Harcokat vezérlő véres, nagy vitézek,
Titeket csodállak, értetek nem érzek;
De az ekevasnak verejtékes hőse
Szerető szívemnek kedves ismerőse.
Szeretem a népet, mely a földet túrja
S rongy irigység nélkül néz a magyar úrra,
De saját jussából nem ad egy arasztot,
Szeretem a büszke,
jó magyar parasztot.
Mások a családfát csak hadd emlegessék,
A magyar parasztság – a magyar nemesség.
Díszre, méltóságra,
becsülettudásra
Széles e világon nincsen neki mása.
Fürge, szép menyecskék szülik ezt a fajtát;
Nem ismer a gyermek anyján kívül dajkát.
S amiért hiába járnak iskolába,
Azt az anyatejjel szívja már magába.
S hej, nagy tudomány az, más nép között ritka,
Uralkodó nemzet uralmának titka;
Népünk millióit át egy érzés járja:
Az, hogy a magyarnak nincs a földön párja.
S legkisebb ízéig szent hitül ezt vallva,
Mi kicsiny fajunknak nagy az ő hatalma.
Nem tart nagyra senkit, nem ijeszti semmi, -
Soha szolga nem lőn, mert nem is tud lenni.
Könnyű főurunknak, rangja érzetében,
Büszkén nézni végig tenger szolganépen.
De a mi parasztunk csak így nézi, szinte
Az egész világot: vagyok
olyan, mint te!
Nézd a nyalka
tartást, nézd a hetyke léptet,
Nézd a mérkőzésre vágyó ifjú népet –
S nézd a vén parasztot, nézd e nagy nyugalmat:
Hogy ha szól, fölényes,
óvatos, ha hallgat.
A katonasorban láttam fiatalját,
Zsönge regruták ma, - holnap harci dal’ják.
Fegyvert a kezébe, paripát alája!...
S a paraszt az Isten
első katonája!
S láttam az öregjét én a falu házán,
Eszes, erős szóval egymás közt vitázván.
S azt gondoltam: ím, ez a korunkra késve
Ős pásztor királyok bölcs
tanácsülése.
S beveszi magát az embernek szívébe
Apraja, öregje, fiatalja, vénje.
Nincs hang, mely fülemnek édesebben esnék,
Mint egy paraszt mondja: „Szerencsés jóestét!”
Magyar paraszt éke az az okos
jóság,
Mely tán nem is erkölcs, de hús, vér, valóság.
Hogy egyszerre józan s
eszményes is lenne,
Gondolat és érzés frigyre lépett benne.
Lám, ha szerelemre gyullad fel a vére,
Rárakná az ég, föld kincsét kedvesére,
Amit érez, dalban s
szóban is kimondja,
De nem lesz a lánynak érzelgős bolondja.
Érzelme fölött is őrt áll büszkesége,
Hosszú panaszokkal nem eseng az égre,
Ha a lányt szép szóval megnyerte, megkérte,
Helyt áll és meg is hal, - de nem jajgat érte.
Táncából világlik ki az egész
jellem:
Csupa fékezett hév, erőteljes kellem.
Egymagában lassan, párral frissen lejti,
De a jobb eszét el sohasem felejti.
Kezét, lábát, testét nem veti, nem hányja,
Csak az úribb fajzat kacki fia, lánya,
Nem is kurjant sűrűn, ha kitör is néha,
Lehet bárdolatlan, - de sohasem léha.
Kedves a parasztnép s legkedvesebb nékem,
A nehéz munkában,
künn a mezőn, réten.
Hol fekete hantból fehér cipót tördel,
Küzdvén a szeszélyes, ősi anyafölddel.
Hej, aki nem látja, soha nem is tudja,
Mily nehéz a rögben az ekevas útja!
De, aki nem nézi, soha nem is sejti,
Hogy a rög e nemzet
minden kincsét rejti.
Mit az anyaföld ád, szerte e hazában,
Mind csak abból élünk: egyes, egyház, állam.
Csak formál a szerszám, csak forgat a mérték,
De a föld rögéből hajt ki minden érték.
A magyar parasztnak nehéz, nagy munkája
Tartja e hazát fenn! Ezer áldás rája!
Bő maggal fizessen minden búzaasztag,
Hálával a nemzet a magyar parasztnak!
S te, aki alkotni vágyol szívvel, ésszel,
A magyar paraszthoz néha napján nézz el.
Romlatlan kedélye, ős
esze e
népnek
Gazdag televénye minden jónak, szépnek.
Aki államférfi, itt okulást nyerhet:
Dacot a lényegben, formákban türelmet!
Költők és művészek dalait hallgassák –
S megtanulják tőle: legszebb az igazság.
Épül erősségünk, már tornyait rakják,
Hej, de elfelejtik nem egyszer alapját,
Pedig az egészet ez tartja szilárdan,
Ez nem ing a szélben, - ez nem dől az árban.
A magyar parasztság az erő, az élet,
Elveszett a nemzet, ha ez semmivé lett.
De, ha ez marad csak – mind a többi nélkül,
Nemzetünk jövője akkor is fölépül.
Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 2. évf. 5. sz. 1936.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése