G. Tóth László: A ceruzarajz-leány (könyvismertetés)

(Versek. Szépmíves Műhely)

Pallérozott irodalmi ízlést hordozó és népi származásának tudatától áthevített költő G. Tóth László, aki két verséből is megállapíthatóan, férfikorának delelője felé tartva elsősorban a mámoros szerelem és a mélázó ősz költője: a Táncolsz meztelenül című vers gramofonon felbúgó Ravel-tangója mellett érzéki látomásba réved, az Ősz című, egyébként az ősi rímképlettől merészen elkanyarodó szonettjében pedig így vall magáról:

„Megrészegszem a szépség illatától

az arany ősznek vérző ünnepén.”

Őszi varázslatának kiemelkedőbb dokumentumai: Őszi ölelés, őszi sírás, Arcod az őszben, Őszi fák alatt (a tájszótár felé kacsintó), Csicskenye csípős illatával, felrezegtetvén „A dalt, az őszit, amely sohse múló és mégis örök elmúlást zizeg…”

Szerelmi lírájának mélyebb rezdülései: Mámor, Szemek, A ciklámen-leány, míg A ceruzarajz-leány a testi vonatkozásoktól mentesítetten megénekelt álomszerű ideál.

Néhány vers méltató jellemzése hadd sorjázzon fel! A Japánosan két versikéiét gyöngédség harmatozza. Kézfogás a halállal: derűs komázás és bölcselkedő töprengés szerencsés keveréke. Az ember menekül az egyedüllét félelmetes magányát érzékelteti: „Gubbasztasz, mint egy vak bagoly, sebetlen tested vére foly.” A kék estében zenélő mélabúja fátyolszerű finomságok megejtő bűbáját zsolozsmázza. Beteg szerelmem, Budapest az „imádott vidék” (sejthetőleg a szellemesen megdalolt Dunántúl) egészséges ösztönű fiát mákonyos foglyául ejtette, pedig: „Nincs álmodás és nincsen pihenés, itt élnek tán, de az élet kevés!” Az agglegény három fia mély rezignációtól remeg: „Így bennem halnak, bús apában, ki apa tán sohsem leszek s a meg-nem-születtek sorsán magam sorsa is elveszett.” A keménykötésű Kurucz Judit: a költő jobbágy dédnagyanyja, akinek „késő” vére vallomástevés végett jött „kimondani, mit ő gondolt.” A kis kötet talán legmarkánsabb verse az 1939. évszámmal jegyzett Dózsa vére című, amelynek első és utolsó strófája korszerűsége és bevált jóslata miatt idézésre kívánkozik:

„A rongyosok és éhesek

millió hada jön velem,

megcirógatom arcukat

s érzem, hogy ez is szerelem.

Érik az idő terhesen,

az álma boldog és szilaj:

maga mezején szántani

kezd egy cseléd és két bivaly…”

Végül említést érdemel a robotos elődök véres televényén elterülő Ivánci erdő, a róla mondott ódon zengésű ének ízről-ízre hamisítatlan népi zamatot csorgat és tántoríthatatlan népi hűséget lehel.

G. Tóth László költészete, amelyet artisztikus fordulatok és közösségi eszmék indái fonnak körül, kevesebb az ünnepi és a riadó harangzúgásnál, de jóval több a megelégedett mindennapok nyájas kolompszavánál. Terhére rójuk, hogy még egyik-másik szonettjének négysoros strófáiban sem riad vissza az egyebütt is elég gyakran, előszeretettel használt (hellyel-közzel hozzá még suta) félrímektől. Szinte egyetlen kivétel a Raffael: Feltámadás című kötetzáró szonettje, de itt is csak az újabban szokásos rímképleti enyhítésig jut el.

Minden jó okunk megvan rá: reméljük és hisszük, hogy G. Tóth László ízléses és ízletes falatokkal bélelt tarisznyája fog még bennünket (már nem is vendégekül, hanem régi ismerősök gyanánt) a mostvalónál is bőségesebb és gazdagabb költői symposionra meginvitálni.

MÁRKY IMRE

Forrás: Tiszatáj II. évf. 4. sz. 1948. április