Kőhalmi Júlia: Az anyai szív

Nem volt rossz fiú Bandi. Úgy, mint más gyerek, talán ő is szerette édesanyját.

De hát van-e valaki a világon, aki nem szeretné? Hisz áldott a szíve dobbanása… betegágyunk fölötti virrasztása… aggódása… mosolygása… könnye hullása… Nincsen az egész világon párja az édesanyának.

Bandi csókolgatta áldott két kezét és sokszor mondta barátainak. Gyerekek, ha hiszitek, ha nem, ráhajtottam fejem az édesanyám kezére és rajta láttam a krisztusi sebeket, a szöghelyeket. Volt, aki elhitte, volt, aki nem. Én elhiszem… Hisz egy anya keresztútját, Kálvária-járását, csak maga az Isten ismeri. Van-e a világon édesanya, aki mint Krisztus az Olajfák hegyén, nem tárta kezét a magasságbeli felé, suttogva e szavakat: Ó, Atyám, múljék el tőlem e keserű pohár. Az édesanyák Krisztus urunk földön maradt kereszthordozói.

Bandira büszke volt az édesanyja. Nem a világnak fennhéjázó büszkeségével, hanem olyan befelé sugárzó anyai büszkeséggel. Boldog és szép jövőt jósolt egyetlen fiacskájának, nem is számítva arra, hogy fia számítását keresztül húzhatja. Ha az édesanyákon állana csak, nem volna boldogtalan, állásnélküli fiatalság e világon.

Bandi rossz társaságba keveredett. Szenvedélyes rabja lett az italnak, mely mint a mágnes, úgy vonzotta magához az erkölcs útjáról letért szerencsétlent.

A drága jó édesanya szíve csordultig lett. Az ég felé tárta karjait és alázattal, majd követelőzve kérte Istent, múljék el a keserű pohár.

- Bandikám – mondta könnyekkel küzdve a jó anya -, Bandikám, jöjj, légy újra az én jó fiam. Ha egy csöppet is szereted ősz anyádat, jöjj vissza hozzám. – Hullanak a jó útra visszaédesgető könnyek. A gyémántszemek re reflexében ott van a bánatos, megtört anyai szív minden keserve, fájdalma.

De Bandit az ördög vette hatalmába? Mint egy vadállat, mely áldozatát megtámadni készül, rohan az édesanya felé, kezét ütésre emelve.

- Nem nézhetem a könnyeket  támad durván, emberi mivoltából kivetkőzve az édesanyára -, nem nézhetem… nem nézhetem…

Felemelte kezét arra, kinek annyi szépet és jót köszönhetett. De… a felemelt kéz lehanyatlott. Mitől? A bánatos anyai szemtől, mely a fénytelen könnytengerben megriadt őzike szemekké változott.

Bandi, mint egy őrült hagyta el az anyját. Évek jöttek, mentek és senki se tudott róla. Hová ment? Merre ment?

*

A szerető édesanyát, aki éjt nappallá tett, aki szívszorongva leste beteg gyermekét, aki gügyögve mondogatta fiacskájának:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál édes gyermekem,

ez az édesanya napról-napra hervadtabbá, fehérebbé lett a bánattól. Színtelen ajkát gyakran hagyták el a fájó, szívet nyugtalanító, gyötrő szavak:

- Fáj, hogy búcsú nélkül ment el. Fáj, hogy életjelt sem ad magáról. De legjobban fáj, hogy a legjobbnak gondolt fiamban csalódnom kellett. Hová mehetett? Merre mehetett? Él-e még, s ha él, van-e betevő falatja, ruhája? Ó, mikor szűnsz meg anyai szív gyermekeidért aggódni? Majd így vigasztalta magát. Érzem, tudom, hogy ő hazatér, ő még visszajő. Hazatér, mint a tékozló fiú. Hazatér, visszajő, mint az eltévedt bárány, mely már kereste, de még nem tudta megtalálni azt az utat, mely a nélkülönözhetetlenekhez vezet. Vajon megbánta már a bűnét?

Meg… drága jó édesanya. Nyugodj meg, megbánta a tettét százszor, ezerszer. Megbűnhődött érte. Bűnhődik most is, megbüntette saját magát azzal, hogy nem hallja szerető, vigasztaló szavaidat, mely erőt csepegtet a csüggedő gyermeki szívbe. Mely széppé, boldoggá teszi a gyermekek életét e földön.

Telt-múlt az idő. A fiú csak nem adott életjelt magáról. A szegény édesanyát pedig csak a remény táplálta már, hogy eltévedt bárányát még látni fogja. Látni, mert hazatér, visszajön.

*

A jövő kedden – hirdette a páter vasárnap a templomban -, egy fiatal, Istentől megáldott szónoki tehetségű páter fog missziót tartani. Jöjjenek minél nagyobb számmal, hogy e lelki fürdőt minél többen élvezhessük.

Özönlik a nép a ferenciek templomába. A sokaság között ott halad a betegszívű, betegeskedő édesanya is. Csendes megnyugvással mozognak ajkai. Uram, legyen meg a Te szent akaratod…

A templomban néma csend uralkodik. Száz meg száz szem lesi a prédikációszék kicsi ajtaját. Ki lehet e magas, karcsú, bánatos arcú szerzetes? Senki sem ismer rá?

De igen... valaki ráismert! Ráismert az anyai szív, mely megsejtette, hogy e páter nem lehet más, mint az ő elveszett fia, aki hazatért, visszajött.

A páter végighordozza sok szenvedést eláruló jóságos tekintetét a híveken és kezdi hirdetni Isten igéit. Majd reszkető, remegő hangon beszél a szülői szeretetről. – Szeressétek, imádjátok a drága jó édesanyát, mert nincs, ó, nincs a föld kerekségén párja az édesanyának. – A páter hangja lázasan harsog és a hívők a páter orcáján permetező könnycseppben Isten ujját látják. Lázas izgatottsággal lesik minden szavát. Midőn az „Ámen” elhangzik, a hívők ámuló tekintettel nézik az üres szószéket. De szívük-lelkük egy ütemre zengi: „Nincs, ó nincs a földkerekségén párja a jó édesanyának.”

A drága jó édesanyát boldog érzés remegteti meg. Halvány arca kigyúl, az öröm rózsái jelennek meg rajta. Fejét a fájdalmas Szűz felé fordítja és mosolygó ajakkal súgja: „Az anyai szív nem csal. Hazatért, visszajött.”

A meggyötört, lelkileg összetört, fájdalmaktól csordultig levő anyai szív nem bírta elviselni a viszontlátás fájdalmas örömét, „meghasadt”.

Sírja felett ott virraszt az anyai szeretet olthatatlan fénnyel ragyogó csillaga, mely az anyai szív soha meg nem szűnő szeretetét hirdeti.

Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 2. évf.  5. sz. 1936.