Wirth Imre: Kertész Ákos: Makra

Kertész Ákos első prózakötete – az 1962-ben megjelent Hétköznapok szerelme – jelezte már azt a tematikus vonzódást, amit írói pályája legmarkánsabb jellemzőjeként írhatunk le. Hősei, Holkó Albert hegesztő vagy az 1965-ben megjelent Sikátor című regény főszereplője, a faluról Pestre felköltöző Bognár Vince is annak az írói programnak a jegyében születtek meg, amelyről Rónay László írt húsz évvel később. „Kertész Ákos makacs következetességgel járja körül azt a témát, sikerül-e, sikerülhet-e az egyszerű munkásembernek kiemelkednie környezetéből, megtalálhatja-e a boldogulását.” Azonban ez nem azt jelenti, hogy Kertész tipikus „munkásíró” lenne, a szocialista realizmus képviselője, amit a kortárs kritika gyakran hangoztatott. Művei az elesettség, a kommunikációképtelenség, a kirekesztettség újabb s újabb morális indíttatású megközelítéseit adják, s nem szűkíthetők le egyféle értelmezésre.

Életpályája mindenesetre hozzájárulhatott mind központi témájának megtalálásához, mind a róla kialakított kép megalkotásához. Budapesten született, érettségi után, 1950-től tizenkét évig karosszérialakatosként dolgozott az Ikarusnál, majd az Állami Autójavító Vállalatnál. Munkájának emléke gyakran visszaköszön hősei foglalkozásában. 1966-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, magyar-népművelés szakon, s ettől kezdve filmdramaturgként dolgozott a Mafilmnél. Számos filmforgatókönyv szerzője-munkatársa (pl. Vámmentes házasság.) 1994-ben az Élet és Irodalom olvasószerkesztője lett. Tíz könyve jelent meg, számos irodalmi díjat kapott, több művét újra kiadták, legismertebb regényének, az 1971-ben megjelent Makrának 1996-ban volt a hetedik kiadása. Regényeinek többségét lefordították, s színpadi adaptációjuk is sikeres volt. A Makra szlovákul, észtül, lengyelül, svédül, csehül, románul és németül jelent meg, a hajdani NDK-ban két kiadást is megért, összesen kétszázezer példányban. A magyarországi fogadtatásra jellemző, hogy A „Makra” és 116 olvasója” címmel külön könyv jelent meg: az olvasói véleményeket vizsgálta az értelmiségi és munkás olvasók körében. Almási Miklós értelmezése szerint pedig „Makra az első regényhős a magyar irodalomban, aki az autonómia hiányába hal bele”. A Makrát 1972-ben a Névnap című regény, majd 1979-ben a Kasparek című, kisregényt és elbeszéléseket tartalmazó kötet követte. A könyv címadó novellájának hősét, az idős, kutyák sétáltatásában életörömöt és értelmet találó Kasparek bácsit, a „kisformátumú hőst” ellen-Makraként értelmezte a kritika, de A világ rendje című elbeszélés lírai reménytelensége és kegyetlensége a kertész-próza más lehetőségeit is felvillantottal. Ugyanakkor az Aki mer, az nyer című kisregény fatalizmusa (Hajdik János „törvényszerűen közröhej tárgya lesz, akármit csinál”) egyrészt a Makra világát idézi, másrészt az ironizálva-humorosan előadott „szerelmi háromszög”-történet az 1982-ben megjelent regényt, a Családi ház manzárddalt előlegezi. A világ rendje című novella lírai témáját is ironizáló regényben a felszarvazott férj, Burián Károly csak a regény végére viselkedik a „szokásnak megfelelően”, amikor is hatalmas pofont ad a feleségének, ettől azonban egy csapásra „helyére billent a kizökkent idő”.

a megváltoztathatatlanság tudatának, a „világ rendjének” groteszk-ironikus megjelenése jellemzi Kertész Ákos újabb pályaszakaszát. Ezt hangsúlyozza címével is az 1984-ben kiadott válogatott kötet, A világ rendje. Azóta megjelent, a korhangulatot is reprezentáló regényeiben, az 1990-es Zakariásban és az 1992-es A gyűlölet ára című bűnügyi regényben az identitás és a diszkrimináció témája kerül a középpontban. A Zakariás zsidó származásával szembesülő antihőse a kilátástalanságban is azt hangsúlyozza, amit szinte mindegyik Kertész-hős: „ha már csináljuk, csináljuk jól.” Az elmúlt ötven év és egy asszimiláció történetét reflektáló mű párja a bűnügyi regény. Ebben Zofár alhadnagy elfelejteni vágyott cigány származása, ami a gyilkos utáni nyomozás során kerül előtérbe, a regény végén feloldhatatlan ellentéteként jelenik meg. Felesége, a faji előítéletektől mentes, fehér bőrű tanítónő hiába szeretne sötét bőrű, fekete szem kisbabát, Zofár abban reménykedik, hogy a gyermeke „szőke hajú és kék szemű” lesz.

1994-ben jelent meg az eddigi utolsó kötete; az Akár hiszed, akár nem válogatott írásait tartalmazza.

MAKRA

A regény a munkásszármazású Makra Ferenc „fejlődésregénye”, redukált családtörténete. A cselekmény tíz évet ölel fel, de a narrátor s a „megszólított” főszereplő valójában 1955-ben és 1965-ben beszélik el, az első részben még inkább dialogizáltan, a másodikban belső monológokkal, az öngyilkossággal végződő életet. A József-Attila-idézetekkel kezdődő részek /”Ehess, ihass, ölelhess, alhass (…)”, illetve, „Tudod, hogy nincs bocsánat (..)”/ ok-okozati összefüggésben állnak egymással, kiegészítik és árnyalják az elbeszélt sorsban felsejlő mélyebb tanulságokat. Az első rész a szabad, autonóm életforma-életmód választásának erkölcsi kötelességét, a második az idő visszafordíthatatlanságának tudatára alapozva a döntések és tettek (akár gyötrő) vállalását állítja középpontba. Makra Ferenctől, akit a kritika joggal nevezett „negatív hős”-nek – de eszünkbe juttathatja akár Babits Mihály Jónását is, aki „rühellé a prófétaságot” -, mi sem áll távolabb, mint ez a mintaadó szerep. Az elbeszélő már a regény első lapjain,majd később is többször nyomatékosítva így jellemzi Makrát: „jutalom és büntetés Makrának egyforma gyötrelmet okozott, mert jóformán kamaszkora óta kényelmetlenül érezte magát a saját bőrében is, és szégyellnivalónak hitte nagyra sikerült, hajlott termetét, csontjait és izmait, fekete haját, túl hosszú karját és túl széles tenyerét; a szereplés minden formájától rettegett, és inkább tűrte a megszégyenítést vagy ugratást a végletekig, mintsem ellenállásával tetézze vagy éppen provokálja.” Azonban a címadó főszereplő hangsúlyosan megalkotott identitáshiányának ez csak az egyik alkotóeleme. Azért beszélhetünk ugyanis Makra múltjával összefüggésben szűkített nézőpontról, mert gyerekkoráról, szüleiről feltűnően keveset árul el az omnipotens, az ismereteket sajátos, visszafogott ritmusban adagoló objektív narrátor.

Makra Ferenc tulajdonképpen múlttalan, nem is azért, mert életének korábbi eseményei a szerzői mindenhatóságból következően majdnem maradéktalanul felejtésre ítéltettek, hanem azért, mert amihez a hézagos családi emlékek jóvoltából kötődhetne, az több szempontból is vállalhatatlan számára. Nagyapja monarchiabeli crnagorác (montenegrói) származású volt, aki katonaként került annak idején Magyarországra. A regényt át- meg átszövő (alapvetően morális intenciójú) József Attila-allúziók egyikének is tekinthetjük ezt a szálat, hiszen a agypapa később megszökött, s állítólag Amerikába hajózott. Tőle örökölte Makra sötét bőrszínét, amiért gyerekkorától fogva cigánynak nézték, s ami ellen majdnem élete végéig elkeseredetten hadakozott. Vállalhatatlan volt a nagyapai örökség a Jugoszláviával szembeni politikai hisztéria miatt is. Makrának katonaként, nevetséges közszemlére kitéve szalmabábokat kellett rohamoznia, s mikor a kiképzőtiszt a bábu nevében azt kiáltotta: „Ne lőj, Makra Ferenc, én a te rokonod vagyok”, neki üvöltözve így kellett válaszolnia: „Hiába vagy a rokonom, az imperialisták kutyája vagy.” A testi jelenléttől és az örökölt sorstól való menekülés jellemzi Makrát (ennek stációit szűkszavúan mutatja be az író) egészen addig, amíg majd szembe nem kerül a követni vágyott értékrenddel. A regény, mondhatjuk, egyik „tétje” ezután mid érzékelhetőbben az lesz, hogy vajon sikerül-e Makrának megalkotnia saját magából a vállalható, kompromisszum nélküli önazonosságotl. Az ehhez való vonzódást, az erre törekvést elfojthatatlan erkölcsi törvényként mutatja fel a szerző, s tulajdonképpen ez a „törvény” okozza Makra tragikus konfliktusát is. Hiszen az idézetből is kiderül: Makra éppen azt szerette volna, életstratégiájának az volt a lényege, hogy hasonlítson, olyan legyen, mint a többiek. Hogy ez járhatatlan út, annak első jele (az önazonosság felé tett első öntudatlan lépés) a genetikai „örökség” felszínre törése volt.

A regény bevezető részében megtudjuk Makráról, hogy vizsgálati fogságba került egy „rosszvérű” nő miatt, akit a rituális húsvéti locsolkodás után a barátai az erdőben meg akartak erőszakolni. Ő ezt tulajdonképpen teljesen természetesnek és a szokásoknak megfelelőnek tartotta, noha nem szívesen vett volna részt ilyesmiben, mégis, a késsel levágott női alsónemű látványa váratlan dühkitörésre késztette, s négy barátját, bár azok védekezni próbáltak, agyba-főbe verte. A lány közben segítségért futott, így került aztán Makra is a fogdába. A lány vallomása tisztázta ugyan az erőszak vádja alól (amit a barátai éppen hogy rá akartak fogni), de ez az esemény minden addigi elképzelését romba döntötte. Makra látszólag közönnyel, némán fogadta a történteket, hiszen a közösség normáival ellentétesen cselekedett. Anyja „nem értette, hogy a fia egyedül szabadult, ez nem szokás itt a telepen”. Makra, aki a szokásoknak megfelelően akart menyasszonyt választani, s a hagyomány szerint szűzen akarta feleségül venni, az eset után rögtön elhagyta Pestlőrincet, a szülői házat, ahová aztán soha többé nem tette be a lábát. Régi barátjához, Zselényihez költözött, aki szintén nem „fecsegő fajta”, és hasonlóképpen lakatos, mint ő (igaz, feketén, maszekoknak dolgozik). Személyében Kertész Ákos a vívódó, mindenben értelmet kereső Makrával szemben a fortinbrasi toposznak megfelelő cselekvő, keveset töprengő, ellenpontozott túlélőt alkotta meg. Míg azonban Makra útkeresése hitelesen és gondolatgazdagon körülírt, Zselényi titkát nemigen fejthetjük meg. Pedig az öngyilkosság után ő veszi át a képzeletbeli nyomozó szerepét, keresi a tett indítékát.

Wirth Imre: Bálint Tibor (1932-2002): Zokogó majom

A kolozsvári születésű író műveinek hátterében gyakran sejlenek fel életrajzi vonások. Legismertebb regényének, az önéletrajzi ihletésű Zokogó majomnak a családábrázolása, a pékmester apa és a cseléd anya alakjának megrajzolása, a reménytelenül szegényes proletárkörnyezet érzékeltetése például sok szálon kötődik az író gyermekkorához. Bálint Tibor a kolozsvári Református Kollégiumba mint tehetséges munkásgyerek került be, de továbbtanulását csak a kollégium diákjainak összefogása tette lehetővé. 1950-től technikai szakiskolában tanult és szerzett technikusi oklevelet, majd a kolozsvári egyetem nyelv- és irodalom szakára járt, de tanulmányait nem fejezte be. Újságíróként dolgozott először az Igazság című napilapnál, majd 1956-tól Bukarestben különböző lapok munkatársa. 1967-től szerkeszti a Napsugár című gyermeklapot. Több román regényt fordított magyarra, írói munkásságát díjakkal is elismerték.

Bálint Tibor az erdélyi magyar próza egyik megújítója. Az irodalmi sematizmust követően újra érvényt szerzett a valóságábrázolás személyes hangvételű, lírai előadásmódjának, miközben írói világának egyik központi témája éppen a „hősiességet nélkülöző kisemberek” élete lett – prózaíró elődei között ezért is említik Gelléri, Kosztolányi, Krúdy és Csehov nevét is. Az 50-es évektől kezdve jelentek meg karcolatai, novellái, első kötete a Forrás-sorozatban (Csendes utca, 1963) látott napvilágot. Pomogáts Béla és Bálint Tibor monográfusa, Bertha Zoltán (Bálint Tibor, 1992) is az elégikusságot, a kivételes érzelemdússágot tartják korai novellái jellemzőjének. Hangulat- és jellemképei a lélek belső történéseire figyelnek, s már ekkor érzékelhető, hogy milyen szeretetteljes az elbeszélő viszonya az elesettekhez. Nem véletlen, hogy a korabeli dogmatikus kritika novellatémáit periférikusnak, „hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte”. A novelláskötetet két ifjúsági regény, illetve elbeszéléskötet követte (Búcsú a rövidnadrágtól, 1963; Cérnakáplár, 1964) Az Angyaljárás a lépcsőházban (1966) elbeszéléseiben a líraiság és a groteszk, fantasztikus víziók Bálint Tibor tematikus vonzódásának másik fontos összetevőjére irányítják a figyelmet: a civilizáció veszélyei kísértenek a Fekete Péter (1967), ami az első, összefoglaló érvényű alkotásnak tekinthető. A könyvben az „elidegenedés, elgépiesedés és őszinte érzelmek harca” áll a középpontban, az emberi boldogság esélyét megkérdőjelezve a tökéletes technikai szervezettség korában (a regény szerkesztésmódja már a Zokogó majmot előlegezi). Hogy ez a probléma milyen elevenen él az életműben, azt bizonyítja a Robot Robi kalandjai (1973) című fantasztikus ifjúsági regény és a Császár és kalaposinas (1971) című elbeszéléskötet, amelyben például már csak két szerelmes robot képviseli az emberi érzelmeket. 1969-ben jelent meg az író legjelentősebb műve, összefoglalva és problematizálva is a korai novellák „hétköznapjait”, a Zokogó majom című regény. A hagyományosabb epikai szerkezetet tagoló-feloldó asszociációs szerkesztés, novellisztikus történetfűzés jellemzi Bálint elbeszélőmódját, mint ahogy az 1978-ban megjelent folytatás, a Zarándoklás a panaszfalhoz című regénye szintén novellisztikus szerkesztésű. (Ezt a művét nem tudja megóvni a szeretet és a humor feloldó ereje, az „élhetetlen” hősök jelene és jövője a kilátástalanság felé fordul; például a Zokogó majomban hitehagyottá lett Bárány Lajos itt a teljes megőrülésig jut el.) A Zokogó majomra jellemző tablószerűen gazdag családtörténet és az ezen keresztül megvalósuló, realitásigényű korrajz gazdag hagyományra tekint vissza az erdélyi magyar irodalomban. (Karácsony Benő vagy Tamási áron több művére, napjainkban Köntös-Szabó Zoltán dokumentumszerűen épülő regénytrilógiájára gondolhatunk.) A Zokogó majom színpadi változata (Sánta angyalok utcája, 1972) szintén sikeres volt, a regényt lefordították román, lengyel és német nyelvre is. Ezt követően novelláskötetekkel (Nekem már fáj az utazás, 1973; Látomás mise után, 1979) és tanulmány-esszé kötetekkel jelentkezett (Kenyér és gyertyaláng, 1975; Kifli utca zsemle szám, 1978; Mennyei romok, 1979). Miniatűr író- és művészportréiban, novellisztikus esszéiben a Kosztolányi-hagyomány elevenedik meg. A Zarándoklás a panaszfalhoz című kötet óta megjelent elbeszélésgyűjteményei (Mese egy őrült kakaduról, 1982; Én voltam a császár, 1984; Családi ház kerttel, 1986; A háromszáz esztendős  pacsirta, 1986), cikkei, karcolatai (Nyargaló ihlet, 1988) írói világának gazdagságáról tanúskodnak. Legutóbbi, válogatott novelláit tartalmazó könyve 1979-ben jelent meg Égi és födi kvártély címmel.

ZOKOGÓ MAJOM

A regény a cím ”magyarázatával” kezdődik: a „szép, kövér” Mosonyi úr, a csőd szélén álló kolozsvári vendégős zokogását pincére, a „csempeszájú” Hektor kommentálja így egy hitelezőnek: „bőg, akár egy zokogó majom”. Mosonyit megmenti az ötlet: elnevezi vendéglőjét Zokogó majomnak, s ezzel felveszi a versenyt a többi vendéglővel, az Édes lyukkal, a Zöld sipkával, a Három tetűvel. Ez az Előjáték a könyv „életfilozófiájába” is bevezet: Bálint Tibor történelemszemléletére nem jellemző az optimizmus, a haladásba vetett feltétlen hit, de a tragikumról, a végső kétségbeesésről a megtalált-felmutatott humor segítségével az életre, a megmaradásra helyezi a hangsúlyt.

A regény alcíme Egy élhetetlen család krónikája: a kolozsvári Vincze család sorsát a húszas-harmincas évektől az ötvenes évekig, Sztálin halálig követi nyomon az objektív elbeszélő, aki a regény elején és végén a Vincze fiú, Kálmán szemszögéből foglalja össze a családtörténet tanulságait. Azonban ezek a tanulságok egyáltalán nem szűkíthetők le az „élhetetlen” jelző sugallta jelentésekre. A Vince család tagjainak sodródása a regény alapján nem pusztán „jellemhiba” következménye; a rajtuk keresztül reprezentált élet általános érvényre tesz szert, mert a történetük mellett párhuzamosan elmesélt sorsokkal való hasonlóság még csak jobban felerősíti a közös elesettség érzetét. Bálint hősei nem visznek vége nagy tetteket, s a „többszólamú”, a szereplőket egyenrangúan egymás mellé helyező narráció, valamint a regény kordokumentumokat külön, elválasztva kezelő szerkezete is igazolja, hogy karakterüket-viselkedésmódjukat éppen a történelemmel szemben alkotta meg az író. Az élhetetlenség egyetemes jelzője az életnek, szinte függetlenül a soros valóságtól. A regény szereplői együtt osztoznak ebben a sorsban. nekibuzdulásaik, jóra törekvésük sorozatosan félresiklik, újabb és újabb kudarcokat szül, s szinte lehetetlen levonni valamiféle végkövetkeztetést: hol, mikor, miért romlott el ez az egész. A tanácstalanság igazságában követhetjük nyomon a különféle viselkedési, túlélési, megélhetési stratégiákat. Hol az a baj, hogy a férj iszik (hol a feleség), hol az, hogy képtelenek hosszabb ideig megbecsülni magukat valahol, hol az, hogy amikor megbecsülnék, a korrumpált hatóság áldozatául esnek. Ráadásul, még mielőtt lecsapna rájuk az ellenszenvünk, életük egy másik aspektusából az olvasóra zúduló szerencsétlenségük relativizálja az ítéletalkotás jogosságát. Másféle igazságtalanságok és becstelenségek képében ugyanaz a sors tér vissza a történelem különféle korszakaiban. Ha mégis lehet beszélni valamiféle kiút esélyéről, akkor azt Kálmán értelmiségi pályája kapcsán érdemes tenni.  A viszonylagos szellemi függetlenség, az önállóság reménye az ő személyéhez kötődik, s bár a regény morális főhőse az anyafigura, nem véletlen, hogy a narrátor regénybeli, írói alakmásaként a történtek elbeszélhetőségének s így az igazság feltárulásának is ő, a fiú az egyetlen letéteményese.

Az Előjátékot követően a történetmondás megalkotta jelen idejébe (mint később kitudódik, az 50-es évekbe) vezet a narráció, amihez képest minden elbeszélt esemény visszaemlékezésként jelenik meg. A regény nyolc fejezetéből az első öt az 1945-ig történteket meséi el. Az emlékezés folyamatát Kálmán nagynénjének, Vincze Erzsébetnek a temetését követő események indítják el. A temetéséről hazatérő és az emlékei elől szökni akaró Vincze Kálmánt felkeresi egy nyomozó, és Erzsébet volt élettársa, Hektor felől tudakozódik. Hektort gyilkossággal gyanúsítják, mert az áldozat véres ruháját ő árusította. A tiszt ismerte Hektort még a vendéglőből, a Zokogó majomból, s jellemzése („csúfondáros alak volt, a vendégek sokszor felhergelődtek a szája miatt… Hektor az egész életét eljátszotta”), valamint Kálmán tanúként megidézése szembesítik a Vincze fiút a múlttal. Miután egyedül marad, és töprengeni kezd, mit is tud Hektorról, legelső emlékei szöknek elő. „Alig tud visszaidézni egy-két történetet, hacsak arra a telepre nem gondol, arra az örökfehér tájra, ahol először laktak, s ahol dudaszó kíséretében havas pillájú angyalok tódultak ki a porcelángyár kapuján kosztoscsészéiket lóbálva, mintha az Isten bocsátotta volna el őket a megcsappant munkalehetőség miatt.” A történetmondó lírai hangütése, a realitás átpoétizálása az együttérzés, az elveszett iránti szolidaritás alapján az első oldalaktól kezdve hatással van olvasatunkra, s ez folyamatosan felszínre hozza a szerző intencióját. Bár nyomozás ürügyén indul az „időutazás”, a kezdeti kérdés, hogy vajon Hektor bűnös volt-e, elillan a múlt megelevenedése során. Hektor és a nagynéni, Erzsébet a könyv groteszk-ironikus könnyűségének a maskarái, akik csetlés-botlásukkal, nagyzolásaikkal, örökös álmodozásaikkal a gazdagságról karakteresen súlytalanok a valósághoz képest. Erzsébet a könyv groteszk-ironikus könnyűségének a maskarái, akik csetlés-botlásukkal, nagyzolásaikkal, örökös álmodozásaikkal a gazdagságról karakteresen súlytalanok a valósághoz képest. Erzsébet (illetve „Böske”) mindig akkor tér vissza bátyjához, Vincze Bélához, amikor menedékre sorul, amikor a könnyűség és álomszerűség illúziója szertefoszlana. Bátyjának és népes családjának szegénysége táplálja fantáziáját, hajtja a kilépés ábrándja felé. Hektorral együtt bolyonganak a vágyak és a kényszerek között, s szinte nem e világi figurájuk „kihal” a könyv teremtette világból. Eltűnnek, mint a múlt, ők maguk a múlt, akiket csak illékonyan, visszatérő hangulatként lehet megidézni. Böske feltűnése a gyermekkor Sánta angyalok utcájában előhívja a múlt többi főszereplőjét is. Kálmán negyedik gyerekkel terhes édesanyja, a pénz és munka nélküli, ön- és családgyötrő, hihetetlen találmányokról álmodozó pékmester édesapja Böskéhez hasonlóan a könyv alapkérdését teszik fel maguknak is, amikor folytonosan a múltjukon töprengenek: „De hát hol hibázott, istenem?” A regény novellisztikus betétekből építkező szövevényének bemutatására talán ennek a szálnak a felfejtése az alkalmasabb, utalásszerűen érzékeltetve valamelyest e teremtett világ gazdagságát.

Jártas Róza: Májusi éjjel…

 

Hármashalom árnyán…

Négy folyó határán

Holdkirály-úr sétál –

S lábnyomába: fény száll…

Erdőn, mezőn, réten

Szétterül palástja; -

Gőgös kevélységgel

Néz alá a fákra…

S álmodozó tájra…

(Hogy zokog a Tátra!...)

…Holdkirály leánya,

Kéksugár-ruhába’

Holdezüstöt hímez

Minden kis virágra…

Aztán, - álommézet

Csókol a világra…

Minden kicsi házra,

S tornyos palotára…

(Sziszegő Dunára…)

- - - Ezüstfalú házak

Tündérálmot látnak…

Álmosan húzódik

Melléjük a szárnyék;

Fekete csipkével

… Födi be az árnyék…

… Csillagruhás Éjfél

Halkan muzsikálgat…

Mellette Csend nője

Tündérálmot ringat..

… Hold ölén egy csillag.

Kacéran hunyorgat. –

(Tisza-Duna-zúghat!)

- Ezüstfalú házak.

Gyászfátyolos Tájak!

Ha – a turáni láng

Újra fellobogna!

S minden alvó szívre

Tűzkoszorút dobna:

- Nyárfás tanyák sorja! –

Gyászfátyolos Tájék!

Könnyező szememmel,

Dobogó szívemmel

- Magyar éjtszakákon

Beh más álmot látnék!

… Olyan dicső álmot:

Mint Emese látott…

Amilyent már egykor

A Hunisten kardja

Színvalóra váltott…

(… Magyar Ezred vált ott?...)

- Hogy: a Magyar Égnek

Magyar: a csillaga, -

Hogy: - a Magyar Földnek

Nincs Napáldozatja!

Ős Turul a fészkét

Hármashegyen rakja!

S nincs erő, mely onnan

Mégegyszer ledobja! –

(… Szólalj meg! dobbanj meg:

Magyar Ezred dobja!)

- Ezüstfalú házak..

Gyászfátyolos Tájak,

Rabbilincsben nyögő,

Rettenetes, gyötrő

Sötét álmot látnak!

-        -        -        -

Jaj, pedig, - jaj nekik!

Fényes hajnalt várnak! –

S vaj’, - hiába várnak?!

- -- Holdkirály lakatja

Minden kaput zárhat!

De – magyar szív lángja!

S magyar kéz munkája:

Minden kaput tárhat!

… S tövis helyett egyszer

Magyar „Ecce Homo”

Csillagokon járhat!

Mert: a Magyar Böjtre:

Magyar húsvét támad!

Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 2. évf.  5. sz. 1936.

Kőhalmi Júlia: Az anyai szív

Nem volt rossz fiú Bandi. Úgy, mint más gyerek, talán ő is szerette édesanyját.

De hát van-e valaki a világon, aki nem szeretné? Hisz áldott a szíve dobbanása… betegágyunk fölötti virrasztása… aggódása… mosolygása… könnye hullása… Nincsen az egész világon párja az édesanyának.

Bandi csókolgatta áldott két kezét és sokszor mondta barátainak. Gyerekek, ha hiszitek, ha nem, ráhajtottam fejem az édesanyám kezére és rajta láttam a krisztusi sebeket, a szöghelyeket. Volt, aki elhitte, volt, aki nem. Én elhiszem… Hisz egy anya keresztútját, Kálvária-járását, csak maga az Isten ismeri. Van-e a világon édesanya, aki mint Krisztus az Olajfák hegyén, nem tárta kezét a magasságbeli felé, suttogva e szavakat: Ó, Atyám, múljék el tőlem e keserű pohár. Az édesanyák Krisztus urunk földön maradt kereszthordozói.

Bandira büszke volt az édesanyja. Nem a világnak fennhéjázó büszkeségével, hanem olyan befelé sugárzó anyai büszkeséggel. Boldog és szép jövőt jósolt egyetlen fiacskájának, nem is számítva arra, hogy fia számítását keresztül húzhatja. Ha az édesanyákon állana csak, nem volna boldogtalan, állásnélküli fiatalság e világon.

Bandi rossz társaságba keveredett. Szenvedélyes rabja lett az italnak, mely mint a mágnes, úgy vonzotta magához az erkölcs útjáról letért szerencsétlent.

A drága jó édesanya szíve csordultig lett. Az ég felé tárta karjait és alázattal, majd követelőzve kérte Istent, múljék el a keserű pohár.

- Bandikám – mondta könnyekkel küzdve a jó anya -, Bandikám, jöjj, légy újra az én jó fiam. Ha egy csöppet is szereted ősz anyádat, jöjj vissza hozzám. – Hullanak a jó útra visszaédesgető könnyek. A gyémántszemek re reflexében ott van a bánatos, megtört anyai szív minden keserve, fájdalma.

De Bandit az ördög vette hatalmába? Mint egy vadállat, mely áldozatát megtámadni készül, rohan az édesanya felé, kezét ütésre emelve.

- Nem nézhetem a könnyeket  támad durván, emberi mivoltából kivetkőzve az édesanyára -, nem nézhetem… nem nézhetem…

Felemelte kezét arra, kinek annyi szépet és jót köszönhetett. De… a felemelt kéz lehanyatlott. Mitől? A bánatos anyai szemtől, mely a fénytelen könnytengerben megriadt őzike szemekké változott.

Bandi, mint egy őrült hagyta el az anyját. Évek jöttek, mentek és senki se tudott róla. Hová ment? Merre ment?

*

A szerető édesanyát, aki éjt nappallá tett, aki szívszorongva leste beteg gyermekét, aki gügyögve mondogatta fiacskájának:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál édes gyermekem,

ez az édesanya napról-napra hervadtabbá, fehérebbé lett a bánattól. Színtelen ajkát gyakran hagyták el a fájó, szívet nyugtalanító, gyötrő szavak:

- Fáj, hogy búcsú nélkül ment el. Fáj, hogy életjelt sem ad magáról. De legjobban fáj, hogy a legjobbnak gondolt fiamban csalódnom kellett. Hová mehetett? Merre mehetett? Él-e még, s ha él, van-e betevő falatja, ruhája? Ó, mikor szűnsz meg anyai szív gyermekeidért aggódni? Majd így vigasztalta magát. Érzem, tudom, hogy ő hazatér, ő még visszajő. Hazatér, mint a tékozló fiú. Hazatér, visszajő, mint az eltévedt bárány, mely már kereste, de még nem tudta megtalálni azt az utat, mely a nélkülönözhetetlenekhez vezet. Vajon megbánta már a bűnét?

Meg… drága jó édesanya. Nyugodj meg, megbánta a tettét százszor, ezerszer. Megbűnhődött érte. Bűnhődik most is, megbüntette saját magát azzal, hogy nem hallja szerető, vigasztaló szavaidat, mely erőt csepegtet a csüggedő gyermeki szívbe. Mely széppé, boldoggá teszi a gyermekek életét e földön.

Telt-múlt az idő. A fiú csak nem adott életjelt magáról. A szegény édesanyát pedig csak a remény táplálta már, hogy eltévedt bárányát még látni fogja. Látni, mert hazatér, visszajön.

*

A jövő kedden – hirdette a páter vasárnap a templomban -, egy fiatal, Istentől megáldott szónoki tehetségű páter fog missziót tartani. Jöjjenek minél nagyobb számmal, hogy e lelki fürdőt minél többen élvezhessük.

Özönlik a nép a ferenciek templomába. A sokaság között ott halad a betegszívű, betegeskedő édesanya is. Csendes megnyugvással mozognak ajkai. Uram, legyen meg a Te szent akaratod…

A templomban néma csend uralkodik. Száz meg száz szem lesi a prédikációszék kicsi ajtaját. Ki lehet e magas, karcsú, bánatos arcú szerzetes? Senki sem ismer rá?

De igen... valaki ráismert! Ráismert az anyai szív, mely megsejtette, hogy e páter nem lehet más, mint az ő elveszett fia, aki hazatért, visszajött.

A páter végighordozza sok szenvedést eláruló jóságos tekintetét a híveken és kezdi hirdetni Isten igéit. Majd reszkető, remegő hangon beszél a szülői szeretetről. – Szeressétek, imádjátok a drága jó édesanyát, mert nincs, ó, nincs a föld kerekségén párja az édesanyának. – A páter hangja lázasan harsog és a hívők a páter orcáján permetező könnycseppben Isten ujját látják. Lázas izgatottsággal lesik minden szavát. Midőn az „Ámen” elhangzik, a hívők ámuló tekintettel nézik az üres szószéket. De szívük-lelkük egy ütemre zengi: „Nincs, ó nincs a földkerekségén párja a jó édesanyának.”

A drága jó édesanyát boldog érzés remegteti meg. Halvány arca kigyúl, az öröm rózsái jelennek meg rajta. Fejét a fájdalmas Szűz felé fordítja és mosolygó ajakkal súgja: „Az anyai szív nem csal. Hazatért, visszajött.”

A meggyötört, lelkileg összetört, fájdalmaktól csordultig levő anyai szív nem bírta elviselni a viszontlátás fájdalmas örömét, „meghasadt”.

Sírja felett ott virraszt az anyai szeretet olthatatlan fénnyel ragyogó csillaga, mely az anyai szív soha meg nem szűnő szeretetét hirdeti.

Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 2. évf.  5. sz. 1936.

V. L.: Ne bántsd a fát!

Jaj, gyerekek, ha utatok erdőbe tér be,

A szegény fákat, ne tördeljétek le!

Hisz’ olyan a fa dús lombja nélkül:

Mint anya, kit eltéptek gyermekétül.

Mert gyermekek, tudjátok mi a fának ága?

Ezer szakáccsal főző dús konyhája

S az ágon lévő kis levél-cselédek

Éppen nektek főznek ott pompás ebédet!

Vagy nem tudjátok, hogy a fának lombja

Gyűjti a meleget a ti számotokra?

S ha eljő a hideg, didergő november,

Ő teszi kedvessé házatok meleggel!

De mást is tesznek ám ott a nagy konyhába:

Ámít a sok gyökér felszívott magába,

Fa lombján a levél festé meg pirosra:

Így készül a gyümölcs a ti számotokra!

A sok édességtől, amit a föld alatt:

Ők sütnek és főznek napsugárral majd ott

Ízes almát, meggyet, körtét és barackot,

Cseresznyét, meg szilvát mind-mind tőlük kaptok!

Ha aztán az idő már eljár felettük,

A vén fát a földből egyszer csak kidöntjük:

Ringó bölcsőt, ágyat, koporsót is végül

Fából készítenek, diófa törzsébül.

Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 2. évf.  5. sz. 1936.