Mint celláját az elítélt
naphosszat méri föl-le,
sorsom foglyául így bukom
mindig a falba, körbe
forogva, rést keresve és
rácsot, vasat feszítve –
priccsemre lök a szenvedés,
nyers rémület terít le.
A világ csupa fal. Konok
kőbörtönébe vetve
szöktetne s megtorpan a vágy –
velem fut már a ketrec:
az álmomnak utánanyúl,
eléri kit szerettem
s vergődöm, véle-összezárt
a nékem mért veremben.
Mellémzsuppolva éveim,
mind, ki valaha látott
és hallgatom választalan
a vádoló világot.
Elárultam – s fejemre vall
most minden szörnyű emlék:
számotkérnek halottaim,
kik útjaim kilesték.
Igen! Most kéne szólni, most –
ha még egyszer lehetne! –
falakon át és éveken
kitörni vasraverve…
Az élő nem mondhatja el,
ki volt, miféle percek
útvesztőin jutott ide,
hová jutnia kellett…
mért tette, amit tett s mire
vár most dermedt sötéten –
tán, hogy tenyérnyi ablakán
szabadítón belépjen
hóhér helyett a kárhozat
s ítéletét betöltse,
míg cella, ég, föld rászakad
s fölmenti mindörökre.
Forrás: Tiszatáj II.
évf. 4. sz. 1948. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése