2019. máj. 8.

Schubert (1797-1828)




Részletek a szerzőnek a Dugonics-
Társaságban tartott fölolvasásából.

Ismert pszichológiai tény, hogy egy-egy nagy név hallatása lelkünkben felbukkan a név tulajdonosának képe. Mert minden ismertebb név mögött tudatunkban ott él az illető névhez tartozó arc, alak, egy-egy jellemző mozdulat. Ha ma Schubertet emlegetik, ki ne látná élénken maga előtt pápaszemes pirospozsgás, mosolygós arcát, köpcös alakját, amint színes, vállgalléros köpenyében, sétapálcával a kezében gondolatokba mélyedve rója Bécs utcáit? A jelenet maga a legtisztább biedermeyer: a kedélyes város a megelégedetten sétáló nyárspolgárral. Ennyit árul el Schubert külseje és külsőleg ilyennek is látszik ez a kor. De ha az idő kerekét több, mint száz évvel visszafelé fordítjuk és egy kissé beleéljük magunkat Schubert korába, mást is fogunk látni.

1815… A bécsi kongresszusnak vége, megalakult a Szent Szövetség és a három hatalmas uralkodó azt hiszi, hogy Napóleon leverésével, Európa új térképének elkészítésével, a forradalmi eszmék letörésével és a nemzeti érzés sárba tiprásával végleg sikerült helyreállítania a lelkek békéjét. De a nyugalom csak látszólagos, mert a forradalmi eszmék terméken talajba hullottak, a nemzeti öntudatra ébredt polgárok milliói továbbra is szabadságról, testvériségről és egyenlőségről álmodoznak. A polgárság, amely a XVIII. század aránylag nyugodt élete folyamán erősen megszaporodott és anyagiakban is gyarapodott, hiába akar megszabadulni a feudalizmus és az arisztokrácia bilincseitől, a mindent elnyomó politikai hatalom ezt lehetetlenné teszi. Pedig a polgárság érzi, hogy számánál és súlyánál fogva őt is megilletné már a közéletben való szereplés. Politikai téren ez lehetetlen, annál nagyobb gondot fordít tehát önművelésére, mert megérzi, hogy a műveltség lesz az a terület, amelyen még vezető szerephez juthat.

*

A polgárság lelki élete is átalakul. Az a sok eszmény, amelyet a polgárság a francia felvilágosodásból a német klasszikus irodalom közvetítésével megismert, az 1815 után bekövetkező erős reakció folytán megvalósíthatatlannak bizonyult. A mindinkább növekvő lelki gazdagság kénytelen volt – tettek hiányában – más irányban, befelé érvényesülni és ez lelki elmélyedésre vezetett. Divatba jön a romantika, a szinte beteges szentimentalizmus, az önalazílis, az emberek érzelgősökké, színpadiasakká válnak. Minthogy szerfelett megnövekszik a lírizáló hajlam, a lírai költészet hatalmasan fellendül és a próza háttérbe szorul. Legmagasabb műfajnak a verselést tartották. Ha valakinek egy kis ritmikus érzéke és rímelőkészsége volt, már verseket írt, akár volt költői ihlete, akár nem. Rettenetes dilettantizmus fejlődött ki ezeken a délutáni triccs-traccsokon, amelyeket ma zsúroknak mondanánk: a vendégek verseket szavaltak, sőt színdarabokat is játszottak olyanformán, hogy a szerepeket egymás közt felosztották és úgy olvasták a darabot.

*

Különösen kedvezett a biedermeier-kor fojtott hangulatosságának a zene. A közállapotok feletti elkeseredés csak a zenében tudta magát teljesen kiélni és ezért nagyon találó az a megállapítás, hogy a biedermeierkor elsősorban zenei intuícióval volt megáldva. Ebben az időben születtek meg minden idők legszebb zenei alkotásai: a beethoveni szimfóniák, Schubert dalai. Schumann-nak hol álmodozó, hol meg szenvedélyes lírája, Mendelssohn tündéri romantikája. A zenével való foglalkozást éppúgy a műveltség elengedhetetlen részének tartották, mint a költészetet. A szebb és ismertebb verseket nagyon sokan megzenésítették és ebben a formájában adták elő, úgyhogy sok Goethe- és Heine-vers képe csak a hozzá írt dallal együtt élt az emberek lelkében. Hihetetlen módon elterjedt a házi zenélés, aminek oka a kor hangulatán kívül az is, hogy abban az időben nagy művészek nem jártak oly sokszor és oly nagy számban hangversenyezni, mint ma, a külön hangversenyzenekarok, az operaelőadások száma is kisebb volt. Az arisztokraták zártkörű házi hangversenyei a polgárság részére nem voltak hozzáférhetők, azok a polgárok tehát, akik szerették a muzsikát, kénytelenek voltak maguk zenét tanulni. Különösen a férfiak körében általános a zenetanulás. Inkább kedvelték a vonós hangszereket, mint a zongorát, mert ez utóbbit csak ennek a kornak végén kezdik tökéletesebb formában gyártani. Az énekkultúra is általános volt, ami nem utolsó sorban annak a következménye, hogy a népszerűbb operarészletek az akkori primitív zongorákon csak úgy voltak élvezhetők, ha énekeltek is hozzá. Akinek csak valamelyes hangja is volt, szívesen látott tagja lett a zenei társaságoknak. A házi muzsika, főleg a kamarazene ilyenformán szerves része volt a zenei műveltségnek, nem úgy, mint ma. Egykorú feljegyzésekből tudjuk, hogy ezeken a házi zenéléseken valóságos operaelőadásokat is tartottak a házi műkedvelők. Itt is fellépett tehát a dilettantizmus, de inkább csak reproduktív téren. Az általános zenei kultúra minden extenzivitása mellett is azonban kissé felszínes volt, hiszen még nem lehetett kellően megalapozva. Még az olyan lángelmék is, mint Goethe, inkább a könnyebb zene, az opera és a balett felé vonzódtak és így érthető, hogy Beethoven héroszi nagyságát, Schubert kolosszális tehetségét a kortársak közül csak kevesen látták meg.

*

Schubert nem volt nagyon szerelmes természetű. Mindössze két nő játszik nagyobb szerepet életében. Alig 17 éves, amikor első miséjét előadják a lichtenthali plébániatemplomban. A szopránt Grob Teréz énekli, nem szép lány, az arca himlőhelyes, de a termete sudár, a hangja gyönyörűen cseng és nagyon muzikális. Ennyi éppen elég, hogy az ifjú muzsikust meghódítsa. Teréz apja selyemgyáros és nagy zenekedvelő, akinek a házában állandó házi hangversenyeket tartanak és Schubert 6 évig szívesen látott vendég lesz náluk. Mikor azonban arról volna szó, hogy a lányt hozzáadják feleségül, a gazdag gyáros nem hajlandó lánya jövőjét olyan fiatalemberre bízni, akinek sem állása, sem biztos keresete nincs. Hat évig tart a nagy szerelem és végül is Teréz egy jámbor pékmesterhez megy feleségül. Schubert egy darabig még érezte ennek az első szerelemnek a fullánkját, de szerencsére nem vette túlságosan szívére a dolgot. Sokkal komolyabb második fellobbanása, ez azonban már a magyarországi kapcsolatokhoz tartozik.

Schubert két ízben is járt Magyarországon, ami sok magyar népzenei motívummal gazdagította művészi vénáját. Először 1818-ban jön közénk zenetanítónak Eszterházy Károly gróf zelészi kastélyába a Vág mellé, ahol 2 forintot kap minden óráért. Eleinte keserves leveleket ír, mert hiányzik neki a császárváros és a megszokott baráti kör, később azonban nagyon jól érzi magát itt. Esténként ő vezeti a házi hangversenyeket. A grófnak csinos basszushangja van, a grófnénak és Karolina kontessznak szép alt hangja, a nagyobbik lánynak, Máriának csodaszép szopránja, a tenorista pedig Schönstein báró. Ennek a pompás együttesnek köszönhetjük Schubert néhány szép vokális alkotását. A gőgös gróf azonban csak a zenészt becsüli meg Schubertben, az embert nem. A cselédházban ad neki lakást, ablaka a baromfiudvarra néz, és mint egyik levelében írja, mindennap 40 liba gágolására ébred fel. Az élelmezést is a cselédek konyhájáról kapja, a gróf egyszer sem ülteti le asztalához. Magyarországon akkor még nagyon lenézték a muzsikust. Másodszor 1824ben hívják le Schubertet Eszterházyék. Karolina most már 18 éves és Franz nagy szerelemre gyúl a szép grófkisasszony iránt. Gondosan titkolja érzelmeit, egyszer azonban mégiscsak elárulja magát. Amikor Karolina szemrehányást tesz, hogy neki még egy művét sem ajánlotta, azt feleli szemérmesen: „Minek, hiszen minden művem Önnek szól!” Karolina elérzékenyülve veszi tudomásul a vallomást és ettől kezdve hiába jönnek a grófi kérők, ő mindenkinek kosarat ad. Később már feltűnő is lesz a dolog és kezdik rebesgetni az emberek, hogy Schubert van a játékban. Lehetséges, hogy Karolina tényleg valami csodát remélt, ami megszünteti majd azt a tátongó társadalmi szakadékot, ami közte és szerelmese közt van, annyi azonban bizonyos, hogy mikor Schubert halálának híre elérkezik Zelészre, Karolina mély gyászt ölt és 16 évig nem tudja felejteni Schubertet. Jó későn, elfonnyadva, testben-lélekben összetörve megy férjhez, de házassága nem boldog és 3 évi késői asszonyiság után ő is követi Schubertet.

A magyarországi tartózkodás azonban nemcsak érzelmi tekintetben játszott nagy szerepet, hanem művészi munkásságában is. Első ittléte alatt nagyon sok szép dalt ír, azonkívül itt születtek meg egy francia dalra írt és Beethovennek ajánlott Variációi, az első Walzerek, a VI. szimfónia, 3 vonós négyes, a nagy C-dúr Duo, a B-dúr zongoraszonáta stb., főleg magyar vonatkozású művei: a négykézre írt csodaszép F-moll fantázia, melyet Karolinának ajánlott, a Divertissement á la Hongroise, amely magyar néptáncok feldolgozása művészi formában és amelyre egy magyar parasztlány éneke inspirálta, a VII. (nagy C-dúr) szimfónia Andantéjának magyaros motívumai és végül a Tokaji bor dicsérete című kórus, amelynek szövegét Bacsányi János magyar költő felesége, Baumberg Gabriella, a híres német költőnő írta. Hogy mennyire megkapónak találta Schubert a magyar zene szépségét, arra jellemző, hogy hagyatékában egy saját kezűleg leírt magyar népdalt találtak.

*

A dalokban nyilvánul meg Schubert lelke a legtökéletesebben. Nagyszerű érzéke és ízlése volt a megzenésítésre alkalmas versek kiválasztásánál. Összesen mintegy 90 költőt zenésített meg, leginkább Goethe, Schiller, Matthisson, Mayrhofer-verseket. Legpompásabb dalai az Erlkönigen kívül a Wanderer, Gretchen, Heidenröslein, Ständchen, a Szép molnárné és a Téli utazás című dalciklusok, melyek mindig mélytűzű briliánsai maradnak a dalirodalom kincsestárának.

Száz év telt el Schubert halála óta és ez a száz év bőven elegendő volt ahhoz, hogy az ő emberfeletti nagyságát a maga egészében feltámassza. Élete csupa tragikus ellentétből áll: sokgyermekes családból származik és család nélkül, nőtlenül hal meg; polgári eredetű és grófkisasszonyba lesz szerelmes; nem születik pedagógusnak és tanítani kénytelen; szereti szüleit és a művészi szabadságnak áldozatul dobja az apai otthont; csak úgy árad belőle a muzsika és dilettánsnak tartják; két kézzel rázza a zenei kincseket és legnagyobb műveivel nem tud szóhoz jutni; alig lát valami pénzt a munkájáért, de kiadói meggazdagodnak belőle; jól szeret élni és úgyszólván éhen hal! A hálás utókor könnyes szemmel zarándokol sírjához…
(Szeged)
Eckerdt Elek

Széphalom, (3). pp. 392-395. (1929)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése