Réday Tivadar (1885-1953): Áhitat-órán

Ez a te órád... Csöndes ünnep.

Eloltom a lámpavilágot -

És messze mesévé szépülnek

A szürke hétköznapiságok.

És szem nem látta csodás kék fény

Szállong halkan szitálva most szét,

És álmot sző a japán gyékény,

És elborong a vén karosszék.

A tükör néz kiégett szemmel,

Az óra régi éneket ver,

- S az emléked szűzen, ragyogva,

Glóriásan kigyúl az estben:

Mint bús Madonna márványszobra

Dús tömörarany posztamensen...

Réday Tivadar (1885-1953): Őszi szerenáta

Most rád gondolok... A szigeten át

Hosszan halódik, fojtva, szordínóval,

Egy halk, egy halállal kacérkodó dal,

Sírásba csukló, csukott szemű sóhaj -

Őszi szerenád -

S megreszketnek a vadgesztenyefák...

Most rád gondolok... A szívemen át

Halkan zokog s megborzongat és megráz

Valami lüktető, bolond, beteg láz,

Mélázó, félárbocra eresztett gyász -

Őszi szerenád -

De te ellened még sincs benne vád...

Most rád gondolok... Búsan szelem át

A sárga avart a síró fasorban,

- S egy-egy gesztenye a pázsitra dobban,

Szépen... kimérten... puha rhythmusokban -

Őszi szerenád -

S odabízom a lelkem’ te reád...

Réday Tivadar (1885-1953): Lesz valakim

Nincs több tavirózsám, illatos füvem

- A tó befagyott, a rét letaroltan, -

A nyár termését könnyelműen,

Vétkesen elpazaroltam...

Az utolsó koszorút,

Melyen a nap heve már nem lángol,

Fantasztikusat, szomorút:

Dércsípte piros hederából

S halovány fagyöngyből -

Mimóza, a homlokodra tűzöm föl...

Nem adhatok a nyár dús díszébül:

Fogadd el e füzért. Kései ékül

Ím ily ábrándos diadémot illeszt

Mély árnyú hajad selymére kezem.

(- Fénysáv suhan át a hideg lemezen,

Míg fémkeretes tükrödbe tekintesz.)

- - S lesz valakim! lesz!...

Lásd, ezután koldus-borúsan

Nem állok a ködben fakó örök-árván:

Piros alkonyidon - az őszi borúban -

Tükre előtt, repkény-koszorúsan,

Mimóza vár rám...

Réday Tivadar (1885-1953): Így, egyedül

Bánatom, mint a ciprus gyásza,

Mély, megbékélt és mozdulatlan

Csak nézem, csendessé alázva:

Mint tűnsz el a mély alkonyatban.

Orgonája a temetőnek -

Zengetői nagy gyászdaloknak:

Sötét lombjaim égre nőnek...

S erős vagyok: mint a halottak.

Tagadd meg tavaszod, szerelmed,

Tagadj meg engem: sorsod-rosszát -

Sötét-magam hadd vezeklem meg,

Hogy: jó akartam lenni hozzád...

Réday Tivadar (1885-1953): Anyámnak

Nő könyvvel - Tamás Ervin festménye

Régi mesék a régi pamlagon...

Anyám mesélt; és látom magamat,

Amint csodát-csodálva hallgatom.

- Édes anyácskám, lásd: ma én mesélek,

Távol vidékről hoztam halk mesét,

Csodás vidékről... úgy hívják, hogy: élet...

Te hozzád térnek meg ez árva versek

- (Ez az ezerkettedik éjszaka) -

A te fiad az elvarázsolt herceg.

Bár köntösének éke semmi sincs -

Én jó anyácskám, te vagy a tudója,

Hogy: gazdag ez a mesebeli princ!

Egy csók, egy rózsa nála kinccsel ér fel, -

Élete sem más: fáradatlan út

Hamupipőke pöttön cipőjével...

Úttalan útján ma te hozzád tér meg,

Anyám, nincs idő, nincsen messzeség, -

Elhervad minden, ám örökre élnek:

A régi pamlag, a régi mesék - -