Ne tessék megijedni: sem széptani elemzés, sem fontoskodó kritika, sem a tömegfelfogást lebírni karó különvélemény, nem lesz ez az írás merő hangulatok összerovása, vagy ha tetszik, hát hellyel-közzel afféle őszinte, értelemből fakadó és az értelemhez férkőzni akaró megbeszélés egynémely aktuális művészeti kérdésről.
Az ő nevét tudatosan írtam a cikkem élére, mert irodalmi és művészeti dolgokat illetőleg a magyar kultúrában az Ady Endre neve: fogalom. Az újság, a forradalom, az intellektuális reveláció, a meg-nemértés, a homály, a misztikum, a perverzió fogalma.
Ha semmi egyéb, már azok a puszta tények, hogy ez a pár évvel ezelőtt még teljesen névtelen kis vidéki újságíró, egy-két vékonyka verseskönyvével művészi forradalmat teremtett, hogy költészetét, művészeti felfogását, intencióit, stílusát, sajátszerűségeit az irodalmi érdeklődés központjába tudta beállítani s művészete iránt a vélemények oly sokféleségét volt képes kiváltani: bizonyítják az ő egyéniségének, az ő költészetének, az ő individuális művészetének ritka fontosságát és forradalmi súlyát.
Az Ady-dicsőítés és Ady-ócsárlás egyaránt divatos dolog. A sajnálni való azonban csak ott van, hogy úgy a dicsőitől, mint az ócsárlók nagyobbik kontingense, az Ady költészetének átértése, az európai irodalmi viszonyok és irányok ismerete nélkül, tisztán egyes költeményekből szerzett tűnő impressziók révén foglal állást ilyen, vagy amolyan irányban.
Az a művészeti reveláció, mely az Ady költészetét kiemeli a tucatlantolás és rímkovácskodás sablonjából, éppenséggel nem magyar és nem pusztán irodalmi jelenség. Az elmúlt század utolsó évtizedeiben Európa-szerte általánossá vált a művészeti renaissance. A művészet minden ágaiban, irodalomban (Zola naturalizmusa), zenében (Wagner extrémitása), festészetben (Manet impresszionizmusa), szobrászatban (Rodin stilizáló realizmusa) új színek, új felfogások, új elméletek keletkeztek. A festő már nem festi meg a fény- és árnyékplasztikának minden bázisát, nem vesz fel a természetről s annak benyomásairól boncjegyzőkönyvhöz hasonló látleleteket, az író nem körülményes leírásokkal s a legegyszerűbb gondolatok áradozó kifejtésével adja elő az eseményeket, mert indokolt a feltevés, hogy intellektussal bíró egyének között, a kulturális fejlettség magasabb fokán, az egyszerűsített színek, a komprimált és szinte célzásokká finomult individuális kifejezések, a gondolatokat és érzéseket fakasztó misztikum, éppen oly, sőt talán fokozottabb erővel hatnak, mint a mértani pontossággal kevert színek, a terjengős bőbeszédűség és a kézzelfogható, prózai világosság.
Ez a művészeti forradalom ihlette meg az Ady költészetét. Ez a mindent egyénítő művészeti láz, mely nem a tárgyat nézi, hanem az intellektust, amely nem bőbeszédűen magyaráz, de misztikusan sejtet, nem szótárszerűen okadatol, de az intellektusra apelláló költői terminusokkal a ritmussal, a szórend harmóniájával, új szavak csengésével, új képek Pazar színeivel akar olvasóiban hangulatot kelteni, érzéseket fakasztani.
Verlaine: Mária dalai, Baudelaire blaszfémiái s leginkább talán Brentano litániái vannak olyan érzéki erővel élő s mélyről hozott szimbólumok, mint Ady káprázatos fantáziával kombinált súlyos és mégis szinte átfinomult definíciói. Megázó, eredeti, hatalmas embertömegek fantáziáját izgató líra az Ady Endre lírája. Rengeteg a mondanivalója. Ami embert gyötörhet, mámorba ejthet, ami álmot, pihenést nyújthat s ami vadként kiverhet, az érzések, tüzes, forró indulatok ezer változata zeng, búg, sikolt, őrjöng a lantján. Forradalmi dalok az Ady versei s erejének mérhetetlen tudatában a kifejezhetetlen kifejezésére, a még meg nem látottak meglátására, megrettenések, víziók, várakozások, akarások, kísérletek megérzékítésére és visszaadására tör ez a különös elme, felettébb különös formában és módon.
Hát sokan nem értik. Verseiben a mesét, a logikát, az ésszerűséget és értelmet kutatják s elfelejtik, hogy a művészetet a teremtő zseni mindenkor deformálhatja, sőt az igazi zseni deformálja is! A Bleriot és Manlicher idejében a művész-zseni nem használhatja a kultúrigények kielégítésére azokat az instrumentumokat, amelyekkel például Herodes király idejében dolgoztak. Differenciálódván az ízlés és kultúra, differenciálódniok kell a művészet eszközeinek is s bár lángelme szülte meg a tízparancsolatot, együgyű legény volna az, akinek csak ennyi volna még ma is a mondanivalója.
A differenciálódott versíró tehát nincs az értelemhez kötve, azaz hangulatainak, érzéseinek a kifejezésekor nem pusztán a szótárban feltalálható szavakra, a grammatika szerint való stilizálásra van utalva. Aminthogy a versben nem is az értelem az elsőrangú követelmény. A vers célja azoknak az indulatoknak, érzéseknek, fellobbanásoknak, impresszióknak a visszaadása, melyek a költő lelkében háborognak s e célt nem a logikus szófűzéssel, nem az észhez szóló értelmes előadással éri el a költő, hanem igenis a rímek, a szavak zenéjének, a képek színeinek, a sorok csengésének egyéni csoportosításával. És annál nagyobb, annál értékesebb és annál intellektuálisabb a költő, minél rövidebb, tömörebb vonásokban, minél markánsabb, frissebb színekkel tudja kiváltani olvasói lelkéből ugyanazokat az érzéseket és hangulatokat, amelyek őt nyugtalanították.
Azután meg az a meg-, vagy meg nem értés felettébb relatív dolog Wagnert, a zenetitánt, Manet-t, a leghíresebb francia impresszionista festőt, a nagy Rodint, a szobrászkirályt, Verlaine-t, a legegyénibb lírikust kezdetben kikacagták, megpellengérezték, meg nem értették s ma a kultúrvilág triumfálja valamennyit. Ady Endrét nem értik, mert nem azon a hangon, nem azon a nyelven beszél, mint teszem azt Tompa Mihály s nem azokkal a művészeti eszközökkel hangszerel, mint – Jörgné Draskóczy Ilma.
Eredetiségét különcködő furcsaságnak, misztikus vágyódásait homályos értelmetlenségnek, viharos fellobbanásait perverz maga-akarásnak minősíti a tömegfelfogás és tömegkritika, pedig az ő ritka intenzív és közvetlen átélőképességével, Petőfi Sándor óta magyar lírikus még megközelítően sem vetekedhetett.
Ahhoz, hogy a saját korában a költőt a mindenkori tömegek is megértsék, legalább és legelőbb is a polgári élet s a már szótárrá érett nyelv prózája és sablonja kívántatik. Költő, kinek lelke maga a tűz, a termelni akaró erjedés, az örök forrás, az örök kín, az örök mámor és hangulat, a mindennapi élet frázológiájában kijegecesedett tucatnyelven sohasem beszél, sohasem ír. A költőnek új, eredeti nyelvre, frappáns szóösszetételekre, izzó színekre, zengő ritmusra stb. van szüksége, amelyeknek pedig különleges ölelkezését, harmóniáját csak a kiváltságosak, a kevesek érthetik és élvezhetik.
Egyelőre tehát csak – kevesek. Mert ez az élet és a művészeti fejlődés örök rendje és törvénye. Baj volna, ha a kulturált individuumok és a kultúrátlan tömegek egyidejűleg értenék meg a szellemóriásokat. A zseni rendet szab, irányt jelöl, igazságokat termel s az új rendben, az új úton és új igazságokon azután elkérődzik az új zseni eljöveteléig a felettébb konzervatív és felettébb tudatlan tömeg.
Már most hogy tetszik-e az, amit egy lángelme mond vagy ír, hogy igazak-e azok, hogy gondolatai találkoznak-e a közönség ízlésével és felfogásával: az valóban közömbös. A művész csak azt tudja, azt írja, szuggerálja, ami a lelkében fekszik, ami izgatja, remegésbe, lázba ejti s tömegzsarnokoskodásnál és művészethamisításnál nem egyéb az, midőn a közönség a művészre a saját ízlését, gusztusát és intellektusát akarja oktroyálni.
Hányszor hallottam: micsoda kár, hogy ez a szép, ritka tehetség, ez az Ady Endre mily téves utakon jár? Barbárság. Az írót egyéniségétől, akarásától, érzésétől, hangulataitól megfosztani nyárspolgári pökhendiség. Semmiféle hatalom a világon nem írhatja elő, nem szabhatja meg a művésznek, hogy a tárgyakat hogy lássa meg s hogy az azokról nyert Hangulatait miképp adja vissza. Ez a művész szuverén joga.
Ezzel a szuverén jogával él ez a különös, hangulatokban, színekben, telivér magyar érzésekben gazdag zseni, Ady Endre akkor, amikor úgy ír, ahogy lát s azt írja meg, ami lelkében az indulatok és érzések kiváltására alkalmas s megírja úgy, hogy a sajátszerűen ölelkező, bizarrul csengő, képektől szikrázó sorok, még a legegzaltáltabb álomlátások is úgy hatnak, mintha valahonnét a misztikus, földöntúli erők misztériumai közül jegecesedtek volna ki az ő nagy, nagy, titáni erejéből. Gyújtó szerelmi vallomásai, fájdalmakba fúló panaszos sirámai, szörnyűséges megátkozásai, különös, új, istenszeretete, hazafias mámora, tobzódó lelkesedése, görcsös elhalása mind-mind úgy hatnak, mint valami fenséges, szilaj, féktelen, egyéniségtől izzó diadalmas wagneri zene.
Már most ezt a zsenit, ezt az Isten kegyelméből való költőt tessék centiméterrel méricskélni, szárnyai röptét próbálják ketrecbe törni, írásainak féktelen ökonómiáját az értelem logikája szerint berendezni... Képtelenség. Hogy is mondja Ignotus? Akinek szolgaművészet kell, az ne kereskedjék költőknél: az mondja ki egyszerűen, hogy csak egy művészet a művészet: a cigányé.
Lévén ez az egyetlen művész, aki úgy húzza, amint – parancsolják.
(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle - I. évf. 1.sz. 1910. febr. 1., Hódmezővásárhely)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése