Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben, 1844
SZEMÉLYESÍTÉSEK
Már
a tárgyalt költeményekben is észrevettük, hogy Petőfi egyik legkedvesebb
élénkítő eszköze a személyesítés. A költőnek az az önkéntelen műfogása, mely az
alsóbb rendű lényt magasabb rendű lény életével ruházza fel, az állat- vagy
növénytípust emberi individualitással
látja el s így képzeletünkhöz s érdeklődésünkhöz közelebb hozza. Mert
minden dolgok közt, melyeket a világ hord, az ember érdekli elsősorban az
embert. Az a lelkiállapot, melybe a lélek naiv korában tudatlan ösztönnel,
közönséges álom alkalmával zavarosan, delejes álomban pedig egész határozottan
belejut – mint a gyermek, aki az asztalt üti, melyen megsértette magát – azt a
költő félig tudatosan, félig tudatlanul idézi elő: minden külső tárgyba, melyen
némi egyező mutatkozik, beleviszi a mi egész valónkat, oly lelket tulajdonít
nekik, amilyen nekünk van, oly indulatokat, melyek bennünket hevítenek, oly
cselekvéseket, milyeneket mi viszünk véghez. Mert egy alak sem oly merev,
melybe képzeletünk bele ne tudna
férkőzni. A nép hite is a szelet dühöngőnek, a napot mosolygónak, az ibolyát
szerénynek nevezi, szól a fa koronájáról, a bérc homlokáról, a fabütyökbe is
valami emberi ábrázatot néz bele, a felhőket hajtó szelet bárányőrző pásztornak
tartja, stb.* (* Lásd: F. L. Schwarz „Die
poetischen Naturanschauungen der Griechen, Römer und Deutschen.”)
A
foglalkozás, éghajlat, szokás szerint eltérnek s ezer változatban jelennek meg
ezek az elevenítések, de vannak, amelyek az emberiség közös látási alakjai. Az
emberi természetnek ugyanis egyik alapvető tulajdonsága a horror vacui. Így
keletkezett tudvalevőleg a népek mitológiája s a költészetben a személyesítés,
avval a különbséggel, hogy az egyes természeti jelenségeknek mitikus személyesítései
mindinkább elvesztették természeti vonatkozásaikat, egészen emberekké változtak
át s mint ilyenek, tökéletes ellentétei annak az átszellemítésnek, melyet mi
keresünk, magának az egész természetnek folyton és világosan átcsillogó
szeretetében.
