Volt már az ég s körén a csillagok
Lobogva égtenek. Mosolyga már
Virágok ezre a föld szönyegén.
Falombokon csevegve bájdalát
A kedves édes hangu csattogány,
Kelő nap ébredő sugáritól
Pirult sötétes éjszakák után
Sok hajnal, oh de egy sem énekem,
Ki még e létre szülve nem valék.
De inte ő, a mindent éltető
Kihív a semmiség öléből, és
Egy női sziv alatt jele helyet,
Ki esdve kért s szerelmi zálogúl
Viselve egykorig, világra szült;
A gyönge gyermek anyja lőn,
S fiát szerelmi gonddal ápolá,
És im a törpe test nagyobra nőtt.
Idülve már mozogni, tenni tud,
És szellemének szolgál eszközül.
Szemével a világi bájokon,
Az ég azurján, csillagezrein
Legelve, érzi keble rejtekén
A mondhatatlan édes érzetek
- Oh bár örök – forrása mint fakad. –
Ő tud szeretni, boldog, és remél,
Gyakorta bár reménye angyalát
Elérhetetlen messze látja is.
De küzd is önmagával, és az őt
Körülvevő világ sok tárgyival,
Mik rá gyakorta hatnak kínosan.
Egy ősziszél sanyarta cserlevél,
Egy hervadó virág, egy sirhalom
Tekintetére összeborzadoz,
S miért e borzadás? a cserlevél,
Virág, és sirhalom olly rémletek? –
Nem rémletek, de minta-képei
A létvirágok hervadásinak,
S jövő enyészetünkre intenek.
Enyészet! – emberagy koholta szó,
Csak gyáva hang, a mellynek tárgya nincs.
Avvagy mit ére vég enyészet itt?
A gőz egekbe szállva, hajnalon
Mint harmat újra földre göngyözik.
A bájvirág, ha összehervad is
Ujabb növénynek adja életét.
S csak engem érne vég enyészet? oh
Nem – sirom éjelén is átremeg
Sugárod élet, - oh! ott élni kell
Hol ott az Isten, ő az éltető!
Ha síromig haladna életem,
S midőn sötét ürébe rejtetem,
A vég enyészet ugy karolna át,
Hogy nem mosolygna több reménysugár
Kikelnem abból, s élnem újolag –
Oh ugy miért teremtél Istenem?!
Kegyelmed átok akkor énnekem.
Imádni nem tudom hatalmadat,
S lelkem szeretve hozzád nem hajol.
Miért az ész, ha köd boritja azt,
Skihatni nem bir a homály közöl.
Miért a sziv, ha benne vágy fakad,
De azt lecsillapitni nincs erő,
S öröm helyett, keservbe fuldokol!
Emberszemében annyi köny remeg,
S ki nyújt vigasztalást, ha elsötétül az,
És több korány fölötte nem derül.
Ugy van! túl barna síri éjszakán
Lélek! tenéked végtelen élni kell,
S dicső czélodra! – kell – fölküzdened.
Csak szender az, a mit halál neven
Nevezni szoktatok ti emberek,
Csak szender az, melly ér még ébredést,
Csak szender és nem végenyészet az.
S mi kéj, remélve szenderedni el?
Remélve nyugtot, s egykor ébredést?
S vajjon ki adta nékem e reményt?
Te adtad Istenem, ki semmiség
Sötét öléből élni áthivál,
E szép világod éden tájira!
S ki fogja tőlem elszakasztani
E szép reményem nyájas angyalát?
Nincs olly hatalmu kéz Ő kivüle.
Ő nyujthat éltet, éscsak általa
Lehetne annak semmisülnie;
De Isten a síron virágokat
Növesztve, ottan is remélni int.
Tehát, ki semmiből jövék elé
Ölébe többé vissza nem dülök,
Ha jő az óra, s szenderegni kell,
Fejem kezedbe hajtom Istenem!
És, megpihenve karjaid között,
Álmomból uj életre ébredek.
És majd a kétely barna fátyolát
Szelíd angyalkezek lebbentik el.
Elémbe tárul fényölelten a
Fölérhetetlen titkok éjele.
És láthatóvá lesz mi nem vala,
Míg járdalék a földi létuton,
Hol életünk fölött homály borong.
Lecsillapulnak a sziv vágyai
S szent élvezetben lelkem istenül!
Oh jöjj nyugalmam édes hajnala,
Derengd körül borongó éltemet!
Vezess örök honom határihoz,
Hová sovárgó lelkem vágya vonz.
Oh hadd boruljak Istenem elé
Dicsérni, áldni szent tökélyeit.
És nézletében boldog hadd legyek.
Forrás: Őrangyal Pest, 1844.
