Márvány, ha lennék, néma és örök,
mit durván tör, zúz alkotás haragja,
szikrázva hívnám lelkem mesterét,
hogy drága arcod húsomból faragja.
Aranysugár, ha lennék felhő nyoszolyán,
mit titkos kéz sző hajnal ünnepén,
én dús színekre hullva omlanék s az ég
gyolcsára arcod mását festeném.
Toronyba szöknék, mint a kőhalom
s oltárt ácsolnék ittasult szívemből,
vagy roppant dómot, mit vihar cibál,
míg égi csúcsa ájultan le nem dől
s a dúlt falakról boltozatra hágva,
hol abroncsát a villámok repesztik,
kúsznék előre párkányon, harangon,
a roncs tetőn is túl a nagykeresztig
és elhagynám e földet, mely mulandó
és lélekként suhanva száz alakban
magamba zárva vinnélek, te drága,
hogy Isten trónusán légy halhatatlan.
(Szeged)
Forrás: Széphalom,
(3). p. 40. (1929)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése