2015. ápr. 12.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 5. fejezet

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben, 1844



SZEMÉLYESÍTÉSEK

Már a tárgyalt költeményekben is észrevettük, hogy Petőfi egyik legkedvesebb élénkítő eszköze a személyesítés. A költőnek az az önkéntelen műfogása, mely az alsóbb rendű lényt magasabb rendű lény életével ruházza fel, az állat- vagy növénytípust emberi individualitással  látja el s így képzeletünkhöz s érdeklődésünkhöz közelebb hozza. Mert minden dolgok közt, melyeket a világ hord, az ember érdekli elsősorban az embert. Az a lelkiállapot, melybe a lélek naiv korában tudatlan ösztönnel, közönséges álom alkalmával zavarosan, delejes álomban pedig egész határozottan belejut – mint a gyermek, aki az asztalt üti, melyen megsértette magát – azt a költő félig tudatosan, félig tudatlanul idézi elő: minden külső tárgyba, melyen némi egyező mutatkozik, beleviszi a mi egész valónkat, oly lelket tulajdonít nekik, amilyen nekünk van, oly indulatokat, melyek bennünket hevítenek, oly cselekvéseket, milyeneket mi viszünk véghez. Mert egy alak sem oly merev, melybe képzeletünk  bele ne tudna férkőzni. A nép hite is a szelet dühöngőnek, a napot mosolygónak, az ibolyát szerénynek nevezi, szól a fa koronájáról, a bérc homlokáról, a fabütyökbe is valami emberi ábrázatot néz bele, a felhőket hajtó szelet bárányőrző pásztornak tartja, stb.* (* Lásd: F. L. Schwarz „Die poetischen Naturanschauungen der Griechen, Römer und Deutschen.”)

A foglalkozás, éghajlat, szokás szerint eltérnek s ezer változatban jelennek meg ezek az elevenítések, de vannak, amelyek az emberiség közös látási alakjai. Az emberi természetnek ugyanis egyik alapvető tulajdonsága a horror vacui. Így keletkezett tudvalevőleg a népek mitológiája s a költészetben a személyesítés, avval a különbséggel, hogy az egyes természeti jelenségeknek mitikus személyesítései mindinkább elvesztették természeti vonatkozásaikat, egészen emberekké változtak át s mint ilyenek, tökéletes ellentétei annak az átszellemítésnek, melyet mi keresünk, magának az egész természetnek folyton és világosan átcsillogó szeretetében.