A
bizonytalanság nagy zűrzavarában ide-oda táncoló fiatal lírikusaink között –
úgy látszik – akad néha egy-egy kritikailag fegyelmezettebb lélek is. Ilyen
lírikusaink közé tartozik Gulyás Pál is, akinek verseskönyve (Misztikus ünnepi
asztal) a legkomolyabb reményekre jogosít. Gulyás Pál önmagából nézi a
dolgokat:
Reggel volt. A természet ébredése: -
a fák magasba ringó ágai,
a légben szerteröppenő galambok,
a pókhálók sokszínű csillogása,
a Nap, az ősi Nap folyton növekvő
kohója: - lelkemben egy mondhatatlan
szomorúságnak verte cimbalomját.
Ott ültem a szobámban és a könyvek
prizmáin át forgattam a világot.
Az udvaron édes petúniák
tárták ki lányságuk titokzatos
álmát a láthatatlan szellemeknek.
S az ablakomon át az illatok
hullámverése lelkem ostromolta.
Kimentem az udvarra és az őt
öreg akác mohos tövébe álltam: -
ők látták játszi gyermekévemet
s a balga ifjú büszke szárnyverését.
S a szívre gondoltam, az ő nyugodt,
lassú szívükre, melynek a mulandó
időben nem hallatszik dobbanása.
(A fák lassú szíve)
Ezt
a szép verset csak egy leglelkibb életet élő költő írhatta meg. Ha néhány
kevésbé sikerült versében talán túlságosan és igénytelenül légiesnek tetszik is
ez a líra: megbocsát mindent mondanivalójának a póztalansága, valamint képeinek
és nyelvezetének festőien erőteljessége. – Apró epizódok monumentalitása, a
zenei hatásig felfokozva: ennek a kifejezésére épült Gulyás Pál költészete,
mely ünnepélyesen egyszerű hangjával – mintha rokonlélek lenne a mai
Babits-csal – minden nehézség nélkül meg fogja találni azokat a kimélyítő
formai lehetőségeket, amelyek Őt a mai fiatalok között a legelsők sorába
emelhetik.
(Újpest)
Forrás: Széphalom,
(3). pp. 64-65. (1929)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése