Ez a nő, ez a nő, ez a büszke barna,
be tudna szeretni engem, ha akarna,
de nem szeret senkit, csak az édes anyját,
virággal ülteti domború sírhalmát,
felöltözik gyászba, talpig feketébe,
úgy indul egyedül, ki a temetőbe,
tele van a keze harmatos virággal,
tele van a szeme szép szomorúsággal.
Ez a nő, ez a nő, ez a büszke barna,
be tudna ölelni engem, ha akarna,
be tudna ölelni, csókolni, be tudna,
be tudna vállamra borulni zokogva,
be tudna síromra borulni zokogva
s utamat be tudná mutatni kacagva,
ha csalódna bennem, talán meg is ölne,
mégsem tud a szívem hidegülni tőle.
Ez a nő, ez a nő, ez a büszke barna,
úgy ragyog felettem, mint egy aranyalma,
ölelni akarom, nem merem, nem merem,
félek hogy egy hangos szavammal leverem,
csókolni akarom, félek, hogy kinyílik
s kígyó kél belőle, sziszegve, nem illik,
mégis az enyém lesz, ha beléhalok is,
ha belőle rögtön sárkányok bujnak is.
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 126. sz. Bp., 1925. jún. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése