmagával találkozott, szó nélkül nyújtotta feléje az üveggolyót. A kisfiú felvillanó, mohó szemmel kapott a ragyogó dísz után, egy pillanatig habozott, álldogált, mit csináljon? azután eliramodott a drága kinccsel. Molnár Pál boldogan mosolygott, szépnek, rózsaszínűnek, virágosnak látta a májust. S az autója felé sietett. A tizedik lépésnél a kisfiú azonban megbotlott, az üveggolyó kiesett a kezéből és ezer szilánkra tört. Síró szájjal fordult hátra, vajon mit szól az idegen? látta-e, mi történt? De Molnár Pál nem fordult hátra és nem látott semmit: már mélyen bent volt a Bástya utcában. Öt perc múlva az autójához ért.
Egy nagy, vidéki metropolis nevét vetette oda a sofőrnek és továbbindultak.
Őrült vágtatással rohant az autó a gondozott, széles felvidéki utakon, meleg, májusi dél volt. Már virágba bomlottan álltak mindenütt a fák és enyhe, tiszta pasztellszínekké egyszerűsödött a rohanó kocsi mellett az egész világ. Kísérteties volt ez a vágtatás. A kerekek alig érintették a földet s elszabadulva a nedves, párázó talajtól félig a levegőbe emelkedett a rohanó, fényes kocsi. Molnár Pál lehajtotta a fejét és a hunyt szemével érezte – titkon jön utána valaki. Hátulról megérintette a sofőr vállát: siessünk!
A következő pillanatban még jobban nekiiramodtak. Futottak-futottak az ismeretlen elől.
Délutánra érkeztek meg.
Nyílsebesen surrant be a fekete autó a városba, egy virágos bolt előtt állott meg. Molnár Pál kiválasztotta a legszebb rózsát, azután egy piszkos, elhanyagolt mellékutcába kanyarodtak. Az utca elején lassított az autó, Molnár Pál kiugrott a kocsiból. Tett egynéhány lépést a rozoga kövezeten, fel-felpillantott és figyelmesen nézte a házszámokat: az autó lassan követte. Végre befordult az egyik kapu alá, erjedő moslék szaga csapta meg az arcát. A sötét kapualjra piszkos, szeméttel teleszórt udvar következett. Körülnézett, néhány pillanatig tájékozódott, azután átgázolt a szeméten s biztos, határozott mozdulattal zörgetett be az egyik udvari ajtón. Süket csend felelt a zörgetésre, csak az emeletről hallatszott le gyors tányércsörömpölés, elkésetten mosogathatott valaki odafönt, a késő délutánban. Molnár Pál megzörgette még egyszer a kilincset: ekkor halk motozás szűrődött ki a zárt ajtó mögül. Egy hárászkendős, összeesett, öregasszony nyitotta fel barátságtalanul a csikorgó ajtót. Rápillantott a küszöbön álló férfira, furcsán, valahogy alulról fölfelé nézte végig:
- Mit akar?
Az elkopott, kék kendő beborította az öregasszonyt: a fejét és a vállait. Gyűrött, zöld szoknyája alatt félretaposott sarkú cipő éktelenkedett. Rongyos volt, megrepedezett, tisztítatlan ez a cipő. Molnár Pál sokáig nézte.
Addigra az öregasszony is figyelmesen végigvizsgálta már a férfit és félreállt az útból. Valamivel több előzékenységgel mondta:
- Talán beljebb…
Molnár Pál bement, de nemigen jutott túl a küszöbön. Megállt és csöndesen, szinte szórakozottan kérdezte:
- Füzes Lenke?
Az öregasszony csodálkozva bólintott: igen.
- Mi tetszik?
Molnár Pál folytatta:
- Egy kisdiák élt valaha itt, nyolc évet élt ebben a városban. Tíztől tizennyolcig az éveit. Esténként néha elment a színházba és véresre tapsolta a fulladásig megtelt „diákhelyen” a tenyerét. A felvonások után rekedten kiáltotta: Fü-zess… Fü-zess… és dobolt hozzá a lábaival. Fáradt volt, elkínzott, szomorú már akkor is ez a fiú és reménytelenül szerelmes.
Szegény is volt még hozzá és sohasem tudta elküldeni azt a szál rózsát, ami mindennapos álma volt, a primadonnának, a legdrágábbnak, az egyetlennek: Füzes Lenkének. Sohasem volt annyi pénze. Ennek a kisdiáknak, a hajdani maturásnak adósságát jöttem törleszteni…
És Molnár Pál letette a rózsát, már ment is kifelé. A hárászkendős öregasszony egyedül maradt a rózsával. Egy ismeretlen, hajdani diák szerelmével, üzenetével, hódolatával. A rózsa piros volt, akár a múlt.
Molnár Pált már várta a kapu előtt az autó.
- A nagyvárosba! – mondta kurtán és az autó megindult.
Nyugat felé mentek. Már alkonyodott, a nap lejjebb, egyre lejjebb hajolt, legszélin azután megcsókolta a földet: egyenesen az izzó naphoz röpült a fekete autó. Késői, vörös sugarak mutatták az utat. Egy fekete árnyék kísérte az autót. Molnár Pál néha hátrafordult, vajon ki jön utána?
A nagyvárosba értek.
Amikor már benn voltak a lázas, lüktető utcák sodrában, Molnár Pál előbbre hajolt és mondott valamit a sofőrnek. A sofőr rábólintott: úgy lesz.
Két percig rohantak még a lázas kavarodásban, azután egy kihalt, széles mellékutcába kanyarodott az autó, - mozdulatlan, mély csönd feküdt errefelé.
Már kezdődő, barna este volt, az autó megállt az egyik háromemeletes ház előtt. A férfi kiugrott és felsietett az első emeletre. „Csák Zoltán mérnök”, olvasta az egyik ajtón az aranybetűs, fekete üvegtáblát. Becsengetett. Az előszobában egy pillanatra megállott, levette a kalapját és megsimította a ruháját. azt a kevéske pört törölte le, amit még a felvidéki kisvárosból hozott magával: a Vízvári-kert omladozó falának mementóját.
A szobalány bevezette a fogadószobába. Leült a széles kerevetre, egy kicsi asztal mellé. Az asztalon a Revne des deux Mondes 1913 januári füzete feküdt. Szórakozottan kezdte forgatni a lapokat. Fél perc múlva lebbent a sötétbársony ajtófüggöny és bejött a meleg, barna, szép, szomorú asszony: Csák Zoltánné.
- Molnár Pál – olvasta halk, szívig jutó, egyszerű hangján a névjegyet és a férfira nézett.
Egy pillanatig csend volt.
- Cica… - mondta azután a férfi és felemelkedett.
Az asszony elmosolyodott. Ki szólítja a lánykori elfeledett-eltemetett nevén? Meg-megrebbent a szeme és – nem emlékezett.
- Cica – mondta még egyszer Molnár Pál.
És ekkor csengeni-bongni kezdett az asszonyban a hang, elmerült, egyszeri évek harangja, ki húzza vajon a harang kötelét?
A férfi állt-állt.
- Cica… emlékezni fog rám, egy évig laktunk együtt, a Káldy utcában, az első emeleten…
Az asszony emlékező-boldogan mosolyogni kezdett.
- Azután elvitte magát egy ember, az ura… és én egyedül maradtam a Káldy utcában, a Fecske-házban…
Az asszony felsikoltott, kinyújtotta karjait és már lobogott a hamu alatt a régi láng, - a név:
- Pali!
- Cicus – mondta Molnár Pál -, fáradt vagyok, negyvenhat éves és beteg a szívem. Eljöttem magához, eljöttem: meg kell vallanom valamit. Én akkor, a Káldy utcában, abban a régi esztendőben és azután, a következőkben, az összeseken, az egész életemben magát, érti? csak magát, egyedül, tisztán folytonosan, mindig csak magát szerettem… Nagyon-nagyon szerettem…
Az asszony nem tudott szólni, a férfi ekkor előrehajolt és megcsókolta Csák Zoltánné puha, meleg, fehér kezét. Amikor feltekintett, az asszony szeme könnyes volt és csak egy szót mondott:
- Drága… drága…
A férfinak sem maradt több mondanivalója. Sápadt volt, súlytalan, szinte testetlen s lassan kiment a szobából, mint egy árnyék. Az asszony hosszan nézett utána.
Molnár Pál szívét a lépcsőkön elöntötte e meleg.
- Ezért… ezért a kézcsókért érdemes volt élni.
Lenn a kapu előtt már várta az autó.
Megállt és elgondolkozott.
Egy piros üveggolyó… egy rózsa… egy kézcsók…
Mi is volt még az életében? Mi maradt még?
Semmi, semmi.
Beült az autóba és intett a sofőrnek: haza!
Röpült-suhant az autó, vissza a régi úton s Molnár Pál szédülni kezdett. A mély tavaszi est a mellére nehezedett, nem tudott kitérni előle. Három szál kötötte eddig az élethez, egy üveggolyó, egy rózsa, egy kézcsók: a három szál elszakadt. Elmúlt. Nem maradt már semmi.
És Molnár Pál ekkor már tudta, ki jön a nyomában. Minden emberi élet árnyéka: a halál.
Befordultak az akácokkal szegélyezett, széles villasorba. Zajtalan, nesztelen suhant az autó a ház elé, akárcsak délelőtt. Molnár Pál kiszállt, az autó megfordult és elment.
Egyedül maradt.
Lenyomta a kilincset, sokáig erőlködött, amíg ki tudta nyitni a kertajtót. A sötét kertben megrohanta az erős akácillat: alig maradt jártányi ereje.
Zúgott a feje, szédült és tüzes karikák táncoltak a szemei előtt. Bevánszorgott a szobájába, lassan vetkőzni kezdett. A villa üres volt, csend ülte a szobákat, senki-senki nem sietett a segítségére. Felsírt a csöndben:
- Isten…
És lefeküdt az ágyba.
Sokáig feküdt már, a párnája, a takarója egészen átizzadt. Lehunyta a szemét, de sehogy sem tudott elaludni. A szobában égett a villany, s az éles fény elűzte az álmokat.
Felemelkedett, a kapcsoló után akart nyúlni s ekkor, ebben a pillanatban egy rideg, kegyetlen női arcba ütközött a felnyíló szeme: a felesége volt.
Mint a megbolygatott méhkas: zúgva, zsibongva, rendszertelenül kezdtek kattogni Molnár Pál gondolatai. Visszahanyatlott a párnáira, a felesége ellenségesen, gőgösen állt az ágy lábánál.
- Mi ketten, mi vagyunk még hátra! – gondolta Molnár Pál, de a nyelve már képtelen volt szavakba tagolni a gondolatait. Megpördült, ahogy a húrok pattognak leejtett, régi hegedűkön.
Gyűlölte ezt az asszonyt: aki megvette őt, lenézte, kigúnyolta, megcsúfolta, kitartotta, csalta; gyűlölte – ahogy az örök szegénység gyűlöli a született, nábobi gazdagságot -, engesztelhetetlen, keserű, örök gyűlölettel.
Tíz évig egy piros üveggolyóról álmodott, nyolc évig egy rózsa körül forgott az élete, s amikor húszéves volt, nem tudott eljutni egy kézcsókig. Vergődött, fuldoklott a szegénységben, huszonkét évesen vette meg ez az asszony. Minden árat elfogadott akkor. Egy vágya volt, menekülni mérgezett fiatalságából: a nyomorból.
És az asszony hideg volt, gúnyos, kegyetlen, a házasságuk első éjszakáján már halálos ellenségek voltak. Ami szép emléke maradt az életből: egy kerti dísz volt, egy rózsa, egy kézcsók. Azután semmi… semmi nem jött. Az irtózatos hajszában magasra került, az asszony a régi maradt. S közben ő negyvenhat éves lett, a szíve elfáradt és halálosan beteg volt.
Az asszony gőgösen ált az ágy lábánál.
- Most… most… - akadozott Molnár Pál és az asszonyra nézett, összeszedte minden erejét, rekedten, gyűlölettel tördelte feléje: - most pedig el fogunk válni…
Azután visszahanyatlott párnáira és lehunyta a szemét.
*
Még az este meghalt Molnár Pál.
Délelőtt fél tizenegykor kezdődött az utolsó, halálos tusa, s késő délutánig hánykolódott fulladozva, lázasan, önkívületlenül az ágyán. Néha-néha szólt valamit, de a szavát nem lehetett érteni. A közeledő halál hangfogót tett a gondolataira. A zavaros szótöredékből annyit mindenesetre ki lehetett venni, hogy egy autóút foglalkoztatta.
Estefelé egy kissé megnyugodott, ekkor ketten voltak az ágya mellett: a kezelőorvos és a felesége. Néhány percnyi csönd után Molnár Pál kinyitotta a szemeit s fel akart emelkedni az ágyon, de sokkal gyengébb volt, semhogy fel tudott volna könyökölni, - erőtlenül hullott vissza a párnáira. Így feküdt jó ideig és hosszan nézett a feleségére. A kezelőorvosa szerint csupa melegség, simogatás, szeretet volt a homályosuló szemeknek ez az utolsó búcsúja. Azután összeszedte minden erejét és ennyit mondott:
- Most… most pedig el fogunk válni.
Csend következett ezekre a szavakra és a csendben Molnár Pál lehunyta a szemét. Örökre.
A gőgös, hideg, hozzáférhetetlen asszony zokogva roskadt az ágyra. és a kezelőorvosnak is félre kellett fordulni. A szíveket ütötték meg ezek az egyszerű, meleg, megrázó szavak.
Másnap az újságok megírták, milyen fényes pályát futott meg Molnár Pál: milyen szépen, nemesen, egyszerűen élt és milyen szépen, nemesen, egyszerűen halt meg.
De a piros üveggolyóról, a rózsáról s az utolsó kézcsókról nem írt senki.
Molnár Pál meghalt.
De ki meri mondani, hogy tudja, mi van a halál mögött?!
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 163. sz. Bp., 1925. júl. 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése