A
kolozsvári születésű író műveinek hátterében gyakran sejlenek fel életrajzi
vonások. Legismertebb regényének, az önéletrajzi ihletésű Zokogó majomnak a
családábrázolása, a pékmester apa és a cseléd anya alakjának megrajzolása, a
reménytelenül szegényes proletárkörnyezet érzékeltetése például sok szálon
kötődik az író gyermekkorához. Bálint Tibor a kolozsvári Református Kollégiumba
mint tehetséges munkásgyerek került be, de továbbtanulását csak a kollégium
diákjainak összefogása tette lehetővé. 1950-től technikai szakiskolában tanult
és szerzett technikusi oklevelet, majd a kolozsvári egyetem nyelv- és irodalom
szakára járt, de tanulmányait nem fejezte be. Újságíróként dolgozott először az
Igazság című napilapnál, majd 1956-tól Bukarestben különböző lapok munkatársa.
1967-től szerkeszti a Napsugár című gyermeklapot. Több román regényt fordított
magyarra, írói munkásságát díjakkal is elismerték.
Bálint
Tibor az erdélyi magyar próza egyik megújítója. Az irodalmi sematizmust
követően újra érvényt szerzett a valóságábrázolás személyes hangvételű, lírai
előadásmódjának, miközben írói világának egyik központi témája éppen a „hősiességet
nélkülöző kisemberek” élete lett – prózaíró elődei között ezért is említik
Gelléri, Kosztolányi, Krúdy és Csehov nevét is. Az 50-es évektől kezdve
jelentek meg karcolatai, novellái, első kötete a Forrás-sorozatban (Csendes utca, 1963) látott napvilágot.
Pomogáts Béla és Bálint Tibor monográfusa, Bertha Zoltán (Bálint Tibor, 1992)
is az elégikusságot, a kivételes érzelemdússágot tartják korai novellái
jellemzőjének. Hangulat- és jellemképei a lélek belső történéseire figyelnek, s
már ekkor érzékelhető, hogy milyen szeretetteljes az elbeszélő viszonya az
elesettekhez. Nem véletlen, hogy a korabeli dogmatikus kritika novellatémáit
periférikusnak, „hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte”. A novelláskötetet
két ifjúsági regény, illetve elbeszéléskötet követte (Búcsú a rövidnadrágtól, 1963; Cérnakáplár, 1964) Az Angyaljárás a lépcsőházban (1966)
elbeszéléseiben a líraiság és a groteszk, fantasztikus víziók Bálint Tibor
tematikus vonzódásának másik fontos összetevőjére irányítják a figyelmet: a
civilizáció veszélyei kísértenek a Fekete
Péter (1967), ami az első, összefoglaló érvényű alkotásnak tekinthető. A
könyvben az „elidegenedés, elgépiesedés és őszinte érzelmek harca” áll a
középpontban, az emberi boldogság esélyét megkérdőjelezve a tökéletes technikai
szervezettség korában (a regény szerkesztésmódja már a Zokogó majmot előlegezi). Hogy ez a probléma milyen elevenen él az
életműben, azt bizonyítja a Robot Robi
kalandjai (1973) című fantasztikus ifjúsági regény és a Császár és kalaposinas (1971) című
elbeszéléskötet, amelyben például már csak két szerelmes robot képviseli az
emberi érzelmeket. 1969-ben jelent meg az író legjelentősebb műve,
összefoglalva és problematizálva is a korai novellák „hétköznapjait”, a Zokogó majom című regény. A
hagyományosabb epikai szerkezetet tagoló-feloldó asszociációs szerkesztés,
novellisztikus történetfűzés jellemzi Bálint elbeszélőmódját, mint ahogy az
1978-ban megjelent folytatás, a Zarándoklás
a panaszfalhoz című regénye szintén novellisztikus szerkesztésű. (Ezt a
művét nem tudja megóvni a szeretet és a humor feloldó ereje, az „élhetetlen” hősök
jelene és jövője a kilátástalanság felé fordul; például a Zokogó majomban hitehagyottá lett Bárány Lajos itt a teljes
megőrülésig jut el.) A Zokogó majomra
jellemző tablószerűen gazdag családtörténet és az ezen keresztül megvalósuló,
realitásigényű korrajz gazdag hagyományra tekint vissza az erdélyi magyar
irodalomban. (Karácsony Benő vagy Tamási áron több művére, napjainkban
Köntös-Szabó Zoltán dokumentumszerűen épülő regénytrilógiájára gondolhatunk.) A
Zokogó majom színpadi változata (Sánta angyalok utcája, 1972) szintén
sikeres volt, a regényt lefordították román, lengyel és német nyelvre is. Ezt
követően novelláskötetekkel (Nekem már
fáj az utazás, 1973; Látomás mise után, 1979) és tanulmány-esszé kötetekkel
jelentkezett (Kenyér és gyertyaláng,
1975; Kifli utca zsemle szám, 1978; Mennyei romok, 1979). Miniatűr író- és
művészportréiban, novellisztikus esszéiben a Kosztolányi-hagyomány elevenedik
meg. A Zarándoklás a panaszfalhoz
című kötet óta megjelent elbeszélésgyűjteményei (Mese egy őrült kakaduról, 1982; Én voltam a császár, 1984; Családi ház
kerttel, 1986; A háromszáz esztendős
pacsirta, 1986), cikkei, karcolatai (Nyargaló ihlet, 1988) írói világának gazdagságáról tanúskodnak.
Legutóbbi, válogatott novelláit tartalmazó könyve 1979-ben jelent meg Égi és födi kvártély címmel.
ZOKOGÓ MAJOM
A
regény a cím ”magyarázatával” kezdődik: a „szép, kövér” Mosonyi úr, a csőd
szélén álló kolozsvári vendégős zokogását pincére, a „csempeszájú” Hektor
kommentálja így egy hitelezőnek: „bőg, akár egy zokogó majom”. Mosonyit
megmenti az ötlet: elnevezi vendéglőjét Zokogó majomnak, s ezzel felveszi a
versenyt a többi vendéglővel, az Édes lyukkal, a Zöld sipkával, a Három
tetűvel. Ez az Előjáték a könyv „életfilozófiájába”
is bevezet: Bálint Tibor történelemszemléletére nem jellemző az optimizmus, a
haladásba vetett feltétlen hit, de a tragikumról, a végső kétségbeesésről a
megtalált-felmutatott humor segítségével az életre, a megmaradásra helyezi a
hangsúlyt.
A
regény alcíme Egy élhetetlen család krónikája: a kolozsvári Vincze család
sorsát a húszas-harmincas évektől az ötvenes évekig, Sztálin halálig követi
nyomon az objektív elbeszélő, aki a regény elején és végén a Vincze fiú, Kálmán
szemszögéből foglalja össze a családtörténet tanulságait. Azonban ezek a
tanulságok egyáltalán nem szűkíthetők le az „élhetetlen” jelző sugallta
jelentésekre. A Vince család tagjainak sodródása a regény alapján nem pusztán „jellemhiba”
következménye; a rajtuk keresztül reprezentált élet általános érvényre tesz
szert, mert a történetük mellett párhuzamosan elmesélt sorsokkal való
hasonlóság még csak jobban felerősíti a közös elesettség érzetét. Bálint hősei
nem visznek vége nagy tetteket, s a „többszólamú”, a szereplőket egyenrangúan
egymás mellé helyező narráció, valamint a regény kordokumentumokat külön,
elválasztva kezelő szerkezete is igazolja, hogy karakterüket-viselkedésmódjukat
éppen a történelemmel szemben alkotta meg az író. Az élhetetlenség egyetemes jelzője
az életnek, szinte függetlenül a soros valóságtól. A regény szereplői együtt
osztoznak ebben a sorsban. nekibuzdulásaik, jóra törekvésük sorozatosan
félresiklik, újabb és újabb kudarcokat szül, s szinte lehetetlen levonni
valamiféle végkövetkeztetést: hol, mikor, miért romlott el ez az egész. A tanácstalanság
igazságában követhetjük nyomon a különféle viselkedési, túlélési, megélhetési
stratégiákat. Hol az a baj, hogy a férj iszik (hol a feleség), hol az, hogy
képtelenek hosszabb ideig megbecsülni magukat valahol, hol az, hogy amikor
megbecsülnék, a korrumpált hatóság áldozatául esnek. Ráadásul, még mielőtt
lecsapna rájuk az ellenszenvünk, életük egy másik aspektusából az olvasóra
zúduló szerencsétlenségük relativizálja az ítéletalkotás jogosságát. Másféle
igazságtalanságok és becstelenségek képében ugyanaz a sors tér vissza a
történelem különféle korszakaiban. Ha mégis lehet beszélni valamiféle kiút
esélyéről, akkor azt Kálmán értelmiségi pályája kapcsán érdemes tenni. A viszonylagos szellemi függetlenség, az
önállóság reménye az ő személyéhez kötődik, s bár a regény morális főhőse az
anyafigura, nem véletlen, hogy a narrátor regénybeli, írói alakmásaként a
történtek elbeszélhetőségének s így az igazság feltárulásának is ő, a fiú az
egyetlen letéteményese.
Az
Előjátékot követően a történetmondás megalkotta jelen idejébe (mint később
kitudódik, az 50-es évekbe) vezet a narráció, amihez képest minden elbeszélt
esemény visszaemlékezésként jelenik meg. A regény nyolc fejezetéből az első öt
az 1945-ig történteket meséi el. Az emlékezés folyamatát Kálmán nagynénjének,
Vincze Erzsébetnek a temetését követő események indítják el. A temetéséről
hazatérő és az emlékei elől szökni akaró Vincze Kálmánt felkeresi egy nyomozó,
és Erzsébet volt élettársa, Hektor felől tudakozódik. Hektort gyilkossággal
gyanúsítják, mert az áldozat véres ruháját ő árusította. A tiszt ismerte
Hektort még a vendéglőből, a Zokogó majomból, s jellemzése („csúfondáros alak
volt, a vendégek sokszor felhergelődtek a szája miatt… Hektor az egész életét
eljátszotta”), valamint Kálmán tanúként megidézése szembesítik a Vincze fiút a
múlttal. Miután egyedül marad, és töprengeni kezd, mit is tud Hektorról,
legelső emlékei szöknek elő. „Alig tud visszaidézni egy-két történetet, hacsak
arra a telepre nem gondol, arra az örökfehér tájra, ahol először laktak, s ahol
dudaszó kíséretében havas pillájú angyalok tódultak ki a porcelángyár kapuján
kosztoscsészéiket lóbálva, mintha az Isten bocsátotta volna el őket a megcsappant
munkalehetőség miatt.” A történetmondó lírai hangütése, a realitás
átpoétizálása az együttérzés, az elveszett iránti szolidaritás alapján az első
oldalaktól kezdve hatással van olvasatunkra, s ez folyamatosan felszínre hozza
a szerző intencióját. Bár nyomozás ürügyén indul az „időutazás”, a kezdeti
kérdés, hogy vajon Hektor bűnös volt-e, elillan a múlt megelevenedése során.
Hektor és a nagynéni, Erzsébet a könyv groteszk-ironikus könnyűségének a
maskarái, akik csetlés-botlásukkal, nagyzolásaikkal, örökös álmodozásaikkal a
gazdagságról karakteresen súlytalanok a valósághoz képest. Erzsébet a könyv
groteszk-ironikus könnyűségének a maskarái, akik csetlés-botlásukkal,
nagyzolásaikkal, örökös álmodozásaikkal a gazdagságról karakteresen súlytalanok
a valósághoz képest. Erzsébet (illetve „Böske”) mindig akkor tér vissza
bátyjához, Vincze Bélához, amikor menedékre sorul, amikor a könnyűség és
álomszerűség illúziója szertefoszlana. Bátyjának és népes családjának
szegénysége táplálja fantáziáját, hajtja a kilépés ábrándja felé. Hektorral
együtt bolyonganak a vágyak és a kényszerek között, s szinte nem e világi
figurájuk „kihal” a könyv teremtette világból. Eltűnnek, mint a múlt, ők maguk
a múlt, akiket csak illékonyan, visszatérő hangulatként lehet megidézni. Böske
feltűnése a gyermekkor Sánta angyalok utcájában előhívja a múlt többi főszereplőjét
is. Kálmán negyedik gyerekkel terhes édesanyja, a pénz és munka nélküli, ön- és
családgyötrő, hihetetlen találmányokról álmodozó pékmester édesapja Böskéhez
hasonlóan a könyv alapkérdését teszik fel maguknak is, amikor folytonosan a múltjukon
töprengenek: „De hát hol hibázott, istenem?” A regény novellisztikus betétekből
építkező szövevényének bemutatására talán ennek a szálnak a felfejtése az alkalmasabb,
utalásszerűen érzékeltetve valamelyest e teremtett világ gazdagságát.
Kálmán
édesanyjának, Erzsébetnek a múlthoz fűződő viszonya a legegyértelműbb: az első
világháború végén a spanyolnátha elvitte édesanyját, s a két gyermekkel egyedül
maradt apa, Kakas Bandi lassan mindenüket elvesztette (második házasság, rossz
váltók, kocsmázás). Az édesanya utolsó szavai: „A leánka és a szemed, Bandi!...”
a nem teljesített morális parancsként kísérik végig az eseményeket, s az
elvesztett boldogság képzetéhez oly erősen tapad ez a vétek, hogy Kálmán
édesanyjának kitartását, kötelességtudatát is meghatározza. A történet során
fel-feltűnő Kakas Bandi nyomorúságával és bűntudatával mindig emlékeztet erre a
vétekre, míg Erzsébet önfeláldozó, az embertelen körülmények között is
makulátlan jellemét a bűntől való megtisztulás-megtisztítás öntudatlan vágya
jellemzi. Az anyafigura eredendő és megőrzött jósága áll a történet
tengelyében, hozzá viszonyítva lehet leírni a többi szereplő múltértelmező
stratégiáját.
Vincze
Béla, az apa a regény elejétől a végéig a munkakeresés, az önérzet és az
önsajnálat igézetében tevékenykedik. Húgával együtt árvaházban nevelkedett,
majd Rajna András csizmadia vette magához (akinek a sírját pillanatnyi
szorultságában kifosztja: eladja a sírkövet, mire Böske bosszúból kilopja
kistestvérük csontmaradványait). Kitanulta a pékmesterséget, s ha emlékei között
pozitív élmények után kutatott, mindig legényéletének egy korszaka jutott
eszébe: „Igen, Enyeden volt ő valaki: „Parancsol, segéd őr? Van kiadó szobám…” „Nem
kíván nálam kosztozni?” (..) 2Nálam az sem akadály, ha egy-egy nőcskét hoz,
segéd úr!”” Húgának felbukkanásai ingerültséget váltanak ki belőle („Hisz Böske
is megéri a pénzét! Hányszor kunyerált (…) Egyszer jön a tél, s nem volt
kabátja, máskor lekapcsolták a határnál, mert egy bani nélkül Egyiptomba akart
szökni, hogy lássa Tutenkámon sírját, s ő, marha, óvadékot tett le érette…”),
mint ahogy egész életszemléletére a sértődöttség jellemző. Feleségétől például
elveszi az örökségből maradt, féltve őrzött pénzét, hogy megvalósíthassa képtelen
élesztőgyártó ötletét (elképzelése szerint a szekérkenőcsöt „egyszerűen össze
kell hozni hamulúggal, s főzni, amíg meg
nem keményszik”). Kudarcaiért gyakran a feleségét okolja, aki ellen Böske is
hergeli (amiért csak egy cselédet vett el).
Böske
az árvaházból Hammariné étkezdéjébe került, ahol először Doda Rezső szűcslegény
szeretője lett (egy „gyönyörű kövinyest bunda” csábítására is), majd Doda
sikkasztása és elítélése után ő csábított el egy szőke diákot. (Doda visszatérő
kaland Böskének – vele áll bosszút majd Hektoron kapcsolatuk alkonyán.) A
féltékeny Hammariné felmondott Böskének, s élete ettől kezdve a bizonytalanság
és ideiglenesség jegyében telt. Saját értelmezése szerint: „Igen, talán élhetett
volna másként is, ha az árvaházból kikerülve nem Hammarinét szolgálja, hanem
férjhez megy valami tisztességes úriemberhez, vagy kitanulja a varrást.”
Hektor, aki a Zokogó majom nevű vendégnek „beolvasson”. Böskéhez hasonlóan
sértődékeny, sérelmeit gondosan őrzi az emlékezete, de alamuszisága-gyávasága
egészen addig elfojtja kicsinyes, bosszúálló természetét, amíg a magyar
csapatok kivonulását követő átmeneti káosz nem szabadítja fel erkölcsi
gátlásait. Ekkor listával a kezében végigjárja ismerőseit, és megbünteti őket –
jellemző módon ez arcul csapást vagy leköpést jelent. Ez a kicsinyesség a
regény végén egy doboz poloskában tárgyiasul, amit bosszúból akar elhelyezni
egy „ügyfele” lakásában. A szüntelen, irreális tervezgetéseket a nagy pénzről,
a „suhanó pullmann kocsiról” menetrendszerűen követik a kiábrándító, megalázó
helyzetek. Böskével együtt sodródnak, egymást marva és kiengesztelve fürdőről
fürdőre, állást keresve. Ha valahol alkalmazzák, koplalnak és spórolnak, s néha
úgy tűnik, hogy Hektor ügyeskedései (beszervezi Böskét virágáruslánynak)
meghozzák az eredményt. Ám ilyenkor vagy a történelem képében lép színre a
balszerencse, és az infláció egy csapásra elértékteleníti a pénzüket, vagy Hektor
súg valami disznóságot az asztalnál bóbiskoló vendég fülébe, és mondanak fel
neki emiatt. A regény visszatérő jelenetei-betétei bolyongásuk és marakodásuk
története. Böske dicsekvő levelei (miközben egy kabinban alszanak, denevérek
között) mindig feldühítik a sorsával elégedetlen Vincze Bélát. Böskééket Kálmán
ismeri meg legjobban, amikor egy nyáron velük együtt dolgozik, és
megtapasztalja, hogyan nyomorítják meg szüntelen sértegetéseikkel egymás
életét. Hektor Böske haldoklásakor hullik ki a regényből; Vincze Béla még
odahurcolja, hogy kérjen bocsánatot Böskétől, de viselkedése egyértelműen
jelzi, hogy a tragédia nem az ő életformájuknak az eseményre. Szimbolikus érték
a búcsúzása: Böske a halála előtti hetekben macskaürüléket rejtő díszdobozokat
hagyott a parkokban, kedvét lelve a megtalálók megrökönyödésében. Hektor az
utolsó „adagot” magával viszi, hogy beteljesítse Böske akaratát.
Kálmán
édesanyjának a bátyja, Jani a hajdani családi ház igézetében él. Az a néhány
hold föld, amit Kakas Bandi a házzal együtt elvesztett, életének a megrontója.
Rögeszmésen próbálja visszaszerezni, apját gyűlöli, és nyomorúságáért őt okolja
(ha betéved hozzá, nem ad neki enni). Bélához, Böskéhez és Hektorhoz hasonlóan
lobbanékony és önérzetes, amit szintén a sértődöttség táplál. 1945 után az
addig gyomorbajos, erősen dohányzó, beteg ember váratlanul elmegy foglárnak, kigömbölyödik,
és derűsen néz maga elé – felesége,Rozi már attól fél, hogy megbolondult,
amikor kiderül, hogy Jani önéletrajzot körmöl, mert be akar lépni a Román
Kommunista Pártba. Azt reméli, hogy a „birtokot” így visszaszerezheti. Később,
terveiben csalatkozva, visszasüpped önmarcangoló komorságába.
Erzsébet
féltestvére, a nyomorék lábú, órák javításából tengődő Bárány Lajos (Kakas
Bandi második feleségének a fia) a regény egyik legkarakteresebb és tragikusabb
alakja. Gyerekkorában majdnem meghalt, már a koporsóját is megrendelték, s hogy
a „csontbetegséget” végül túlélte, az részben Erzsébetnek köszönhető, aki az elűzött
fiút elrejtette és gondozta a cselédszobájában. Bárány Lajos egy „evangélista
testvérgyülekezet” tagja, s lelkisége, bibliai utalásai, küldetéstudata,
bezárkózása a hitbe az eddig elvázolt életpályáktól-stratégiáktól markánsan
különböző lehetőségként jelenik meg. (A beszélő nevek alkalmazása ennél a
történetszálnál a legfeltűnőbb: Gonosz testvér, ill. Bárány). Bárány Lajos
naivitása és megélt hite súlyos tehertételt jelent számára; a közösségen is
gyanakvóak vele testi fogyatékossága miatt, a hit szellemében fogant házassága
pedig pokollá változik. Felesége „irigyli” fogyatékosságát, amiért ő olvashat
és töprenghet, neki meg szakadatlan dolgoznia kell. A veszekedések és
gyanúsítgatások elől Bárány a hitébe és gondolataiba menekül, s derűvel fogadja
az újabb és újabb csapásokat (egy falubeli evangelizációja során ártatlanul
elfogják és megbírságolják). Megrendülése és szakítása a közösséggel lányának,
Bárány Ilinek a halála miatt következik be. A regény utolsó előtti fejezetében,
a negyvenes évek második felében Ili is beiratkozik abba a kollégiuma, ahová
Kálmán is jár. Szerelmesek lesznek egymásba, de Ilit a hite köti (anyja sem
nézi jó szemmel a kapcsolatot), s Kálmán nem tudja kiragadni a lányt a bűnhődés
és a halálvágy eszmeköréből (ekkor zajlik már a hívő diákok nyilvános
megszégyenítése is). Utolsó találkozásuk során, a jövő előérzeteként hangzanak
el Ilus szavai: „Te olyan jó vagy hozzám – susogta Ili remegve -, olyan jó,
hogy én azt talán már sohasem tudom meghálálni… Egyedül az vigasztal, hogy
Krisztus nemsokára letörli majd arcomról a könnyet…” Ili nem sokkal később
tüdőgyulladásban meghal, s Bárány Lajos legkedvesebb gyermekének halálát már
nem tudja megbocsátani Istennek. Szakít a közösséggel, és végül kisfiával, a
rossz családi légkör miatt az utcákon csavargó Mártonnal búcsú nélkül elhagyja
feleségét és a bűnös várost.
A
regény „családon kívüli” főszereplője Bakistó; a harmadik és negyedik
fejezetben szereplő péksegéd ugyan csak epizódfigura (Vincze Bélának éppen
biztosnak tűnő állása van Milágyi úrnál), de Kálmán eszmélése és Vincze Béla
morális érzékének provokálása szempontjából mégis nagy a jelentősége. Bakistó
részt vett szakszervezeti küzdelmekben, eszperantóul tanult, és folyton hangot
ad a munkások érdekvédelmének. Ezzel gyanakvást és ellenszenvet kelt Milágyi
úrban, aki Vincze Bélát igyekszik Bakistó ellen hangolni, külön tárgyal vele,
más bért kap. Azonban egy „üzemi” baleset következtében Vincze állásfoglalásra
kényszerül, és igazságérzéke nem engedi, hogy Milágyi mellé álljon (a befejező
koreográfia megszokott: Vincze megsértődik, felkapja Milágyit, mint a liszteszsákot,
és bedobja a kelt tésztába). Bakistót izgatásért feljelenti Milágyi, s behívják
munkaszolgálatra. Búcsúzóul meglátogatja Vinczééket, és Kálmánra hagyja az
eszperantó könyvet. Kálmán számára ettől fogva a sorsból kilépés, a tudás
Bakistó alakjához kötődik (de apja is Bakistóról fantáziál a háború végén az
orosz katonáknak).
A
regény számtalan szereplőjéről lehetetlen teljes képet adni; a helyszínek
(először a Sánta angyalok utcája, majd a Kövespad) eleve hangulatfestő-jellemző
erővel bírnak. A szomszédok felsorolhatatlan cselekedetei (köztük például
Bundás Rózsi és szerencsétlen élettársa, Dondos Jóska sorsa, akit Rózsi
lányának, Csipukának a megejtésével vádolnak, és ezek után a vonat elé veti
magát) emlékezetes hátterét adják a családtörténetnek. Cigány és zsidó
családok, roncsolt és mégis életre törekvő vagy éppen minden reményt elvető
sorsok fonódnak össze; a Kövespad lakóinak élete a magyar csapatok
észak-erdélyi bevonulásával, menekülésükkel, az oroszok megjelenésével
mintaszerűen fonódik össze. A házban lakó örömlányokra lecsap a katonává
vedlett és megutált Macsuka Károly szigora, aki ráadásul nem is áll többet
szóba a lakókkal; aki majd sebesülten, végtagok nélkül tér vissza frontról, de
a felesége otthagyja a kórházban azt zokogva, hogy „nekem nem kell… maguk
nyomorították meg.. tartsák hát el maguk”. A sötétben gyerekekre leső
Kakabakter légoltalmis „karriert” fut be és fel-alá masírozik. Miklós, a cipész
az elcsábított és neki gyermeket szülő Aranka után a húgát is meg akarja
környékezni. az öreg Csikálóné a könyv szelleméhez méltóan így imádkozik a ház
lakóiért: „Ne ülj fel, jóságos Istenem, minden mendemondának. Inkább adj nekik
szerencsét és vidámságot, hiszen csak a testüket áldozzák oda a kenyérért, de a
lelkük tiszta..”
A
háborút követő időszak központi szereplője már mindenképpen Kálmán. Még a háború
alatt beíratták a kollégiumba, ahol a másfajta értékrend, a felsőbb évesek
kegyetlen és jellegzetes diákhumora sok szenvedést okoz neki. A
megaláztatásoknak magyardolgozata vet véget, amit az „anya” témájáról kellett
írni. Magyartanára a dolgozatot példaként állítja a többiek elé, s már ekkor felsejlik
Kálmán lehetséges életpályája. A háború miatt félbeszakadt tanulmányait nem
folytatja negyvenöt után sem, mert segíteni akar édesanyján. elszegődik egy
vendéglőbe, ahonnan csak egy idős, világlátott pincér tudja visszakényszeríteni
a kollégiumba.
Évekkel
később, a Sztálin halála körüli években Kálmán szerkesztőségben dolgozik.
Kiváló stílusa, fogalmazókészsége és problémaérzékenysége a dogmatikus
légkörben ellene hangolja munkatársai többségét, s amikor volt kövespadi
játszótársa, a bizalmi karriert befutott Gulliver Dani gyári önkényeskedése
ellen írt cikke megjelenik, eltávolítják az újságtól. A történet
befejezéseként, az elhagyatottság és reménytelenség teljességében, a családi
sors végpontján Kálmán részegen ül egy vendéglőben, és magára rántja a tálcát a
vörösboros palackokkal: „Reám pisáltál, Gulliver! – kiáltott fel. – Reám fröccsentetted
a beteg húgyodat!... De te is belepusztulsz majd ebbe a véres pisálásba…
Számodra sincs szabadulás!”
Hogy
mégsem ezen a ponton fejeződik be a regény, az a jellemzett szerzői intenció
következménye: a hozzáfűzött epilógus megalkotja a keretességet, reflektál a
befejezés kérdésire, és még egyszer megvilágítja a regény két főszereplőjét,
Vinczénét és Kálmánt. Kálmán az elbocsátása után elégtételt kapott ugyan, mert
elismerték cikke igazságát, de nem ment laphoz dolgozni, „önállóan kínlódott az
írással”. Gulliver Dani még néhányszor „felfelé bukott”, majd elérte őt a
kádersors. Egy padon ülve találkozott vele Kálmán. „Bal lába gipszbe volt téve,
motorosbaleset érte, de amúgy is évek óta betegnyugdíjban volt.” Kálmán az emlékezés,
a múlt rekonstruálásának folyamatát nem azzal zárja, hogy újra előtérbe helyezi
az elrontott múltra vonatkozó kérdést. Édesanyjával elindul, hogy megkeressék a
spanyolnáthában elhunyt nagyanya sírját, s útközben beszélgetve felszínre hozza
a regény minden egyéb problémát felülíró irányultságát: „Sokszor gondoltam rá,
mama, hogy megírjam a családunk történetét… Csak hát közöttünk nincs egyetlen
hős se… Vinczéné sértődötten és meglepődve összehúzódott: - Hát az, hogy élünk…
hogy testünk-lelkünk egészséges maradt… hogy nem cselekedtünk rosszat senki
kárára – az nem hősiesség?...”
Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 226-237., Móra
Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése