2011. nov. 15.

Vajda János: A szomorú körutas (1893.)


Egyiptom, Líbia csodái,
A Péter és Pál kupolái,
A karnaki romok alatt
Hideg közönnyel elhalad.
Mindezeket megnézni "chic",
De megteheti mindegyik,
Kinél sok a pénz, a vagyon,
És neki sok van, sok nagyon.

Saját hajó a tengeren,
A szárazon külön vonat.
Ét-háló-társalgó terem,
Mint világfürdőkön divat.
Orvos, szakács, gépész, hajós,
Bohóc és gyóntató barát,
Tolmács, hierogliftudós
Kísérik a világon át.

Már láta mindent, ami nagy,
Hegyet, havast, gót templomot,
Mit emberkézzel emberagy
S az ős természet alkotott.
Mindez mit ér? Semmit sem ér.
Csak unalom, teher neki.
Sóvárg a közönségesért,
A nagyság átka kergeti.

Őt bántja a világ szeme,
Mely mindenünnen rátapad.
A bámulat, a hír szele,
Amerre útján elhalad.
Nem tanulmány, nem látomány,
Nem kéjút, amit élvez ő,
Nem járni új kaland után;
A célja ép ellenkező.

Nem a tudásnak szomja bántja,
Hajh! bár a tenger bősz viharja,
A rohanó mozdonykerék,
A recsegő hajói gép
Ki tudná rázni mind együtt,
Mi elméjében összegyűlt!

Kegyetlen vámpír a tudás!
Telhetlen szíja véredet,
És annál kétkedőbb Tamás,
Amennyivel többet bevett.

Feledni, elrejtőzni messze,
Zord, laktalan vad tájakon,
Hol semmi emlék ne jelezze,
Mi megsebezte egykoron.
Az ismeretlenség homálya
Sajgó szívére volna ír,
De hát előtte jár s utána
Nyomában mindenütt a hír.

Világraszóló hír dicsfénye,
Mit annyian áhítanak,
Az már családja öröksége,
Mely egy nagy ős névhöz tapad.
Miért népek csatáztak, haltak,
Több mint egy fél évezredig,
Neki teher már a magas rang,
Nyomasztja, ránehezedik.
Ha minden, ami üdvöt ad,
Mit emberek óhajtanak,
Hír, fény, dicsőség, rang, vagyon,
Együtt mind bőven, gazdagon:
Mindez mit ér, ha fáj neki?
Szívét csak jobban égeti
A gondolat, hogy hasztalan,
Ez neki mind hiába van.

Selyem, bíborfény jól mutatja
Hatalmas, hősi alkatát,
De elborult lélek bánatja
Csal láthatóbb lesz azon át.

Útján a szomszéd fejedelmek
Küldöttei ha megjelennek;
A bámuló tömeg ha várja
A lobogódíszes határba:
Mind hasztalan! bár fáj neki,
De nem mehet, nem teheti;
Kitér előlük, más utat vált,
És szép fejét búsan lehajtva,
Magában halkan mondogatja:
"Jó emberek, ah hogyha tudnák..."
De itten azután egyszerre
Elhallgat, mintha megrettenne,
Hogy megjelen a gondolat,
A szörnyű rémkép, mely miatt
Földönfutó lett, mely elül
Barangolással menekül,
Nem kedvtelésből örömest,
De csak ha elfáradt a test,
Ha kimerült, ilyen nagy áron,
Borul szemére enyhe álom.

"Mi ünnepély, hivalgó pompa!"
- Gondolja - nézve a távolba.
"Levegő, levegő kell nekem,
A tengeren, a hegyeken..."

Bár unja már, gyűlöli mind,
Mint ellenségeket tekint
Mindent, mi nagy, fényes, magas,
A csillogó víz, a havas,
Emlékek, városok, romok,
Kéjpaloták, mind megunott,
Átolvasott könyv már neki --
Csak az alacsonyt szereti.
Az alacsony, a közönséges,
Minden, mi egyszerű, szegényes,
Ah ez az, amiért eped,
Az egyedüli élvezet.
Mert ismeretlen, új előtte,
Ez a paradicsom gyümölcse,
De mint az éden kapujánál,
Ím itt is egy arkangyal őrt áll.
A magas rang, legmagasabb,
Szól tiltakozva: "nem szabad".

Csak álruhás inkognitóban
Mulathat olykor a tilosban.
Pusztán, vadonban egyedül
Bolyongva néha sikerül
Megcsalni a törvényeket,
Miket szeszélye sérteget.

Igen, ha csöndes völgy öléből
Erdős hegyoldal rejtekéből
Országutaktól félre, távol
A kapzsi, lármás nagy világtól,
Lakása egy erdésznek,
Mint nyájas föcskefészek,
Lombok közül kikandikál:
Elbámul ott mindig, megáll,
És addig-addig, hogy betér.
A gazdát üdvözölve kér
Egy jó ital hideg vizet;
Azért királyilag fizet;
Mit látva gazda és cseléd
Alig találja a helyét,
És szívesen látott a vendég,
"Nem tudják, hogy kinek tiszteljék."

"Nem tudják, hogy kinek tiszteljék!"
Ki boldogabb, mint ő, ezt hallva?
Bár a falon egy szörnyű fénykép
Az ő hasonmását mutatja.
De hát e jámborok hogy sejtsék
Azt a csodát, őrült szerencsét,
Hogy az van itt, az, aki ottan
Babér között, koszorúzottan...
Az volna itt, egy földi Isten?
Nem, nem, csak nem kell megijedni,
Nem fogja itt ismerni senki.
Marad bizonnyal ismeretlen.
Betelve vágya... Nosza hát már
Bátran, vígan, szabad a vásár.

Most ő is ember, mint a többi,
Egy közönséges utas, "földi"...
Kirúgva a világ alóla;
Ország-világra semmi gondja.
Kezet fog a jó házi néppel
És a lakásban szerte nézdel,
Mély áhítattal, mozdulatlan,
Olyan malasztos hangulatban,
Hogy szinte csuklik már a térde,
Legott omolni a középre
Könnyülten, bűnbánón, zokogva
Mint egy vezeklő a templomba...

Mert templom ez, úgy érzi itten;
Sugdossa azt körülte minden;
Az egyszerűség, mély alázat,
A béke, csöndesség pompája,
Mártír szegénység glóriája
Avatja szentté e kis házat.

A mérhetetlen szörnyű távol
Ama körök magaslatától,
Amelyben ő élt, élni fog,
Hol éj-nap minden úgy ragyog...
E szédítő, csodás ellentét
Meghatja elmerengő lelkét.

És gondolataiba mélyed:
Hogy ím hát ember itt is élhet!
Ez alacsony, kicsiny szobában,
A társaságtól félre, dugva
E temetői néma zugba;
Hírnévtelen, örök homályban
E füstös gerendák alatt...
S ki tudja, nem-e boldogabb.
Mint sokan ott, hol annyi csáb van,
A Himalája magasságban,
Hol elvégződik a világ,
Honnan se föllebb, se tovább;
Kezdődik a nagy űr, a semmi,
Lehet csak esni, nagyot esni...

De már tovább nem tépelődik.
Mert már ha így van, mostan ő itt
A helyzetet kizsákmányolja.
A kisszerűben most van módja,
Most itten ő a szegénységben
Kedvére dúskál, kéjeleg.
Tanulmányozza voltaképpen
- Mi neki úgyis kötelesség,
Bár tette volna már réges-rég -
Az érdekes népéletet.
A házi néppel szóba állva,
Kíváncsi rá, minő lehet
Ez egyszerű ős emberek
Tudása, érzelemvilága?
Kérdez, felelget, és ím látja,
Hogy ami nyers: erő van benne,
Bár tanulatlan, szűz az elme,
Ködös tanoktól érintetlen,
Pihent, nyugalmas, józan, ép,
Kevés, de neki jó, elég.
Bár együgyűk, de épen abban
Talál szokatlan kellemet,
És megtörténik a hallatlan,
Jóságos ég! hogy ő nevet.

Majd azután gondol nagyot,
Az hogy parányit, alacsonyt.
Elképzeli, ha kerülőnek
Szegődne el, hogy élne ő meg?
Ám lássa hát, nehéz a munka?
Az udvaron, hol ép a szolga
Tuskót, csomósat hasogat szét,
Kezébe fogja a nagy fejszét,
Nekihúzódoz, nagyokat vág,
Úgy széthasít legvastagabb fát,
Hogy messze lódul két darabja,
Az egyik erre, másik arra.
Aprózza a hasábot, rőzsét,
De nem soká tart a dicsőség --
Kifárad: ámde nem hiába:
Sovány ebédjét megszolgálta,
Amelyhöz épen most beintik;
És ó, csodák csodája, ízlik!
És ami fő, ó, boldog éj,
Utána alszik, mint a téj,
Mint a kidöntött szálfa, télen,
Hó szemfödéllel betakarva,
Mély csöndű erdő közepében;
Nem álmodik, mi sem zavarja.

Folytatva útját a vidéken,
Mindenfelé ellátogat.
Országút mellett, faluvégen
Lát sátoros cigányokat.
Az apjuk épen üstöt foltoz;
Körülte mennyi a gyerek!
Kisebb, nagyobb, egész sereg,
Akár az orgonán a síp.
Mind meztelen, de mind ugrándoz
Fürgén, vidáman, mint a csík.
És kérdve tőle, hogy mit gondol,
Nem-e sok is már ez a jóból?
A dáde könnyedén feleli: "hát
Kire maradna ez a nagy világ?"

Majd másszor, hogy kimenekül
Sötét, komor hegyek közül,
A délibábos pusztán járva
Akad megint újabb csudára.
Nagy tábla kukorica szélén
Emelkedett kis bucka élén,
Mereven áll, mint a cövek.
Noha pedig már jó öreg,
Egy kis zömök, mándlis paraszt.
Bajusza majdnem egy araszt.
Tekintete parancsoló.
Tüskés szemöldöke alól
Két héja szem villog, ragyog.
Kezébe furkós somfabot,
Amellyel fenyegetve int,
Ha valaki közeledik
S átlépve a birodalom,
Ahol övé az uralom.
Vajon ki itten e hatalmas ősz?
Ki volna más? - a kukoricacsősz.
Kunyhója száraz kukoricaszár,
A nyári szellő rajta ki s be jár.
Lencsés cseréppipája a fogán,
Tarisznya, benne kostök, vad, mokány
Kapadohány, de hát ez köll neki,
Szúnyog raját ez messze kergeti.
Egy megviselt szűr, cifraságtalan,
No még meg aztán, ami rajta van,
Mindössze ennyi, mi övé, a kincs.
Ezenkívül csak egy kutyája sincs.
Előtte a parázsban, hamuba
Új kukorica cséve, burgonya,
Ma ettől, holnap attól - van elég,
Szűk bére mellett ez a "járulék".
Hozzá bicsakra tűzve süt szalonnát.
A szomszéd csordakútról oltja szomját.
Nagy néha egy ital bor is kerül
(Ajándékképen, mellyel hébe-hóba
Meg-megveszik, ez a világnak sorja!)
Így éldegél ő itten egyedül,
Szélben, viharban, forró napon át,
Elégedetten, mindig egyaránt.

Ez embert nézi s nem fogy a csudája.
Mi nagyszerűség a kicsinyszerűben!
Egy mikroszkóp világ a gombostűben!
Vajon napestig itt egyhelyben állva
Mit gondol össze-vissza? - kérdi tőle.
"Hát semmit" - ennyi rá a felelet.
(Nem sok, de több mégsem lehet,
Mert kell-e több: nem félni attól
`Hogy megőrülhet` - gondolattól?)
Eszébe jut Nagy Sándor. A hiú!
És elmerülve mélyen, ifiú
Szemében egy szemérmes könny remeg
S gondolja: "Az vagyok, aki vagyok,
A föld kerekségén a legnagyobb,
De Isten látja síró lelkemet,
Azt elcserélném, szőrért szőrt, veled."
S hogy még kivenne többet is belőle,
Biztatja, vajha kívánsága van,
Akármi, mondja bátran, kérje tőle,
Ő teljesíti egybe... Hasztalan!
Mintegy kikelve kissé önmagábul,
Gondolkozik, a semmiségbe bámul,
S a felelet megint csak az elébbi:
"Mi kéne! Hát mi kéne? Semmi!"

Egy ember, akinek nincs semmije,
És mindazáltal semmi vágya nincs!
Övé talán a föld, azt véli-e,
És rajta minden, ami drága kincs?
És kettejük közül, mennykőbe, hát
E rongyos emberé a nagy világ?

Ím hát most eljutott az `alsó` végre.
A kisszerű, alanti is ki van merítve.
Nincs mit kutatni már tovább,
Ismerve mind két szélén a világ
Ezentúl még unottabb, üresebb.
Szívében egy legújabb, üde seb.
Mi béke, csönd itt lenn a mélyben!
Mi nyugalom, acélos idegek!
A lélek nem háborg magával, épen
Csak az övé gyógyíthatlan, beteg!
Agyában egy bősz, átkos gondolat
Az őrület hazug, `képzelt` veszélye
Fészkelte el magát, megy véle,
S e mérges vad darázs el nem marad,
Átalkodottul egyre ott donogva
Ijeszti el, nem ismert távolokba.

Hát menni kell, fáradni untalan,
Bolyongnia, mint Ahasvérnek,
S jó még, ha egy - sötét - vigasza van:
Hogy napjai majd egyszer véget érnek...
És akkor aztán, majd valamikor,
Ha leomoltak várak, templomok,
Fölszántva kripták, elfeledt romok,
És a profán szél mindent összehord;
Ha az idő, enyészet, a halál
Diadalútján minden elvegyül:
Hamvában is majd akkor egyesül
A kukoricacsősz és a - király...

Vajda János: Napi rend



A nap legszebb része bizonnyal a reggel,
Régi mondás, hogy ki korán kel, kincset lel.
De hogy ember ezt a szabályt követhesse,
Szükséges, hogy jókor feküdjék le este.

Éjfél előtt egy-egy jó órai álom
Bizony majd annyi, mint éjfél után három.
Hogy pedig alvásból mennyi elegendő,
Az életkor szerint különböztetendő.

Legtöbbre van szükség az élet két végén,
A csecsemő-korban, meg ha az ember vén.
Mikor "még" nincsen, vagy "már" fogy az ereje,
Rászorul, hogy hosszú álommal nevelje.

A természet ezt is maga megmutatja,
Legkevesbet alszik a déli nyár napja.
Télen, mikor fénye, ereje halványul,
Alig bír megválni a nagy éjszakátul.

Azt tartotta már a hajdani bölcs Róma,
Aludni hét órát elegendő volna.
Nyolc óra hosszáig hevernek a restek,
Kilenc óra való csak tunya nemesnek.

Délelőtti idő minden perce drága,
Testi - de kiváltképp észbeli munkára.
Az ember ilyenkor leginkább alkalmas,
Mikor még el nem kezd munkálkodni a has.

Nem jó kora reggel mindjárt sokat enni,
De az is árt, ha nincs a gyomorban semmi.
Egyél, ha éhes vagy, de sohase sokat,
Találd el mindenben a bölcs középutat.

Ebéd után magad ne szoktasd álomra,
E szokás rabságát hagyd a késő korra.
Könnyedebb mozgásban telhet egy fél óra,
Azután indulhatsz erősebb dologra.

A vacsora legyen könnyebb, mint az ebéd,
És a lefekvésnél pár órával elébb.
A szegény embernek nem való tivornya,
Jó munkára való erejét megrontja.

Vajda János: Gyermeknevelés



Hogy a sok szopástól gyermek ostoba lesz,
Könnyelmű anyának a gondolatja ez.
Ki az anyatejből minél többet kivett,
Az lesz legerősebb testileg, lelkileg.

Mikor a kisgyermek állni, járni tanul,
Ügyeljetek, hogy a dajka oktalanul
Ne erőszakolja sokáig, ha fárad,
Mert különben kaphat rút karikalábat.

Sok majom szülő a kisdedeknek bort ad;
Valóságos méreg a zsenge gyomornak.
Még a fűszertől is jó ha megkíméled,
Úgyis rászorul majd, ha nős emberré lett.

Üde, fiatal test gyógyerővel teli,
Amire szoktatják, könnyen elviseli,
Azért fiát senki el ne kényeztesse,
Hideget, hőt, sanyart szokja meg a teste.

Városi gyereknek hasznos a tornászat,
De csak úgy, ha reá van, ki fölvigyázhat.
Ahol száz fiúra ügyel csak egy mester,
Biz ott nagyobb baj is megesik nem egyszer.

Tanulással sem kell gyötörni őt mindjárt,
Míg elméje zsenge, abban eshetik kár.
Mindenekfölött a testre kell ügyelni,
Laza dongák közül elpárolg a zseni.

Simonka György: Bölcs Salamon siratása



(Gyönyörű Kidron lótuszos völgyét megülte korán a piruló alkony.
Gyönyörű Kidron lótuszos völgyén sírt, sírt ezer asszony!)
Kegyetlen Adonáj,; ha elvetted őtet,
mi is elébed őutána vágyunk.
Salamon megholt, a mi urunk elment, -
nem érez többé szerelmet az ágyunk.
Ó, jaj, de ránk dőlt e nagy keserűség
Szerelmes szája tüze kihűlt immár.
Kit koszorúzzunk puha karjainkkal,
kio énekel már a mi lábainknál?
Fehérvirágos gyönyörű Kidron,
elszállt belőle a lélek, az ének.
Szent dobogását nem érezed immár
az ő szerelmes királyi szívének
Özvegy-ölünkbe hulljatok, virágok
boríts be minket kora-alkony álma.
Ne várd a holtat, állj meg, csitulj el
asszonyi vérünk forró zuhogása.
Nem táncolnak már mahanájmi táncot
szent hegyek ormán ha pirul az alkony.
Nincs Judeában, nincsen özvegy-árva,
csak mi vagyunk, jaj, csak mi, ezer asszony.
(Visszasirámlott a szerelem völgye
és Judeára fekete gyász hullott,
fekete éjszaka, ezer szeretőre.)

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle - I. évf. 1.sz. 1910. febr. 1., Hódmezővásárhely)

dr. Gonda József: Amikor az est leszáll...


A színtér egy modern úri lakás ebédlője. Tágas, forróra fűtött, szőnyegektől puha. Graciózus vázák, szecessziós nippek, virágcserepek, fotográfiák tarkítják.

Az eset hősei: az asszony meg a doktor, már amennyiben a férj a cselekmény hősei közé nem sorozható, ő ugyanis ez idő szerint a hálószobában hörög. A végét járó mellbeteg.

Az asszony: erős, nagy, melegvérű nő. Haja parfümtől párás, vörösben úszó lángfolyam. Bő, sok redőjű pongyolája hajlásai közül telten hajolnak ki erős, acélos teste sokat ígérő vonalai. Mint a zsákmányéhes tigris nyújtózik végig a puha ebédlői díványon. A doktor fiatal, a harmincba tartó férfi. Kemény és merész főtartással, a fiatalság tüzében villogó tekintettel. Az asszony előtt ül egy taburetton. Erős, barna kezeiben szorongatja a vörös hajú hisztérika húsos, finom kezeit. Az idő az alkonyba hajlik. Tél van. A hálószobából sivító, görcsös, fuldokló hörgés zaja tör át.

A doktor... és amidőn az eszembe jut, hogy ez a halál csíráival inficiált hüllő, a földnek ez az eljegyzett vőlegényes még jogot formálhat magához, az ajakához, a testéhez, a csókjához, az öleléséhez, sőt talán kénye-kedve szerint öleli is... ez a váz, ez az árnyék... hát öklömbe fut a vér és gyilkolni szeretnék... Érti? Igenis gyilkolni szeretnék...

Az asszony a doktor szájára tapasztja a kezét.

A doktor. És azt hiszi, hogy ez tulajdonképp gyilkosság volna? Vízfejű, betűhöz láncolt paragrafusrágók szerint talán igen, de a tökéletes és ideális morális rend, a tiszta anyagi igazság szempontjából... érti... érti-e asszonyom, ez tulajdonképp a kötelességem volna.

Az asszony bronzszínű szemei kérdőleg szegeződnek a doktor arcának.

A doktor. Az! A kötelességem. Emberbaráti frazeológiával és a kegyelet konvencióival takarózhatik az erőtlen megalkuvás, azonban a természetnek, az életnek és megvannak a maga rettenetes és könyörtelenül, könyörtelenül következetes igazságai. A mételyt, ami a közre veszélyes, irtani kell. A métely az erőt, az egészséget, az életet fertőzi meg, a métely a halál csíráit hinti az élet humlusába... a métely asz öl. A férges fát kivágják, a „dögvészes” jószágot lebunkózzák, a fertőzött testrészt kioperálják, szóval a természet minden jelenségében és vonatkozásában harcol az élet, az egészség s az erő, a halál a pusztulás, a métely ellen: természetes, radikális cselekedet tehát az, amely egy szennyes, inficiált, föloszlásnak induló masszától megszabadítja a környezetét, a társadalmat s az élet egészséges levegőjét...

Az asszony tágra nyitott szemekkel hallgatja a pogány bölcselkedést, ezenközben álmos lompossággal nyújtózik végig a díványon s a hosszú, merész mozdulattól csipkéktől habos pongyolája szorosan, ingerlően feszül meg a testén.

A doktor éhesen nézi. Az arca tüzelni kezd. Ujjai az asszony vörösbe izzó, parfümtől párás hajával babrálnak. A lehelete forró. Szinte sziszegve szól az asszonyhoz.

- Nézze... például maga... hiszen maga a virulás, az erő, az ifjúság, maga a tüzes élet és lobogó egészség és az élete a sorsa, a boldogsága, szerencséje, a vére, a teste, a lelke össze van kapcsolva ezzel az élő hullával... Egy fedél alatt, egy szobában él vele együtt, azt a levegőt szívja egészséges tüdejébe, amit ő a feloszló, a fertőzött, beteg melléből kigőzöl; tűri, hogy láztól cserepes vértelen ajakával, a maga forró, piros, egészséges ajkait, a halálra váltak perverz mohóságával szívja... És ezt tűrni kénytelen... mert ezek a betegek követelőek és erőszakosak és az utolsó lélegzetvételig szeretni és szeretkezni akarnak. Ez a kilobbanó élet félelmes, gyors oxidációja... És mondja... mondja... maga sohasem félt, hogy ez az élő hulla, erőszakos csókjaival a maga egészséges testébe lopja a mételyt... a pusztulást... a halált?

Az asszony eltorzult arccal ugrik föl a díványról. Minden tagja remeg. A két szeme szinte üvegesen mered a doktorra. Dideregve, vacogva búvik a dívány szegletéhez:

- Mit beszél?... Hogy én... már mint hogy én is... a mételyt?

A doktor: hát nincs-e igazam? Hát gyilkosság volna-e megszabadulni tőle?... Mert áldozata lesz... Előbb... utóbb. A métely ragadós s a mételyezés halálbizonyosságú. És hol van itt az igazság? Hogy egy terméketlen szerelmi óra buta lázában ez a maga szép, egészséges, ifjúságtól mámoros teste szennyel és pusztulással inficiáltassék!... És nincs menekvés! Én mondom magának, én az orvos mondom, ordítom, esküszöm, érti-e hát, hogy nincs menekvés... Nincs más! Pedig a természet, az örökkévaló; ezt aligha akarta és akarhatja így. A természet bölcsen és józanul rendez el mindent. Azonban jönnek az emberek és amit a természet jól megteremtett, azt az ő törvényeikkel és hazug társadalmi szabályaikkal, ostoba szokásaikkal és előítéleteikkel elpusztítják. A természet igazságai pedig kézenfekvők. Az élet: az erőé, az ifjúságé s az egészségé s az erős, ifjú s egészséges anyag természet adta jogai és kötelessége a védekezés.

A doktor ezenközben egyre közelebb húzza a taburettot az asszonyhoz.

- És nézzen csak ide. Ide, énreám. A tekintetem tiszta, az izmaimban erő és acél, az ereimben pezsgő és fertőzetlen meleg vér... és én... én ezzel a meleg véremmel, ezzel az egészséges konstrukciómmal itt fekszem a maga lábai előtt és a minden élet és minden igazság kútforrására, a nagy, mérhetetlen, fölfoghatatlan természetre hivatkozással esküszöm a maga fülébe, hogy szeretem, hogy akarom magát... hogy megmentem a mételytől.. Mert nekünk kettőnknek.... érti-e, jogunk van az élethez és szerelemhez. Jogunk van, mert fiatalok vagyunk és egészségesek. És erősek. És szépek. És mert kívánjuk, akarjuk egymást... igen, én a szemébe mondom az igazságot: akarjuk egymást! Ez már a vérünkben, az idegrendszerünkben van. Ez ellen hiába küzdünk. Ez a természet szava. És ha két egészséges, pezsgő meleg vér, a szerelem és bírás lázában összeforr: ott új élet fakad. Új egészség, új erő, új ifjúság. Érti? Hát eszelősség ez, amit mondok? Hát gyilkosság, amit tenni akarok? Amidőn meg akarom menteni, hogy megváltsam?

A férj a hálószobában el-elcsukló, nehéz hörgésbe tör.

A doktor egzaltáltan ugrik föl a taburettóról. Arcán fagyos elszántság.

- Ejh... legyen vége a komédiának!

Az asszony a doktor mellére veti magát. Reszketve, vacogva simul hozzá.

- Ne... ne még! Nem akarom...

A doktor, ahogy szorosan átfűzve tartja az asszonyt, a fülébe leheli:

- Térj eszedhez. Hiszen ez nem bűn. Ez az igazság. Ez az osztó igazság. Ez csak operáció. A métely kiirtása. És ez az utolsó mentség. Nincs más. Ha nem tesszük meg, elvesztél. Érzem, hogy igazam van. Az igazságosztó természet megbocsátja a bűnöm. Te... te... és gondold meg csak, olyan egyszerű az egész. Néhány percig se tart. Ennek a váznak olyan kevés kell már... Egyszerűen az arcára szorítom a párnát... csak két percig... csak egyig... egyet hörög, egyet sóhajt és... vége... Neki vége. Kitért az utunkból. Evett már eleget. Jól is lakott. Elpusztult a gyomra. Mit keresett hát mégis a terített asztalnál. Adjon helyet másoknak is. Akik még nem ettek, akik még éhesek, erősek, fiatalok, egészségesek. A halála sem lesz gyanús. A nyavalyája eme stádiumában gyakori a belső elvérzés, a szívszélhűdés... És pihenni fog. És alszik és nem köhög soha többet. Neki vége lesz s nekünk akkor kezdődik az élet, a boldogság, a szerelem. Mondd hát csak egy szóval, mondd, sőt ne is mondd, csak ints igent egyetlen beleegyező mozdulattal mondd, hogy: akarom!...

Az asszony összetörve, zokogva vonaglik a doktor karjai között.

- Nem. Nem akarom... A világ, az emberek... a lelkiismeretem... elviselni nem tudom. Amikor az est leszáll... közibünk furakodik az emléke, az árnya... ránk mered, csontkezével megfenyeget... számon kéri tőlünk az életét... amikor az est leszáll...

A doktor: Ostobaság. Ideggyengeség. Idiószinkrázia és képzelődés az egész. A világ és az emberek hamar felejtenek és hamar megbékülnek. És mi történt? A sír szélén botorkáló alak a sírba bukott. Ki ütközik meg ezen? Azután az a lelkiismeret? Hát bűn az önvédelem? Hát nem érted, hogy a levegő, amit vele együtt szívsz, a csók, amit vele váltasz, az ölelés, amelyre a hunyó ösztöne kényszeríti, mind-mind a halál csíráját rejtik, a mételyt, a ragályt szórják? Hát nem érted, szerencsétlen asszony, hogy a sorsára jutsz, hogy a testedbe lopja a nyavalyáját, hogy az arcodon elfonnyadnak majd a rózsák, elsorvad a tested, láz veri ki az ajakad és köhögsz... így... hallod... ilyen üresen, olyan borzalmasan, olyan véres habot... És amikor az est leszáll... te ne félj... Idehajtod a mellemre a fejedet és én megvédelek. Emberektől, árnyaktól, szellemektől. Én erős vagyok. A karom, a mellem, az idegeim is erősek és erős a meggyőződésem, a hitem is. És ha szeretsz, ha a te véredben is az a mámoros tűz ég, ami azén ereimet perzseli, ha szeretsz úgy, ahogy vagyok, a bűneimmel, az elszántságommal, a vakmerőségemmel együtt, akkor ne habozz, ne félj, ne reszkess, emeld föl a homlokod, nézz a szemem közé asszony és mondd, hogy: akarom!

Az asszony fölemeli a homlokát, a férfi szeme közé néz és azt mondja:

- Akarom!

Egy pillanatig egybefonódik a tekintetük, izzó szeretettel, a mámoros vágy, a szerelem esztelen lázának őrjítő paroxizmusával. A szemük tüzével szívják, ölelik, csókolják egymást. Az asszony utolsó szava olyan, mint a föllebbezhetetlen ítélet, mint az ellentmondást nem ismerő parancsszó. És a doktor már megy is. Már a hálószoba szőnyegét is megemeli, amidőn az asszony egyszerre egész testében megrázkódik. Ajakáról halk sikoly száll el. Arcát ideges, izgalmas pirosság lepi be s köhögni kezd. Szárazon, metszőn, élesen. Kendőjét az ajakához szorítja s a köhögés ismétlődik. Az arcát beborító ideges pír fakóra fordul.

A doktor az asszonyhoz ugrik.

- Mi baja? Mi történt?

Az asszony halálsápadtan leveszi ajkáról a kendőt s ideges nyugtalansággal beletekint. A finom, fehér kendőben ott sötétlik egy bíborszínű folt... egypár csöpp meleg vér... Halálsápadt arca valósággal eltorzult. Megtántorodik. Sikoltana, de a torkát fojtogatja az iszony, a rémület, a kétségbeesés. Megragadja a doktor karját és a kendőt mutatja:

- Ide nézzen! Mi ez? Feleljen! A teremtő istenre kérem, feleljen!... Mondja... kimondani se merem... rettenetes... ugye, ugye... a mé... métely?

A doktor tanácstalanul tekintget jobbra-balra. Mint akit taglóütés ér, kimeredt tekintettel az űrbe bámul s csak az asszony ismételt, ideges sürgetésére felel:

- Ah... dehogy... Sose képzelődjék! Ez ostobaság volna. Szinte lehetetlen... Egy kis érrepedés a gégefőben, vagy a légcsőben, orrban... annyi az egész... legyen nyugodt...

Színtelenül, tompán, határozatlanul beszél, mint azok, akik maguk sem hiszik el, amit mondanak.

Az asszony ezt észreveszi s valami komor, rettenetes sejtelem markolván a lelkébe, iszonyattal kiált föl:

- Nem igaz! Hazudik!... Látom, érzem, hogy csak ámítani akar... Ez a folt, ez a sötét, halálos folt, ez a vér... ez a métely... ugye?

A doktor hallgat. Leesett orral a cipőjére tekintget: az asszony fokozódó szorongással:

- Hallgat... Hallgat?

Egyszerre egy iszonyú ötlete támadt. A homlokához kap. A szavai szinte érthetetlen gyorsasággal bugyognak föl a torkából.

- Jó... Hát mondja, hogy ez semmi... hogy múló baj... hogy jelentéktelen érrepedés... Jó... elhiszem... ha maga mondja, elhiszem... el, el kell hinnem. Azonban, ha így van, hát mondja... hol hagytuk el az előbb... Mit akart maga? Mire kért tőlem engedelmet? Ember! Feleljen, feleljen, mit akart hát? És amit akart, akarja-e még? Ember! Hallod-e, ha a te ereidben is az a mámoros táz ég, ami az én véremet perzseli, ha szeretsz úgy, ahogy vagyok, a bűneimmel, a szépségemmel, a romlottságommal együtt, akkor hát akard, amit akartál, ne habozz, ne félj, ne reszkess, emeld föl a homlokod, nézz a szemem közé, ember... és mondd, hogy akarod-e hát?...

A doktor a cilindere után nyúlva:

- Én... én...

Csönd lesz. Iszonyatos, halálos csönd. Épp, midőn az est leszáll. És most utoljára, még egyszer összekapcsolódik a tekintetük. És így telik el egy perc, majd még egy. Az egész élet, az egész örökkévalóság, talán maga a gyötrelemteljes pokol lehet ilyen hosszú, ilyen kínos... Az asszony elvágja magát a szőnyegen. A doktor behúzza maga után az ebédlő ajtaját...

A kályha lobogó tüzétől a falakon különös kísérteties árnyak képződnek.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle - I. évf. 1.sz. 1910. febr. 1., Hódmezővásárhely)

Ady Endre: Ázott széna rendek felett


Zápor után Napra zilálom,
Hol elhulltak kaszára menten,
Rétemnek virágos füveit,
Sok-sok széna-rendem.
Forgatom villával a rendet
Szárító, fényes napsugárban.
Milyen rothadt és barna füvek...
- Átokkal kaszáltam!
Vesszen itt mind, trágyázzon földet
Jövő évi nagy virradatra:
Nem vagyunk sem rendeim, sem én
Méltóak a Napra!

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle - I. évf. 1.sz. 1910. febr. 1., Hódmezővásárhely)

dr Gonda József: Ady

Ne tessék megijedni: sem széptani elemzés, sem fontoskodó kritika, sem a tömegfelfogást lebírni karó különvélemény, nem lesz ez az írás merő hangulatok összerovása, vagy ha tetszik, hát hellyel-közzel afféle őszinte, értelemből fakadó és az értelemhez férkőzni akaró megbeszélés egynémely aktuális művészeti kérdésről.

Az ő nevét tudatosan írtam a cikkem élére, mert irodalmi és művészeti dolgokat illetőleg a magyar kultúrában az Ady Endre neve: fogalom. Az újság, a forradalom, az intellektuális reveláció, a meg-nemértés, a homály, a misztikum, a perverzió fogalma.

Ha semmi egyéb, már azok a puszta tények, hogy ez a pár évvel ezelőtt még teljesen névtelen kis vidéki újságíró, egy-két vékonyka verseskönyvével művészi forradalmat teremtett, hogy költészetét, művészeti felfogását, intencióit, stílusát, sajátszerűségeit az irodalmi érdeklődés központjába tudta beállítani s művészete iránt a vélemények oly sokféleségét volt képes kiváltani: bizonyítják az ő egyéniségének, az ő költészetének, az ő individuális művészetének ritka fontosságát és forradalmi súlyát.
Az Ady-dicsőítés és Ady-ócsárlás egyaránt divatos dolog. A sajnálni való azonban csak ott van, hogy úgy a dicsőitől, mint az ócsárlók nagyobbik kontingense, az Ady költészetének átértése, az európai irodalmi viszonyok és irányok ismerete nélkül, tisztán egyes költeményekből szerzett tűnő impressziók révén foglal állást ilyen, vagy amolyan irányban.

Az a művészeti reveláció, mely az Ady költészetét kiemeli a tucatlantolás és rímkovácskodás sablonjából, éppenséggel nem magyar és nem pusztán irodalmi jelenség. Az elmúlt század utolsó évtizedeiben Európa-szerte általánossá vált a művészeti renaissance. A művészet minden ágaiban, irodalomban (Zola naturalizmusa), zenében (Wagner extrémitása), festészetben (Manet impresszionizmusa), szobrászatban (Rodin stilizáló realizmusa) új színek, új felfogások, új elméletek keletkeztek. A festő már nem festi meg a fény- és árnyékplasztikának minden bázisát, nem vesz fel a természetről s annak benyomásairól boncjegyzőkönyvhöz hasonló látleleteket, az író nem körülményes leírásokkal s a legegyszerűbb gondolatok áradozó kifejtésével adja elő az eseményeket, mert indokolt a feltevés, hogy intellektussal bíró egyének között, a kulturális fejlettség magasabb fokán, az egyszerűsített színek, a komprimált és szinte célzásokká finomult individuális kifejezések, a gondolatokat és érzéseket fakasztó misztikum, éppen oly, sőt talán fokozottabb erővel hatnak, mint a mértani pontossággal kevert színek, a terjengős bőbeszédűség és a kézzelfogható, prózai világosság.

Ez a művészeti forradalom ihlette meg az Ady költészetét. Ez a mindent egyénítő művészeti láz, mely nem a tárgyat nézi, hanem az intellektust, amely nem bőbeszédűen magyaráz, de misztikusan sejtet, nem szótárszerűen okadatol, de az intellektusra apelláló költői terminusokkal a ritmussal, a szórend harmóniájával, új szavak csengésével, új képek Pazar színeivel akar olvasóiban hangulatot kelteni, érzéseket fakasztani.

Verlaine: Mária dalai, Baudelaire blaszfémiái s leginkább talán Brentano litániái vannak olyan érzéki erővel élő s mélyről hozott szimbólumok, mint Ady káprázatos fantáziával kombinált súlyos és mégis szinte átfinomult definíciói. Megázó, eredeti, hatalmas embertömegek fantáziáját izgató líra az Ady Endre lírája. Rengeteg a mondanivalója. Ami embert gyötörhet, mámorba ejthet, ami álmot, pihenést nyújthat s ami vadként kiverhet, az érzések, tüzes, forró indulatok ezer változata zeng, búg, sikolt, őrjöng a lantján. Forradalmi dalok az Ady versei s erejének mérhetetlen tudatában a kifejezhetetlen kifejezésére, a még meg nem látottak meglátására, megrettenések, víziók, várakozások, akarások, kísérletek megérzékítésére és visszaadására tör ez a különös elme, felettébb különös formában és módon.

Hát sokan nem értik. Verseiben a mesét, a logikát, az ésszerűséget és értelmet kutatják s elfelejtik, hogy a művészetet a teremtő zseni mindenkor deformálhatja, sőt az igazi zseni deformálja is! A Bleriot és Manlicher idejében a művész-zseni nem használhatja a kultúrigények kielégítésére azokat az instrumentumokat, amelyekkel például Herodes király idejében dolgoztak. Differenciálódván az ízlés és kultúra, differenciálódniok kell a művészet eszközeinek is s bár lángelme szülte meg a tízparancsolatot, együgyű legény volna az, akinek csak ennyi volna még ma is a mondanivalója.

A differenciálódott versíró tehát nincs az értelemhez kötve, azaz hangulatainak, érzéseinek a kifejezésekor nem pusztán a szótárban feltalálható szavakra, a grammatika szerint való stilizálásra van utalva. Aminthogy a versben nem is az értelem az elsőrangú követelmény. A vers célja azoknak az indulatoknak, érzéseknek, fellobbanásoknak, impresszióknak a visszaadása, melyek a költő lelkében háborognak s e célt nem a logikus szófűzéssel, nem az észhez szóló értelmes előadással éri el a költő, hanem igenis a rímek, a szavak zenéjének, a képek színeinek, a sorok csengésének egyéni csoportosításával. És annál nagyobb, annál értékesebb és annál intellektuálisabb a költő, minél rövidebb, tömörebb vonásokban, minél markánsabb, frissebb színekkel tudja kiváltani olvasói lelkéből ugyanazokat az érzéseket és hangulatokat, amelyek őt nyugtalanították.

Azután meg az a meg-, vagy meg nem értés felettébb relatív dolog Wagnert, a zenetitánt, Manet-t, a leghíresebb francia impresszionista festőt, a nagy Rodint, a szobrászkirályt, Verlaine-t, a legegyénibb lírikust kezdetben kikacagták, megpellengérezték, meg nem értették s ma a kultúrvilág triumfálja valamennyit. Ady Endrét nem értik, mert nem azon a hangon, nem azon a nyelven beszél, mint teszem azt Tompa Mihály s nem azokkal a művészeti eszközökkel hangszerel, mint – Jörgné Draskóczy Ilma.

Eredetiségét különcködő furcsaságnak, misztikus vágyódásait homályos értelmetlenségnek, viharos fellobbanásait perverz maga-akarásnak minősíti a tömegfelfogás és tömegkritika, pedig az ő ritka intenzív és közvetlen átélőképességével, Petőfi Sándor óta magyar lírikus még megközelítően sem vetekedhetett.
Ahhoz, hogy a saját korában a költőt a mindenkori tömegek is megértsék, legalább és legelőbb is a polgári élet s a már szótárrá érett nyelv prózája és sablonja kívántatik. Költő, kinek lelke maga a tűz, a termelni akaró erjedés, az örök forrás, az örök kín, az örök mámor és hangulat, a mindennapi élet frázológiájában kijegecesedett tucatnyelven sohasem beszél, sohasem ír. A költőnek új, eredeti nyelvre, frappáns szóösszetételekre, izzó színekre, zengő ritmusra stb. van szüksége, amelyeknek pedig különleges ölelkezését, harmóniáját csak a kiváltságosak, a kevesek érthetik és élvezhetik.

Egyelőre tehát csak – kevesek. Mert ez az élet és a művészeti fejlődés örök rendje és törvénye. Baj volna, ha a kulturált individuumok és a kultúrátlan tömegek egyidejűleg értenék meg a szellemóriásokat. A zseni rendet szab, irányt jelöl, igazságokat termel s az új rendben, az új úton és új igazságokon azután elkérődzik az új zseni eljöveteléig a felettébb konzervatív és felettébb tudatlan tömeg.

Már most hogy tetszik-e az, amit egy lángelme mond vagy ír, hogy igazak-e azok, hogy gondolatai találkoznak-e a közönség ízlésével és felfogásával: az valóban közömbös. A művész csak azt tudja, azt írja, szuggerálja, ami a lelkében fekszik, ami izgatja, remegésbe, lázba ejti s tömegzsarnokoskodásnál és művészethamisításnál nem egyéb az, midőn a közönség a művészre a saját ízlését, gusztusát és intellektusát akarja oktroyálni.

Hányszor hallottam: micsoda kár, hogy ez a szép, ritka tehetség, ez az Ady Endre mily téves utakon jár? Barbárság. Az írót egyéniségétől, akarásától, érzésétől, hangulataitól megfosztani nyárspolgári pökhendiség. Semmiféle hatalom a világon nem írhatja elő, nem szabhatja meg a művésznek, hogy a tárgyakat hogy lássa meg s hogy az azokról nyert Hangulatait miképp adja vissza. Ez a művész szuverén joga.

Ezzel a szuverén jogával él ez a különös, hangulatokban, színekben, telivér magyar érzésekben gazdag zseni, Ady Endre akkor, amikor úgy ír, ahogy lát s azt írja meg, ami lelkében az indulatok és érzések kiváltására alkalmas s megírja úgy, hogy a sajátszerűen ölelkező, bizarrul csengő, képektől szikrázó sorok, még a legegzaltáltabb álomlátások is úgy hatnak, mintha valahonnét a misztikus, földöntúli erők misztériumai közül jegecesedtek volna ki az ő nagy, nagy, titáni erejéből. Gyújtó szerelmi vallomásai, fájdalmakba fúló panaszos sirámai, szörnyűséges megátkozásai, különös, új, istenszeretete, hazafias mámora, tobzódó lelkesedése, görcsös elhalása mind-mind úgy hatnak, mint valami fenséges, szilaj, féktelen, egyéniségtől izzó diadalmas wagneri zene.

Már most ezt a zsenit, ezt az Isten kegyelméből való költőt tessék centiméterrel méricskélni, szárnyai röptét próbálják ketrecbe törni, írásainak féktelen ökonómiáját az értelem logikája szerint berendezni... Képtelenség. Hogy is mondja Ignotus? Akinek szolgaművészet kell, az ne kereskedjék költőknél: az mondja ki egyszerűen, hogy csak egy művészet a művészet: a cigányé.
Lévén ez az egyetlen művész, aki úgy húzza, amint – parancsolják.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle - I. évf. 1.sz. 1910. febr. 1., Hódmezővásárhely)

Simonka György: Csöndes este ajándéka



Sok szép este adatott nékem.
Futamodván csataterekről,
napi búsult gerjedezésekből:
volt enyhelyem, jó menedékem.
Sok szép este adatott nékem.
Nyomorúság szekerit húzván,
sajgott szegény, fölmarjult vállam.
Víg nap alatt keseregve jártam,
de a jó este sátrába beálltam
s enyhesége, puha csókja hullt rám.
Véreim, kik búba-törötten
isszátok, az élet keserű italát:
ó, fogadjátok azt az ajándékot,
mit a kegyes szívű alkonyat ád.
Véreim, jöjjetek az én asztalomhoz.
Csitít, pihentet, békít a borom.
Gyászoljuk az élet sok, gyönyörű álmát
ezen a csöndes halotti toron.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle - I. évf. 1.sz. 1910. febr. 1., Hódmezővásárhely)

Simonka György: Üzenet Évának



Meleg bőröd most a csönd simogatja;
a csönd simul hozzád takaród alatt,
s vágyadat csitítva csókolja hajad,
ha mozdul benned a véred viharja.
Född be fehérrel azt a mártír-képet:
az én papír-arcom, mely őrzi az ágyad.
S várd a piros lángot, mely teérted támad,
Mert nem sokáig fekszik a csönd véled.
Most indul, Évám, a te örök-párod,
letépni válladról a nyugalom jármot:
jövök én, szerelmed koszorúsa.
Sötét hajad most a csönd koszorúzza,
de kapudon már a futárom zörget
jön a fűz, jön a harc, megölni a csöndet.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle - I. évf. 1.sz. 1910. febr. 1., Hódmezővásárhely)

Sajó Sándor (1868–1933): A fonyódi várhegyen


A fonyódi várhegy tetejérül
Lelkem a táj szépségébe szédül:
Balatonnak fehér fátylos kékje
Belevész a verőfényes éjbe.
 
Csónakomnak fehér vitorlája
Villan a tón, mint pillangó szárnya;
Mint bogársor, hosszan nyúló rajba
Halász-bárkák feketéllnek rajta.
 
Hajó úszik, tutul a kéménye,
Sirálymadár le-lecsap feléje,
Elszáll aztán – szememet is csalja
Mind messzebbre, át a túlsó partra.
 
Messze ott fönn, a vízre guggolva
Néz merengőn ős Tihanynak orma;
Itt alul meg némán integetnek
Romfalai regés Szigligetnek.
 
S középen e gyönyörű keretbe
A teremtés két csodás remekje,
Két legszebb szál a hegykoszorúkba:
Badacsony s a gulácsi hegy kúpja.
 
Ezt karcsúvá angyalok faragták,
Azt bazaltból titán kezek rakták.
S ide tették világ csodájára
A szendergő Balaton partjára.

Sinka István: Pásztorének


- Markovics Jenő festőművész rajzaival, (Tornalja-Tornal’a) Pozsony, 1935. Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet

            Víz, tél, emberek, örömök, havak, pofonok, sírások, nagy szépségek és nagy szomorúságok: ez a Sinka István könyve. A Sinka István könyve az egyetlen magyar Isten kardja, amely mára végképp kiesett a katonaparasztság kezéből a honi mezőn. Lázadás ez a könyv? Vagy nyűg? Vagy panaszkodás? Nem lázadás, nem nyűg, nem panaszkodás. Ez a könyv mámoros halálba révülés a régi Nagy-Magyarország romjain, azon a Magyarországén, amelyet a parasztság valójában soha nem élt, csak úgy látott meg egy-egy szivárványos villanásban, de még inkább szomorú áltatás formájában, a Rákosi szántó dalában, vagy a Jókai Új földesurában.
            Micsoda kegyetlen, tragédia ez a könyv. Csudálatos szépségekkel, végtelen mélységekkel és halálos szakadékokkal, melybe egy egész nemzet szédült bele. Szeretne lázadni a hazug ösvényekre tévedt nemzetért, szeretne éles, suhogó pallos lenni, korbács, ütőszerszám: de még így is, porbaverve is, éhségbe gyötörve is, nem hagyja Sinka Pistát lázadni a tökéletes felsőbbrendűség. Nem hagyja lázadni az emberség, nem hagyja lázadni a szinte bűnné erényesült jóság, csak magát áldozza, szórja gyötrelmes vívódással, azt hiszi, hogy lelke széthullásával bekövetkezik a megtartás. Még átkozódni se tud. Pedig látja síró szemével a mindent felhabzsoló szellemi tülekedést, látja, hogy a véres, maradék koncon egymást legázolva marakodnak a titánná duzzasztott moszatok. Valahonnan, fentről, lenéz a koncmarókra és megyen tovább a keserű végzetúton, megyen az „esti szélben és fújja az angyalfaragta furulyát”.
            Tudja, hogy a szalon és kispolgári kultúra már régen kifizette, ha aprópénzzel is, az Arany János balladáiban a pásztortüzeket, a szalontai, orosi legelőket, a téli bogyókat, mégis, van ereje, van bátorsága felszítani a hunyorgó parazsat és ráborítani édesanyja keszkenőjét, mikor meghal Ács Laji, a bojtár.
            Az ő tragédiája: a puszták, legelők, magyarok tragédiája. Nyelve az ősmitológia klasszikus nyelve. Lelkében tökéletesen megnyilatkozik a sokat emlegetett és visszasírt turáni szellem. És ezt a minden rezdülésében turáni szellemet ez ideig fajok, szervezetek, irányok nem fogadták be. Se gojok, se árják, se Turániak. Pagodastílusnak nevezték, csizmakultúrát szövegeztek róla. Hát hogy képzeli el a múltakat megsirató magyarság a turánizmust? Szaloncipőben? Cilinderben? Frakkban?
            Első kötetét a szeghalmi Péter András reálgimnázium adta ki saját költségén. Ez a szép gesztus méltó volt a nagy paraszthoz, az iskola alapítójához. Ezt a vékonyka kötetét a Felvidék magyarsága adta ki. Legközelebb az elszakított Felvidék szellemi életére térünk rá, most csak annyit, hogy a Felvidék irodalma, művészete sokkal inkább és egyetemesebben képviseli a magyar szellemiséget, mint a benti. Az elszakított részekről, főként a Felvidékről olyan sajátosan és kizárólagosan magyar, megtisztult nemzeti, világnézeti szemlélet árad felénk, ami éles és határozott lökést ád az anyaországi szellemnek is. Ez a lökés késztette a Pásztorének megírására Sinka Pistát.
            A füzet szedése, technikai kiállítása tökéletes munka. Hol van a magyar könyvkultúra ettől a könyvkultúrától? A füzet illusztrálása döbbenetes. Négy szöveg közötti rajz díszíti a füzetet, kivéve egyedül Buday Györgyöt, sehol nem láttam még papíron, képben ennyi igazán a magyar fájdalmát, a magyar sírást, a magyar minden poklon keresztül való élni akarást, mint itt. Hogy tudja ez a felvidéki festő, ez a Markovics Jenő ennyire átélni, érezni, látni, tudni a sivatagos Alföld magyarságának tragédiáját? Hogy tudja szívni ezt a levegőt, látni ezt a szörnyű és kegyetlen birkózást? Csudálatos dolog ez nagyon. Szinte félelmes régiókba tapad ebben a pár sorban a rajz: „a paraszt szép fia, istenállat, kit halálba lőnek a nyilak”. Már egy régebbi könyv Markovics-illusztrációjánál is valami boldog szédülettel állottam meg, ezeknél a munkáknál határozottan érezi az ember, hogy a képíró művészete tökéletesen összeforrt az Alföld magyarságával.
- ó –
(Forrás:Kelet Népe II. évf. 2. szám 1936. március)

Morvay Gyula: Vasbeton (Pered. Szlovenszko)


Négyezer ember él a faluban,
tízszer négyezer vágy születik minden percben.
Leülnek az emberek és nehéz kezükkel,
rojtos kabátban ceruzát szorítnak,
mintha kocsirudat markolnának s írnak,
gondolatot sugároznak.

Egy az ő vágyuk várossal, azúr éggel,
kozmosz gyerekei ezek a szegény paraszttervezők,
kik vasbetont karcolnak a levegőbe,
gépbúgást várnak utcavégről,
színházat csinosítnak négyezer embernek,
hol ők ülnek az első sorokban.

Négyezer ember vágyat szül minden percben,
Millió vágy, harc születik még a mélyben.

(Forrás:Kelet Népe II. évf. 2. szám 1936. március)

Morvay Gyula: Ilyen perceket kívánok


Ezen a napon ütemmel vagyok tele.
Régi látásom csak arra volt jó,
jelentse: kászálódik a más harsonás szele.

Nem rakosgatom össze a pasztellszíneket,
ujjammal hantot sem mállasztok,
egyetlen ütemben vigyázom az embereket.

Süllyedő szobák leroskadtak,
de az emberek csillagok felé nyújtóznak.
Áramló, mosti ajzása ez szép dolgoknak.

Ha nyögnek is, mint májfák,
együgyűen is: de építnek és
ezzel kapom tőlük holnapjuk dalát.

Ingó fának, füttyös barázdának egyszerre
pontos, józan célja van így bennünk.
Ebben a percben zajló ütemmel vagyok tele!

(Forrás:Kelet Népe II. évf. 2. szám 1936. március)

Morvay Gyula: Sírni ne jöjjön ide még egy lélek (Pered. Szlovenszko)


Néha mondtam: kilenc gyerekem lesz,
kilenc nyárfa, csillagszemű remény.
Gondoltam: duzzadjon az élet
és ne pusztuljon kilenc szegénylegény.

Hogy vigyáznak az asszonyméhek,
fukarok ma az élettel, azt akarják:
sírni ne jöjjön ide még egy lélek.

Sose lesz kilenc gyerekem.
Asszonyokkal szívemre vigyázok: meg ne verjen
valami ismeretlen átok,
hogy csillagszemű reményem
sárban, gázban heverjen.

(Forrás:Kelet Népe II. évf. 2. szám 1936. március)

Darvas János: Észak fia (Prága)


Ki küldte rám ezt a ködöt?
Ki tette rám e hangfogót?
Mily fátyol fojtja szózatom?

Zúgnak bennem bánat-folyók,
Jaj csobog a sóhaj mögött,
Mint jég alatt ár északon.

Gyáva ködbe öltözködöm
S láthatatlan bús köd-palást
Takarja el testem-lelkem.

Nem léphetem át e varázst,
Nem láthatok át e ködön,
S a világ nem láthat engem.

Köd előttem, köd utánam,
Köd követi léptem, szavam,
Követ és előz mindenütt

És hasztalan, jaj, hasztalan:
Előttem jár hűvös árnyam,
S minden sikert, csókot lehűt

A nevemen örök köd ül,
S tán örökre itt rejtőzöm
E gyáva ködpalást mögött.

Északról jött egyik ősöm,
Az hagyta rám bús örökül
Ezt a szomorú szláv ködöt.

(Forrás:Kelet Népe II. évf. 2. szám 1936. március)

Sinka István: Rontó asszony


Rontó asszony szeme vert meg,
így lettem nagyálmú gyermek
s ezért tudok könnyesen szánni –
Könnyesen, mert mást is kaptam:
egy villámló libatollal
megtanultam citerálni
s hogy: mint kell vitázni a holddal.

Rontó asszony nem jó asszony,
rontó asszony elvarázsol.
Mécsvilágnál borral, könnyel
mindig tele volt a jászol
s hét jó húron dalolt a kotta
(a lelkem virágos útra készült.)
Pitvarból ki-kijött anyám
és szemvirág-csöppel mosta
piros levelű nótafám.
Mert tudta, hogy szenvednem kell,
s tudta, hogy árva küszöbön
néz át majd a tejszagú udvar,
a sugárzó fia elköszön.

(Forrás:Kelet Népe II. évf. 2. szám 1936. március)

Erich Kästner: Lány a kútnál



Reggeli napfény csókolgatja,
ahogy a kannát odatartja.

Sejti-e, hogy te őtet nézed?
Elfogadja a köszönésed.

Azután csendben, szótlan mégy el.
De nem magad, - egy szép emlékkel.

Képzeletedben ott a kútnál –
megcsókolt ez a drága kislány.

(Ford.: Sipos Károly)
(Forrás:Kelet Népe II. évf. 2. szám 1936. március)

Sz. Molnár Zsigmond: Öreg béres halála


Tolvaj fekete éjszaka volt
Hogy Andris bácsi halódott
Az istállóban kopott subán
De ő már erről nem tudott.
Mint mikor táltos jár a tájon
A hídlást vágták a lovak
Lapult a mécses-láng, egy kuvik
Megbújt az eszterhéj alatt.

A rudas csikóval bajlódott
Szénát villázott boronált
Lázában hitt egy kajla tinót
Kérte négyellős ustorát
Hullámzó zöld vetésnek nézte
Szeme az istálló falát
Reszkető keze alig adott
A csont-kaszásnak parolát.

A suttyó béres vette észre
Ahogy a fiastyúk elült
Borozdán keshedt nyüstölt teste
Akkortájt jócskán hidegült.
A szembogárja is tört volt már
Mint vén tükör ha megvakult...
Mire a Napisten fölérzett
A lombos Béka ráborult.

Obsitot kapott öreg béres
Andris bá!... Kend tán rokonom
Egyborozdás volt a rosszsorsunk
Az ekevas-vájt ugaron.
Kendet már fölyhő-szérűn várják
Csillaghaj-díszes asztagok...
Kegyelmed ott is hű cseléd lesz
De én tán ott is lázadok.


(Forrás:Kelet Népe II. évf. 2. szám 1936. március)

Természetfotók



(Képre kattintás az albumba vezet)

Bécs-Schönbrunn

Stephansdom

(Képre kattintás az albumba vezet)

Épületek, építmények

Barátok tornya - Budapest

(Képre kattintás az albumba vezet)

Budapest - festmények

Háry Gyula (1864-1946): Halászbástya

(Képre kattintás az albumba vezet)

Festmények

Munkácsy Mihály: A kis Jeanne

(Képre kattintás az albumba vezet)

Szobrok

Rintel Géza: Erzsébet-emlékmű

(Képre kattintás az albumba vezet)

Tagore: Áldozati énekek 1.



Te tettél végtelenné engem.
Néked telik ilyenben kedved.
Ezt a törékeny edényt te üríted ki újra meg
újra és te töltöd meg mindig friss élettel.

Ezt a kicsi nádfurulyát te vitted hegyen-
völgyön át magaddal, s belőle leheleted
örökké új melódiákat fakasztott.

Kezednek halhatatlan érintésére kicsiny
szívem gyönyörűségében felejti, hogy
korlátai vannak, s kimondhatatlan
mondanivalók keletkeznek benne.

Mérhetetlen adományaid csakis ezen az
én igen kicsiny kezemen át juthatnak
hozzám. Évszázadok telnek-múlnak, s te
csak egyre töltögetsz, s mégis van hely,
hova töltögess.

(Ford.: Szentirmay Gizella)