Igaz fölött hatalma nincs
A sima mézbeszédnek,
És ostromára csalfa kincs,
Miként a rettegett bilincs
Mindig hiába kélnek.
fogjon kezet bár a halál
S gyalázat ellenére;
Mosolygva vélök szembe száll,
Mert védve jobbján Isten áll,
S borostyánt tesz fejére.
I.
A midőn a Megváltó nevének
Csak sírboltban zenge hálaének:
És az üdvezítő szent keresztért
Annyi sok száz onta hősileg vért:
Ágnes, egy nemes szűz élt Romában,
Fejledése legszebb korszakában.
Mit tavaszról szépet monda ének,
Szép alakján rendre föltünének.
Mert a nap, melly annyi szép virágot
Feste rá, lelkétől nyert világot.
Hit s erény volt lelke napvilága,
Külsején azért volt szép virága. –
Jött egy ifjú őscsaládi névvel,
Kincshalommal, és szerelmi hévvel.
És mi a jót is sokszor megejté,
Ágnesen harczát hizelgve kezdé.
Mézszavakkal szóla gyöngyszejméről,
Rózsaképe- sugár termetéről.
Földicséri a mi lányba jó, szép,
Vélve, hogy czéljához így közel lép.
De kinek az Isten lett szerelme
Meg nem ejti azt az emberelme.
Végezé dicséretét a lányról
A szerelmes ifju. Most a lány szól:
„Kérdem, ifju! még mást nem szerettél?”
’Nem!’ felelt az, ’s szivében remény kél.
„S változatlan lesz első szerelmed?”
Esküszik rá az, s örömre gerjed.
’Mérjed, ifju! sorsomat magadtúl:
Első nem te vagy kiért szivem gyúl.’
Erre a fiú holt néma kép lett;
A leány pedig tön illy beszédet:
„Van szerelmesem, ki már előbb kért,
Értte tudnék adni életet, vért.”
Szép ő mint a hajnal rózsapírja,
Szebb, mikénthogy nyelv és kép leírja.
Tiszta hűség, kegy, s minden tökélyek
Központot csak lelkében lelének.
A világon drága ékszer és kincs,
Mint ő néki, annyi senkinek nincs.
Gyöngyöket (veled szólván) szememnek
Ő adott, szabályt is termetemnek.
Ő plántála rózsát ajkaimra,
Hajnalt ő deríte arczaimra.
Ő jegygyűrűvel kötött le engem,
És csak hűségeskümet ne szegjem:
Gyűrűmmel nem bírnak a veszélyek;
Lépjek tűzbe bár, én meg nem égek.
Megszelidül a boszús oroszlán
Jegygyűrűm csudálatos hatalmán.
Nézd a távolt, szómra ott a kék hegy
Hogyha kívánom, helyébül elmegy.
Üdvet is kötött még vőm jegyéhez
A minőt e földön szív nem érez.
Mellyet majd egy boldogabb hazában
Élvezendek, szive birtokában.
Ott, hol atyja van, ki nőt nem ösmért,
És örökszűz anyja nyert örök bért. –
Oh ha tudnád, mint tud ő szeretni,
Tőle nem mennél el hízelegni.
Nézd, a kedves, vérét ontja érttem,
Hogy szerelmem czélját én elérjem.
Üdvemért halált vön ő fejére:
Oh kinek van illy hű vőlegénye?!
És a sírban nem hagyá szerelme,
Felkelt, hogy más tőle el ne nyerne.
„Élek, itt vagyok, nézd!” szóla hozzám,
S üdvezülten szívemhez szorítám.
Oh nincs nálam boldogabb menyasszony,
Nincs, ki jegyesemtől elszakasszon.
II.
Szólt a szűz: de a lélek beszéde
Nem hat aljas szenvedély fülébe.
Szégyenűlve távozék az ifjú,
S őt azonnal ágyba szegzi a bú.
Ez haragra gyujtja gőgös atyját,
Rögtön is kikérdezé a lánykát:
Hév szerelmét milly kedvesnek adta,
Hogy fiátul értte megtagadta?
És a szende szűz, amit titokban
Tarta, megvallá szelídnyugodtan:
Hogy az Jézus, és magas keresztje,
A kiért az ifjat megvetette.
Istenüléstűnt föl szép alakján,
A midőn a szó lezenge ajkán.
Ámde mint a sátán, hogyha lelket
Kárörömmelkárhozatba ejtett;
Úgy örűlt a vad pogány, hogy a lány
Üldözött hitét kimondta ajkán.
S mert kezében volt a szűz, s a fegyver:
Azt hivé a gyáva, czélt előbb nyer.
Durva lánczot vert a szűz tagokra,
S Ágnest a hitért törvénybe vonta.
De mivelhogy a bűnkénye rabság,
És csak tiszta szívben van szabadság:
A bilincsek rajta szintolly ékek
Voltak, mint a drága gyöngyfüzérek.
Hogy megnyerjék ők a kéj fiának,
A birák szelíd módhoz nyulának.
Kincs, nemes vér, őscsaládi híre
Vetteték a szent szűznek szemére.
S hogy magát minő veszélynek adja,
Istenit ha büszkén eltagadja.
Jézus az, felelt ő, s szent keresztje,
A mi okbul ezt mint megvetette.
Istenülés tünt föl szép alakján,
Am időn a szó lezenge ajkán.
Látva Isten a szép hősi tettet,
Egy vonalt az érdemlapra jegyzett,
Erre a szeráfok fölkelének,
s ajkaikban megzendűlt az ének.
III.
Kit tanácscsal meg nem ingatának,
Vélik, enged majd a kín szavának.
Balga képzet! mintha már a szirtnél
Több s erősebb lenne a dühös szél.
Mit gonoszság, mint legisszonyúbb kínt
Tiszta léleknek gondolni csak bírt,
Azt vevé elő; s a vad parancscsal
Ágnes és több szolga ment azonnal.
Hol méltóságát érzéki kéjen
Eljátszá gyalázva a szemérem,
S mellyről tiszta lélek tudni nem mer,
Mert barommá válik ott az ember:
Ágnest vad kaczaj- s vad szenvedélylyel
Egy kéjház förtelmihez vivék el.
Szív- s lélekben összeborzad Ágnes,
Szűz arczán az élet lángja elvesz.
Ámde a jegygyűrű jött eszébe –
A hit – s ujra földerűle képe.
Tépni kezdik róla szép ruháját…
Hitt a szűz… és folytatá imáját.
Tépik… hitt a szűz… fölnyúl fejére,
S hogy gonosz czélját a bün ne érjen –
Im lehullt hajának gazdag árja
Lett a szűznek hirtelen ruhája.
Kedveséhez sóhajt most az égre,
A ki öltönyt ád a völgyre, rétre.
S a jegyes meghallgatá aráját
S rá csudával hófehér ruhát ád.
Mintha márványhegyre hull a lágy hó,
Olly látványt adott a szent leányzó.
S mintha lágy havon nap fénye játszik:
Hóruhája olly szépen sugárzik.
Szentegyház lett a bünök tanyája,
Mert a szűznek meg nem szűnt imája.
IV.
Most a megvetett ifjú belépe,
Szenvedélytül égett szíve, képe.
S hogy meglátta Ágnest hómezében,
S a dicsőülésnek fénykörében…
Mint a kit boszús villám ütött le,
A kéj ifja úgy esék a földre.
S hogy beronta később gőgös atyja,
És fiát a földön halva látja:
Hah! fiamnak gyilkos fúriája!
Dörge, s kart emelt a szent leányra.
Ámde azt az Isten visszatartja
És e szózat jú a szűz ajakra:
„Én nem, - a vak szenvedély ölé meg,
Melly bálványa volt bünös szivének.
de ki Jézusban hisz, őt imádja,
Bárha meghal, élet lesz halála.”
A pogány szivében szózat intett,
S ő magába hévvel bétekintett.
’Ha igaz, kit úgy imádsz, az Isten,
Kérd mutassa azt meg gyermekemben.’
Szólt a szűzhöz elhatározottan,
És a szent szűz térdre hull legottan.
Tiszta keblén hála és öröm vív,
Hogy kegyelmet nyert a vad pogányszív.
És könyörgött, és az ifju fölkelt,
És a mint első lélekzetet nyert:
„Nincsen Isten a szent Ágnesén kül!
Nincsen üdv, csak a magas keresztrül!”
Szólt az ifjú, szólt az atyja véle,
Áldást mondva Ágnes szent fejére.
Mentek. Ágnes folytatá imáját
Hogy megóvja a jegyes aráját.
Tiszta szívén hála és öröm vív
Hogy kegyelmet nyert a két pogány szív.
látva Isten, hogy mit érze Ágnes,
Érdemei lapjára egy vonást tesz.
Erre a szeráfok fölkelének,
S ajkaikban megzendült az ének.
V.
Ámde a nép, mert meg nem tapintá
A csudát, bűvnek tulajdonítá.
Vad haraggal nagy máglyát rakának
Mint beszélték, - a bünös leánynak.
És a szűz a fényes hóruhában,
S jegygyűrűje biztos birtokában,
Ment az Istent háladón imádva
A ropogva égő szörnyü lángba.
Mintha fejledő rózsákra lépne
Úgy lépett a tűz égő szemére.
Enyhe szellők lengeteg fuvása
Volt a lángok gyilkos lobbanása.
Hitt a szűz, és hű volt vőlegénye;
Ágnesen meg egy hajszál sem ége.
S mert a szív tilos tüzén erőt vett:
Úgy viváki a szép győzedelmet.
Vígan jardal Istenét imádva
A ropogva égő szörnyü lángba!
Látva Isten a szép hősi tettet,
Egy vonalt az érdemlapra jegyzett.
Erre a szeráfok fölkelének,
S ajkaikban megzendült az ének.
VI.
Jött az óra, s Ágnesét szivére
Felkivánta égi vőlegénye.
Mert szerelmét fény, szerencse, bírák,
Kín, s gyalázat mindhiába vívák.
Vért öntött a vő menyasszonyáért:
Szinte önként áldozott a lány vért.
Jó mag volt a vér: a szűz hitére
Hős halálán sok pogány kitére.
Mennyben a jegyes s ara nevének
Vígadással szólt a nászi ének.
És a harsogó örömzenében
Ágnes így szól üdvezűlt hevében:
Oh nincs nálam boldogabb menyasszony,
Nincs ki kegyesemtől elszakasszon.
Igaz fölött hatalma nincs
A sima mézbeszédnek,
És ostromára csalfa kincs,
Mikint a rettegett bilincs,
Mindig hiába kélnek.
Fogjon kezet bár a halál
S gyalázat ellenére,
Mosolygva vélök szembe száll,
Mert védve jobbján Isten áll,
S borostyánt tesz fejére.
Forrás: Őrangyal Pest, 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése