Részletek a szerzőnek a
Dugonics-
Társaságban tartott
fölolvasásából.
Ismert
pszichológiai tény, hogy egy-egy nagy név hallatása lelkünkben felbukkan a név
tulajdonosának képe. Mert minden ismertebb név mögött tudatunkban ott él az
illető névhez tartozó arc, alak, egy-egy jellemző mozdulat. Ha ma Schubertet
emlegetik, ki ne látná élénken maga előtt pápaszemes pirospozsgás, mosolygós
arcát, köpcös alakját, amint színes, vállgalléros köpenyében, sétapálcával a
kezében gondolatokba mélyedve rója Bécs utcáit? A jelenet maga a legtisztább
biedermeyer: a kedélyes város a megelégedetten sétáló nyárspolgárral. Ennyit
árul el Schubert külseje és külsőleg ilyennek is látszik ez a kor. De ha az idő
kerekét több, mint száz évvel visszafelé fordítjuk és egy kissé beleéljük
magunkat Schubert korába, mást is fogunk látni.
1815…
A bécsi kongresszusnak vége, megalakult a Szent Szövetség és a három hatalmas
uralkodó azt hiszi, hogy Napóleon leverésével, Európa új térképének elkészítésével,
a forradalmi eszmék letörésével és a nemzeti érzés sárba tiprásával végleg
sikerült helyreállítania a lelkek békéjét. De a nyugalom csak látszólagos, mert
a forradalmi eszmék terméken talajba hullottak, a nemzeti öntudatra ébredt
polgárok milliói továbbra is szabadságról, testvériségről és egyenlőségről
álmodoznak. A polgárság, amely a XVIII. század aránylag nyugodt élete folyamán
erősen megszaporodott és anyagiakban is gyarapodott, hiába akar megszabadulni a
feudalizmus és az arisztokrácia bilincseitől, a mindent elnyomó politikai
hatalom ezt lehetetlenné teszi. Pedig a polgárság érzi, hogy számánál és
súlyánál fogva őt is megilletné már a közéletben való szereplés. Politikai
téren ez lehetetlen, annál nagyobb gondot fordít tehát önművelésére, mert
megérzi, hogy a műveltség lesz az a terület, amelyen még vezető szerephez
juthat.
*
A
polgárság lelki élete is átalakul. Az a sok eszmény, amelyet a polgárság a
francia felvilágosodásból a német klasszikus irodalom közvetítésével megismert,
az 1815 után bekövetkező erős reakció folytán megvalósíthatatlannak bizonyult.
A mindinkább növekvő lelki gazdagság kénytelen volt – tettek hiányában – más irányban,
befelé érvényesülni és ez lelki elmélyedésre vezetett. Divatba jön a romantika,
a szinte beteges szentimentalizmus, az önalazílis, az emberek érzelgősökké,
színpadiasakká válnak. Minthogy szerfelett megnövekszik a lírizáló hajlam, a
lírai költészet hatalmasan fellendül és a próza háttérbe szorul. Legmagasabb
műfajnak a verselést tartották. Ha valakinek egy kis ritmikus érzéke és
rímelőkészsége volt, már verseket írt, akár volt költői ihlete, akár nem. Rettenetes
dilettantizmus fejlődött ki ezeken a délutáni triccs-traccsokon, amelyeket ma
zsúroknak mondanánk: a vendégek verseket szavaltak, sőt színdarabokat is
játszottak olyanformán, hogy a szerepeket egymás közt felosztották és úgy
olvasták a darabot.
*
Különösen
kedvezett a biedermeier-kor fojtott hangulatosságának a zene. A közállapotok
feletti elkeseredés csak a zenében tudta magát teljesen kiélni és ezért nagyon
találó az a megállapítás, hogy a biedermeierkor elsősorban zenei intuícióval
volt megáldva. Ebben az időben születtek meg minden idők legszebb zenei
alkotásai: a beethoveni szimfóniák, Schubert
dalai. Schumann-nak hol
álmodozó, hol meg szenvedélyes lírája, Mendelssohn
tündéri romantikája. A zenével való foglalkozást éppúgy a műveltség
elengedhetetlen részének tartották, mint a költészetet. A szebb és ismertebb
verseket nagyon sokan megzenésítették és ebben a formájában adták elő, úgyhogy
sok Goethe- és Heine-vers képe csak a hozzá írt dallal együtt élt az emberek
lelkében. Hihetetlen módon elterjedt a házi zenélés, aminek oka a kor
hangulatán kívül az is, hogy abban az időben nagy művészek nem jártak oly
sokszor és oly nagy számban hangversenyezni, mint ma, a külön
hangversenyzenekarok, az operaelőadások száma is kisebb volt. Az arisztokraták
zártkörű házi hangversenyei a polgárság részére nem voltak hozzáférhetők, azok
a polgárok tehát, akik szerették a muzsikát, kénytelenek voltak maguk zenét
tanulni. Különösen a férfiak körében általános a zenetanulás. Inkább kedvelték
a vonós hangszereket, mint a zongorát, mert ez utóbbit csak ennek a kornak
végén kezdik tökéletesebb formában gyártani. Az énekkultúra is általános volt,
ami nem utolsó sorban annak a következménye, hogy a népszerűbb operarészletek
az akkori primitív zongorákon csak úgy voltak élvezhetők, ha énekeltek is
hozzá. Akinek csak valamelyes hangja is volt, szívesen látott tagja lett a
zenei társaságoknak. A házi muzsika, főleg a kamarazene ilyenformán szerves
része volt a zenei műveltségnek, nem úgy, mint ma. Egykorú feljegyzésekből
tudjuk, hogy ezeken a házi zenéléseken valóságos operaelőadásokat is tartottak
a házi műkedvelők. Itt is fellépett tehát a dilettantizmus, de inkább csak
reproduktív téren. Az általános zenei kultúra minden extenzivitása mellett is
azonban kissé felszínes volt, hiszen még nem lehetett kellően megalapozva. Még
az olyan lángelmék is, mint Goethe,
inkább a könnyebb zene, az opera és a balett felé vonzódtak és így érthető,
hogy Beethoven héroszi nagyságát, Schubert kolosszális tehetségét a
kortársak közül csak kevesen látták meg.
*
Schubert nem volt nagyon
szerelmes természetű. Mindössze két nő játszik nagyobb szerepet életében. Alig
17 éves, amikor első miséjét előadják a lichtenthali plébániatemplomban. A
szopránt Grob Teréz énekli, nem szép
lány, az arca himlőhelyes, de a termete sudár, a hangja gyönyörűen cseng és
nagyon muzikális. Ennyi éppen elég, hogy az ifjú muzsikust meghódítsa. Teréz
apja selyemgyáros és nagy zenekedvelő, akinek a házában állandó házi
hangversenyeket tartanak és Schubert
6 évig szívesen látott vendég lesz náluk. Mikor azonban arról volna szó, hogy a
lányt hozzáadják feleségül, a gazdag gyáros nem hajlandó lánya jövőjét olyan
fiatalemberre bízni, akinek sem állása, sem biztos keresete nincs. Hat évig
tart a nagy szerelem és végül is Teréz egy jámbor pékmesterhez megy feleségül. Schubert egy darabig még érezte ennek
az első szerelemnek a fullánkját, de szerencsére nem vette túlságosan szívére a
dolgot. Sokkal komolyabb második fellobbanása, ez azonban már a magyarországi
kapcsolatokhoz tartozik.
Schubert két ízben is járt
Magyarországon, ami sok magyar népzenei motívummal gazdagította művészi
vénáját. Először 1818-ban jön közénk zenetanítónak Eszterházy Károly gróf zelészi kastélyába a Vág mellé, ahol 2
forintot kap minden óráért. Eleinte keserves leveleket ír, mert hiányzik neki a
császárváros és a megszokott baráti kör, később azonban nagyon jól érzi magát
itt. Esténként ő vezeti a házi hangversenyeket. A grófnak csinos basszushangja
van, a grófnénak és Karolina kontessznak szép alt hangja, a nagyobbik lánynak,
Máriának csodaszép szopránja, a tenorista pedig Schönstein báró. Ennek a pompás együttesnek köszönhetjük Schubert
néhány szép vokális alkotását. A gőgös gróf azonban csak a zenészt becsüli meg Schubertben, az embert nem. A
cselédházban ad neki lakást, ablaka a baromfiudvarra néz, és mint egyik levelében
írja, mindennap 40 liba gágolására ébred fel. Az élelmezést is a cselédek
konyhájáról kapja, a gróf egyszer sem ülteti le asztalához. Magyarországon
akkor még nagyon lenézték a muzsikust. Másodszor 1824ben hívják le Schubertet Eszterházyék. Karolina most
már 18 éves és Franz nagy szerelemre gyúl a szép grófkisasszony iránt. Gondosan
titkolja érzelmeit, egyszer azonban mégiscsak elárulja magát. Amikor Karolina
szemrehányást tesz, hogy neki még egy művét sem ajánlotta, azt feleli
szemérmesen: „Minek, hiszen minden művem Önnek szól!” Karolina elérzékenyülve
veszi tudomásul a vallomást és ettől kezdve hiába jönnek a grófi kérők, ő
mindenkinek kosarat ad. Később már feltűnő is lesz a dolog és kezdik rebesgetni
az emberek, hogy Schubert van a
játékban. Lehetséges, hogy Karolina tényleg valami csodát remélt, ami
megszünteti majd azt a tátongó társadalmi szakadékot, ami közte és szerelmese
közt van, annyi azonban bizonyos, hogy mikor Schubert halálának híre elérkezik Zelészre, Karolina mély gyászt
ölt és 16 évig nem tudja felejteni Schubertet.
Jó későn, elfonnyadva, testben-lélekben összetörve megy férjhez, de házassága
nem boldog és 3 évi késői asszonyiság után ő is követi Schubertet.
A
magyarországi tartózkodás azonban nemcsak érzelmi tekintetben játszott nagy
szerepet, hanem művészi munkásságában is. Első ittléte alatt nagyon sok szép
dalt ír, azonkívül itt születtek meg egy francia dalra írt és Beethovennek ajánlott Variációi, az első Walzerek, a VI. szimfónia,
3 vonós négyes, a nagy C-dúr Duo, a B-dúr zongoraszonáta stb., főleg magyar vonatkozású művei: a
négykézre írt csodaszép F-moll fantázia,
melyet Karolinának ajánlott, a Divertissement
á la Hongroise, amely magyar néptáncok feldolgozása művészi formában és
amelyre egy magyar parasztlány éneke inspirálta, a VII. (nagy C-dúr) szimfónia Andantéjának magyaros motívumai és
végül a Tokaji bor dicsérete című
kórus, amelynek szövegét Bacsányi
János magyar költő felesége, Baumberg Gabriella,
a híres német költőnő írta. Hogy mennyire megkapónak találta Schubert a magyar zene szépségét, arra
jellemző, hogy hagyatékában egy saját kezűleg leírt magyar népdalt találtak.
*
A
dalokban nyilvánul meg Schubert lelke a legtökéletesebben. Nagyszerű érzéke és
ízlése volt a megzenésítésre alkalmas versek kiválasztásánál. Összesen mintegy
90 költőt zenésített meg, leginkább Goethe,
Schiller, Matthisson, Mayrhofer-verseket. Legpompásabb dalai az Erlkönigen kívül a Wanderer, Gretchen, Heidenröslein, Ständchen, a Szép molnárné és a Téli utazás című dalciklusok, melyek mindig mélytűzű briliánsai
maradnak a dalirodalom kincsestárának.
Száz
év telt el Schubert halála óta és ez
a száz év bőven elegendő volt ahhoz, hogy az ő emberfeletti nagyságát a maga
egészében feltámassza. Élete csupa tragikus ellentétből áll: sokgyermekes
családból származik és család nélkül, nőtlenül hal meg; polgári eredetű és
grófkisasszonyba lesz szerelmes; nem születik pedagógusnak és tanítani
kénytelen; szereti szüleit és a művészi szabadságnak áldozatul dobja az apai
otthont; csak úgy árad belőle a muzsika és dilettánsnak tartják; két kézzel
rázza a zenei kincseket és legnagyobb műveivel nem tud szóhoz jutni; alig lát
valami pénzt a munkájáért, de kiadói meggazdagodnak belőle; jól szeret élni és
úgyszólván éhen hal! A hálás utókor könnyes szemmel zarándokol sírjához…
(Szeged)
Eckerdt Elek
Széphalom, (3). pp. 392-395. (1929)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése