(A költő halálának 75. évfordulója alkalmából)
1850-ben, augusztus 18-án feleségem látogatóba ment, hogy Balzac hitvesével találkozzék. A látogatásról nemsokára azzal a hírrel jött vissza, hogy Honoré de Balzac haldoklik. Hozzásiettem.
Balzac másfél év óta súlyos szívtágulásban szenvedett. A februári forradalom után Oroszországba utazott s megnősült. Röviddel elutazása előtt még találkoztam vele az egyik boulevardon. Már akkor is panaszkodott és a lélegzetvétel szemmel láthatóan nehezére esett. 1850 májusában visszatért Franciaországba, nős volt, gazdag, de – haldokló. Már megérkeztekor megdagadt mindkét lába. Négy orvos vizsgálta meg a szívét. Az egyik, dr. Louis, július 6-án ezt mondotta: „Legfeljebb hat hétig élhet…” Ugyanaz a betegség kínozta, amelyben Frederic Soulié meghalt.
Ezen a napon nagybátyámat, Louis Hugó tábornokot láttam vendégül. Ebéd után magára hagytam őt s kocsin a Beaujon-házba, az Avenue Fortunée 14 alá siettem. Itt lakott Balzac.
Csöngettem. A hold átsütött a felhők mögül, az uccán egy lélek sem járt. Az ajtó nem nyílt ki. Másodszor is csöngettem, ekkor végre egy szolgálóleány jelent meg gyertyatartóval a kezében és megkérdezte: „Mit kíván uram?” A lány sírt.
Megmondottam nevemet, mire a földszinti fogadóba vezetett. Ebben a szobában, szemben a kandallóval, magas talapzaton állott Balzac hatalmas mellszobra, amelyet David készített. A szoba közepében egy remekbe készült, gömbölyded asztalon egyetlen gyertya égett.
Közben egy másik szolgálóleány is megjelent és könnyek között mondotta:
- Haldoklik… A nagyságos asszony már visszament szobájába. Az orvosok már tegnap lemondottak életéről. Bal lábán seb keletkezett, amely most üszkösödni kezd. Az orvosok nem tudnak semmit. Először azt hitték, hogy a nagyságos úr vízibetegsége valami „infiltráció”, - így mondották. A bőr és a hús olyan, mint a szalonna, már nem is lehet megcsapolni. A múlt hónapban aztán, mikor a nagyságos úr le akart feküdni, megkarcolta a lábát valamelyik bútordarabbal. Akkor felszakadt lábán a bőr és a sok víz, ami benne volt, egyszerre lefolyt. Akkor azt mondották az orvosok: „No lám!” Nagyon csodálkoztak és attól kezdve mindig megcsapolták szegény nagyságos urat. Azt mondották. „Most majd utánozni fogjuk a természetet.” De néhány nappal ezelőtt egyszerre kisebesedett a lába. Dr. Roux megoperálta, tegnap vették le a kötést. A seb nem volt gennyes, inkább vörös és forró. Akkor azt mondották az orvosok, hogy a nagyságos úron nem lehet többé segíteni, és nem is jöttek vissza! Hozattunk még négy-öt orvost, hiába. Mind azt mondotta, hogy nincsen segítség. Az éjszakát nagyon rosszul töltötte a nagyságos úr és ma reggel kilenc órakor már nem is tudott beszélni. A nagyságos asszony papot hozatott, aki feladta neki az utolsó kenetet. A nagyságos úr kézzel mutatta, hogy öntudatnál van. Egy órával később még megszorította testvérének, Surville asszonynak kezét. Tizenegy óra óta hörög és nem lát semmit. Az éjszakát nem éli túl. Ha kívánja, uram, idehívom Surville urat, még nem feküdt le.
A leány kiment a szobából és néhány pillanatra magamra hagyott. A gyertyák halvány fényénél csak homályosan figyelhettem meg a fogadó előkelő berendezését s Porbus és Holbein nagyszerű képeit, amelyek a falakon függtek. Mint annak az embernek a kísértete, aki a szomszéd szobában haldokolt, emelkedett ki az árnyékból a márványmellszobor. A halál szagával volt tele a ház.
Néhány pillanattal később Surville úr lépett be a szobába, s megismételte azt, amit az imént a szolgáló elmondott. Megkértem őt, vezessen Balzac szobájába.
Hosszú folyosón mentünk végig, majd egy lépcsőn kellett felhaladnunk, értékes vázák, szobrok, képek, email-berakású asztalkák között. az egyik oldalfolyosóról nyitott ajtót vettem észre, ahonnan hangos és megrázó hörgés tört elő. Balzac szobájában voltam…
A szoba közepén mahagóni ágy állott. Itt feküdt Balzac. Fejét több párnával emelték magasra. Arca kékes, majdnem fekete volt. Fejét szenvedően a jobboldalra hajtotta. Rövidre nyírt ősz hajával, tágra nyílt szemeivel profilban a császárhoz hasonlított.
Egy öreg asszony – Balzac anyja –, a betegápolónő és egy szolga álltak az ágy mellett. Az ágy fejénél gyertya égett, egy másik gyertya pedig az ajtó mellett világított gyenge fénnyel. A körülállók hallgattak és riadtan figyelték a haldokló hörgését.
Az ágynál álló gyertya erős fényt vetett egy rózsaarcú mosolygó ifjú arcképére, amely a kandalló mellett függött.
Elviselhetetlen szag áradt az ágyból. Felemeltem a takarót és megfogtam Balzac kezét, amelyet hideg verejték borított. Megszorítottam ezt a kezet; Balzac már nem viszonozta a kézszorítást.
Egy hónappal ezelőtt ugyanebben a szobában látogattam meg őt. Vidám volt, teli bizalommal s mielőbbi gyógyulását remélve mutatta lábán a daganatot. Hosszan beszélgettünk és politizáltunk. Szememre vetette „demagógiámat”: ő legitimista volt. „Hogy is utasíthatta vissza” – mondotta – „olyan könnyedék a Franciaország pairjének címét, amely mégis csak legszebb titulus a francia királyé után!” Aztán ezt mondotta: „Beaujon úr házában ugyan nincsen kert, de az enyém az út sarkán álló kápolnába vezető kis átjáró. Innen a lépcsőről nyílik az ajtó a templomba. Csak meg kell fordítanom a kulcsot a zárban és már a misén vagyok.” Mikor elmentem, nagy fáradsággal elkísért a nevezetes lépcsőig, megmutatta az ajtót, s még külön szólt feleségének: „Mutasd meg Hugónak a képeimet!”
„Hajnalra meghalt!” – mondotta az ápolónő.
Kifelé indultam s emlékképpen magammal vittem ólomszínű arcának vízióját. Mikor újra leértem a fogadóba, a márványszobrot mozdulatlannak és lélektelennek találtam, s összehasonlítottam a halált a halhatatlansággal…
Vasárnap volt. Otthon több vendég várt, köröttük Riza Bei a török ügyvivő, Navarrate, a spanyol költő, s egy olasz emigráns, gróf Arrivabene. Ezt mondottam vendégeimnek: „Uraim, Európa most veszíti el egyik legnagyobb szellemét.”
Ezen az éjszakán halt meg Balzac, 51 esztendős korában.
*
Szerdán temették el.
Előző nap a Beaujoni-ház kápolnájában felravatalozták. Giraud még halála napján megfestette arcképét. Halotti maszkot is akartak készíteni róla, de ez már nem sikerült. az enyészet romboló munkája oly gyorsan következett be, hogy a szobrász másnap reggel már eltorzult arcvonásokkal találta meg őt. Kettős koporsóba tették holttestét.
Saint Philippe du Roule székesegyházában szentelték be. Mikor ott állottam a ravatal mellett, arra kellett gondolnom, hogy ebben a templomban keresztelték meg második leányomat. azóta nem is voltam itt. Így pihen emlékezetünkben a halál a születés mellett.
Baroche, a belügyminiszter szintén eljött a temetésre. A templomban mellettem ült és néha egy-egy szóval hozzám fordult. „Kitűnő ember volt” – mondotta egy ízben. „Zseni volt” – válaszoltam.
A gyászmenet egész Párizson keresztülhaladt a Pére-Lachaise felé. Az idő esős volt; vannak napok, amikor az ég könnyezik.
Az egész utat gyalog tettük meg. Én a koporsó jobboldalán haladtam s a szemfedő ezüstös bojtját szorongattam kezemben. Alexander Dumas a másik oldalon ment.
Amikor megérkeztünk a sírhoz,k amely fent van a domb oldalában, egyszerre nagy tolongás keletkezett. az út keskeny és síkos volt és a lovak alig tudták felvontatni a halottaskocsit. Én az egyik kerék és egy-egy sírkő közé kerültem és a kocsi majdnem összepréselt. A feljebbállók vállamnál fogva húztak magukhoz.
Aztán lebocsátották a koporsót a sírba, amelyet Charles Nodier és Casimir Delavigne örök pihenőhelye között ástak meg. A pap elmondotta az utolsó imát, én is mondottam néhány szót. Mialatt beszéltem, leszállt a Nap. Párizs egyszerre felragyogott az alkonyat távoli, ködös tüzében. Dübörögve hullott a föld a koporsóra.
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 188. sz. Bp., 1925. aug. 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése