Mécs László: Minden út hozzá vezet

Most már nincs semmi baj!

Kirepültem magamból, mint a lepke a hernyóból

Nem mondom, baj volt a keresztutakkal, százfele futottak,

nem tudtam az irányt, neki vágtam erre, neki vágtam arra,

mindig vissza kellett futnom és elkeseredtem.

Betértem a földi gondok csárdáiba s iddogáltam.

Ittak ott szegények, gazdagok, szépek és csúnyák, jók és rosszak,

költők és kanászok, bölcselők, bolondok, hősködők és gyávák.

A Csaplárosnak alighanem lólába volt, nem tudom,

de nagyon furcsa keserü italokat hordott..

A Füstösnek egészen Halál-pofája volt, nem tudom,

de hulla-szag áradt a hegedüből, mint a koporsókból…

Ittak az utasok a féltékenység, csalódás, gyűlölet italából,

ittak a bujaságból, hatalmi mámorból, gőgből és csömörből,

sarokban volt a botjuk s a Csapláros jegyezte a rovásokat,

számozatlanul véste a vonásokat, vér csurgott a botokból.

Én is ittam, botomra is rovást csinált, de csak amennyi dukál,

mert kezemben tartottam, míg ittam a földi gondok csárdáiban.

Kótyagos fejjel még nehezebb volt vándorolnom.

Most már jó, kirepültem magamból, mint a lepke a hernyóból.

Minden megy magától, batyum lim-lomját kidobáltam,

batyumat is eldobtam, ruhámat is, megyek szent meztelenséggel.

A szerelmes mindenünnen odagondol és odatalál a kedveshez,

a vándormadarak úttalan utakon biztosan mennek a Tavaszhoz,

úgy tudom, mint a madarak, hogy minden út Hozzá vezet,

mintha nyíl mutatná az utamat, egyenesen menetelek,

vígan megyek, könnyen, csordogál a könnyem orcámra,

orcámról karomra, karomról botomra, lemossa rovásom,

lemossa botomról rovásom: könnyű legyen számadásom…

(Valamely csárdában ottmaradt hernyó-hüvelyem,

szidnak a cimborák: megszökött Mécs Laci, közülünk való volt.

Igyatok csak cimborák, igyátok kívülről a boldogságot,

szerelem-akarnokocskák, hatalom-akarnokocskák,

pénz-akarnokocskák, boldogság-akarnokocskák,

költő-akarnokocskák, filozóf-akarnokocskák,

próféta-akarnokocskák, igyatok, rázzátok a rongyot,

kakaskák legyetek kis szemétdombocskákon,

vésse a Csapláros bototokra a rovásokat,

nehéz lesz számadástok, nem értek rá könnyezni

a ti utatok is Hozzá vezet, mert minden őt Hozzá vezet.)

Én már kirepültem magamból, mint a lepke a hernyóból,

menetelek és énekelek, énekelek és menetelek,

a csárdából kutyák csimpaszkodnak lábamba, mit árt az?

Izomig ér foguk? csontig ér foguk? velőig ér foguk?

- de lelkemig nem ér foguk s a lelkemet páncélozzák a pikkelyek:

fülemülenyelvek páncélozzák lelkem, csuda-mód csattognak,

menetelek és énekelek, énekelek és menetelek,

folyókhoz érek: hidak nőnek, szakadékokhoz érek: összenőnek,

tengerhez érek: szétválnak, glédába állnak a vizek…

Áttüzesedett vas vagyok, piros parázs-ceruza vagyok:

Valaki piros utat rajzol velem Emberország térképére,

lehet, én nem tudom, menetelek és énekelek,

lehet, hogy a piros út mentén búza terem a tar sziklákon,

lehet, hogy virág terem, ahol soha se volt, öröm terem, ahol soha se volt,

lehet, hogy tekintetem ragasztó lesz repedt család-falakon,

mint a fecskefészek ragasztja a repedt házfalakat,

lehet, én nem tudom, csak menetelek és énekelek,

az ezerjófű terem, virágzik, nem tud az emberekről,

a fenyőfa terem és nem tud a karácsonyi örömökről,

én is termettem, nem jöttem prófétának, mi gondom másokra,

csak otthagytam hernyó-hüvelyem, menetelek és énekelek,

míg a botom rovástalan lesz könnyeimtől, könnyedén kivirul

s akkor átadom Neki, tüzze a szivére vagy a a kalapjára…

(Kapos.)

Forrás:  Széphalom, (3). pp. 366-367. (1929)