Valamikor réges-régen, élt egyszer egy törpe,
szakálla rőt, orra hosszú, a háta meg görbe.
Kint lakott a kéklő hegyek kerek erdejében,
vadvirágos meleg nyárban, s hideg havas télben.
Ide űzték az emberek. Csúfolták, nevették,
csintalan kis gyermeküket vele ijesztgették.
Pedig szegény mit sem vétett, a légynek sem ártott,
néha eltelt esztendő is amíg embert látott.
Hanem egyszer télidőben mégis jött egy ember.
Meglátszott a borús arcán, hogy a gondja tenger.
Megsajnálta a kis manó, s mindjárt hozzá lépett:
mi bánt téged szegény ember? Mért oly bús a képed?
Nagyot néz a szegény ember, s ijedt arcot vágott,
mert bizony ő ilyen törpét, még soha sem látott.
De eszébe jut a gondja, majd elfakad sírva,
búját-baját elmondani, alig-alig bírja.
Jaj, tehénkém igen beteg, már a végét járja,
a sok gyerek meg sír, mert a tejét várja.
Százesztendős öreganyánk ki is mondta rája:
a kikerics gyökerében van az orvossága.
Én pedig a vadon erdőt hajnal óta járom,
ám de azt a kikericset sehol nem találom.
Ne félj semmit - szólt a törpe - tudom én hogy hol van!
Domboldalban, patak parton megtaláljuk nyomban.
Csak ennyit szólt a törpe, máris útra keltek,
s a patak partján a kikerics gyökerére leltek.
Boldog volt a szegény ember, még meg is köszönte,
amidőn a gyökeret a zsebébe tömködte.
Amit tettem szívből tettem, nem jár hála érte
- szólt a manó, s az embert messze elkísérte.
Csak azt kérem, hogy engedd meg, hogy egyik másik esten,
házad egy kis pohár meleg tejért néha felkeressem!
Óh mily öröm volna nékem kicsit melegedni,
játszani a gyerekekkel, mesélni, nevetni.
Mert tudok ám én sok mesét is, bűvöset és szépet,
amit baglyok, hollók, kányák nékem elmeséltek!
Kacsalábon forgó várról, tündérrétről,
táltoslóról, nyalka szép huszárról...
Ám hirtelen elhallgatott, mert hogy körülnézett,
nem volt kívüle az erdőn egy teremtett lélek.
Persze, míg ő egynéhányszor lepottyant a hóba,
az az ember a fákon túl messze járt azóta.
Úgy szaladt, hogy a lábát szinte a nyakába szedte.
Otthon aztán a gyökeret fazékba vetette.
Öreganyó főzött nyomban gyógyitalt belőle,
s ahogy itta a tehénke, meg is gyógyult tőle.
másnapra meg halljátok csak: csoda esett náluk,
a sok tejjel megtelt köcsögük, kannájuk.
Vidám élet kerekedett, híre is ment annak,
s ím egy hideg havas estén, megzörrent az ablak.
Ki lehet az? A gazda is dörmög:
tán a szörnyű hófúvástól menekszik az ördög?
Ajtót nyitnak, s ím besurran egy rőt kicsi törpe,
szakálla jég, orra hosszú, a háta meg görbe.
Ahogy ez a szegény törpe egyet lép előre,
megrázza a szakállát, s hull a hó belőle.
Nagyot sikolt minden gyermek, még moccanni sem mer,
rá is förmed rögtön mérgesen az ember:
Ej te vakarcs görbe csúfság, mit keresel nálunk?
Azt hiszed, hogy a gyökérért tárt karokkal várunk?
Nesze itt egy fényes garas,
tedd a tarsolyodba,
aztán lódulj,
mert kiteszlek szakálladnál fogva!
Csak a pohár tejért jöttem,
hiszen úgy ígérted-szólt a manó,
de könny vegyült a szóba... már fordult,
és indult ki a fergeteges hóba.
Az ember már bánta...
utána is menne,
de a manó eltűnt,
mintha füstkarika lenne.
Ördög bánja, vigye kánya!
- szólt a gazda- Igyunk rája!
Azzal felkapott egy kancsót
és a pincébe csosszant,
de a lépcsőn megbotlott,
és elvágódott hosszan.
Felemelték, ágyba tették,
egyre sírtak-ríttak,
aztán néhány csodadoktort,
javasasszonyt hívtak.
Ámde bizony nem segített rajta
semmiféle flastrom.
Harmadnapra végül így szólt
a százéves asszony:
A kakukkfű...egyedül az kéne,
máskülönben gazduramnak egy-kettőre vége.
Nosza, sürög minden kéz-láb, rögtön járnak-kelnek,
de gyógyírra, kakukkfűre sehogyan sem lelnek.
Akkor kendőt ránt az asszony, úgy szalad a házból,
megkeresni hóban, fagyban erőn, mezőn, bárhol!
Hóbuckákban bukdácsolva földre zuhan, felkel újra...
és egyszer csak előtte áll egy rőt kicsi törpe,
szakálla jég, orra hosszú, a háta meg görbe.
Felismerte, megkérlelte:
csúful bánt veled a gazda, kiűzött a hóba,
de hidd el ő azt százszor megbánta azóta.
Csitt jó asszony, hisz nem történt semmi,
magamfajta csúf manóval megesik ilyesmi.
Kedves törpe! Az én uram már a végét járja.
Jobbulását egy gyógyfűtől, a kakukkfűtől várja.
Keresem én hóban fagyban, eddig mindhiába.
Ne félj semmit - szólt a törpe- tudom én hogy hol van.
Patakparton, domboldalban megtaláljuk nyomban.
alig mondta ki a törpe, máris útra keltek,
s a gyógyító kakukkfűre hamar rá is leltek.
de az asszony nem szaladt el, mint az ember tette,
mert a gyógyfüves kis törpét nagyon megszerette.
Kedves Törpe! Gyere velem, légy vendégünk!
Tudd meg ezt a mai estét a gyerekek is várják,
sok gyertyával ma díszítjük a fenyőfa ágát.
Jó vacsora fogad téged, mézes bort is hoznánk,
játszanál a gyerekekkel...ugye eljössz hozzánk?
Menne bizony úgy szeretne, de hát bízni nem mer...
becsapta és kicsúfolta őt már sok rossz ember.
S így történt, hogy az asszony bármily szépen kérte,
nem ment vele. De a távolból hazáig kísérte.
Ott lebzselt a ház körül és nem töprengett máson:
csak hogy milyen lehet odabenn azt a szép Karácsony?
Aztán hogy hogy-nem történt, nagy zsivajgás támadt,
nyílt az ajtó, azon át egy csapat gyerek kiáradt.
Elcsípték a kicsi törpét, ölelgették, vonták,
s mikor a házhoz értek, kérő szóval mondták:
Kedves Törpe! Maradj velünk,
legyen még szebb az ünnepünk!
Játsszál velünk, maradj velünk arany szívű törpénk!
Felejtsd el azt, ami egyszer nálunk veled történt!
Hát most boldog volt a Törpe.
Nevetett és játszott.
A sok gyerek között még
a szakálla sem látszott.
És bár az orra hosszú volt,
a háta meg görbe.
estebédnél az asztalfőn,
Ő ült ott: A Törpe!
szakálla rőt, orra hosszú, a háta meg görbe.
Kint lakott a kéklő hegyek kerek erdejében,
vadvirágos meleg nyárban, s hideg havas télben.
Ide űzték az emberek. Csúfolták, nevették,
csintalan kis gyermeküket vele ijesztgették.
Pedig szegény mit sem vétett, a légynek sem ártott,
néha eltelt esztendő is amíg embert látott.
Hanem egyszer télidőben mégis jött egy ember.
Meglátszott a borús arcán, hogy a gondja tenger.
Megsajnálta a kis manó, s mindjárt hozzá lépett:
mi bánt téged szegény ember? Mért oly bús a képed?
Nagyot néz a szegény ember, s ijedt arcot vágott,
mert bizony ő ilyen törpét, még soha sem látott.
De eszébe jut a gondja, majd elfakad sírva,
búját-baját elmondani, alig-alig bírja.
Jaj, tehénkém igen beteg, már a végét járja,
a sok gyerek meg sír, mert a tejét várja.
Százesztendős öreganyánk ki is mondta rája:
a kikerics gyökerében van az orvossága.
Én pedig a vadon erdőt hajnal óta járom,
ám de azt a kikericset sehol nem találom.
Ne félj semmit - szólt a törpe - tudom én hogy hol van!
Domboldalban, patak parton megtaláljuk nyomban.
Csak ennyit szólt a törpe, máris útra keltek,
s a patak partján a kikerics gyökerére leltek.
Boldog volt a szegény ember, még meg is köszönte,
amidőn a gyökeret a zsebébe tömködte.
Amit tettem szívből tettem, nem jár hála érte
- szólt a manó, s az embert messze elkísérte.
Csak azt kérem, hogy engedd meg, hogy egyik másik esten,
házad egy kis pohár meleg tejért néha felkeressem!
Óh mily öröm volna nékem kicsit melegedni,
játszani a gyerekekkel, mesélni, nevetni.
Mert tudok ám én sok mesét is, bűvöset és szépet,
amit baglyok, hollók, kányák nékem elmeséltek!
Kacsalábon forgó várról, tündérrétről,
táltoslóról, nyalka szép huszárról...
Ám hirtelen elhallgatott, mert hogy körülnézett,
nem volt kívüle az erdőn egy teremtett lélek.
Persze, míg ő egynéhányszor lepottyant a hóba,
az az ember a fákon túl messze járt azóta.
Úgy szaladt, hogy a lábát szinte a nyakába szedte.
Otthon aztán a gyökeret fazékba vetette.
Öreganyó főzött nyomban gyógyitalt belőle,
s ahogy itta a tehénke, meg is gyógyult tőle.
másnapra meg halljátok csak: csoda esett náluk,
a sok tejjel megtelt köcsögük, kannájuk.
Vidám élet kerekedett, híre is ment annak,
s ím egy hideg havas estén, megzörrent az ablak.
Ki lehet az? A gazda is dörmög:
tán a szörnyű hófúvástól menekszik az ördög?
Ajtót nyitnak, s ím besurran egy rőt kicsi törpe,
szakálla jég, orra hosszú, a háta meg görbe.
Ahogy ez a szegény törpe egyet lép előre,
megrázza a szakállát, s hull a hó belőle.
Nagyot sikolt minden gyermek, még moccanni sem mer,
rá is förmed rögtön mérgesen az ember:
Ej te vakarcs görbe csúfság, mit keresel nálunk?
Azt hiszed, hogy a gyökérért tárt karokkal várunk?
Nesze itt egy fényes garas,
tedd a tarsolyodba,
aztán lódulj,
mert kiteszlek szakálladnál fogva!
Csak a pohár tejért jöttem,
hiszen úgy ígérted-szólt a manó,
de könny vegyült a szóba... már fordult,
és indult ki a fergeteges hóba.
Az ember már bánta...
utána is menne,
de a manó eltűnt,
mintha füstkarika lenne.
Ördög bánja, vigye kánya!
- szólt a gazda- Igyunk rája!
Azzal felkapott egy kancsót
és a pincébe csosszant,
de a lépcsőn megbotlott,
és elvágódott hosszan.
Felemelték, ágyba tették,
egyre sírtak-ríttak,
aztán néhány csodadoktort,
javasasszonyt hívtak.
Ámde bizony nem segített rajta
semmiféle flastrom.
Harmadnapra végül így szólt
a százéves asszony:
A kakukkfű...egyedül az kéne,
máskülönben gazduramnak egy-kettőre vége.
Nosza, sürög minden kéz-láb, rögtön járnak-kelnek,
de gyógyírra, kakukkfűre sehogyan sem lelnek.
Akkor kendőt ránt az asszony, úgy szalad a házból,
megkeresni hóban, fagyban erőn, mezőn, bárhol!
Hóbuckákban bukdácsolva földre zuhan, felkel újra...
és egyszer csak előtte áll egy rőt kicsi törpe,
szakálla jég, orra hosszú, a háta meg görbe.
Felismerte, megkérlelte:
csúful bánt veled a gazda, kiűzött a hóba,
de hidd el ő azt százszor megbánta azóta.
Csitt jó asszony, hisz nem történt semmi,
magamfajta csúf manóval megesik ilyesmi.
Kedves törpe! Az én uram már a végét járja.
Jobbulását egy gyógyfűtől, a kakukkfűtől várja.
Keresem én hóban fagyban, eddig mindhiába.
Ne félj semmit - szólt a törpe- tudom én hogy hol van.
Patakparton, domboldalban megtaláljuk nyomban.
alig mondta ki a törpe, máris útra keltek,
s a gyógyító kakukkfűre hamar rá is leltek.
de az asszony nem szaladt el, mint az ember tette,
mert a gyógyfüves kis törpét nagyon megszerette.
Kedves Törpe! Gyere velem, légy vendégünk!
Tudd meg ezt a mai estét a gyerekek is várják,
sok gyertyával ma díszítjük a fenyőfa ágát.
Jó vacsora fogad téged, mézes bort is hoznánk,
játszanál a gyerekekkel...ugye eljössz hozzánk?
Menne bizony úgy szeretne, de hát bízni nem mer...
becsapta és kicsúfolta őt már sok rossz ember.
S így történt, hogy az asszony bármily szépen kérte,
nem ment vele. De a távolból hazáig kísérte.
Ott lebzselt a ház körül és nem töprengett máson:
csak hogy milyen lehet odabenn azt a szép Karácsony?
Aztán hogy hogy-nem történt, nagy zsivajgás támadt,
nyílt az ajtó, azon át egy csapat gyerek kiáradt.
Elcsípték a kicsi törpét, ölelgették, vonták,
s mikor a házhoz értek, kérő szóval mondták:
Kedves Törpe! Maradj velünk,
legyen még szebb az ünnepünk!
Játsszál velünk, maradj velünk arany szívű törpénk!
Felejtsd el azt, ami egyszer nálunk veled történt!
Hát most boldog volt a Törpe.
Nevetett és játszott.
A sok gyerek között még
a szakálla sem látszott.
És bár az orra hosszú volt,
a háta meg görbe.
estebédnél az asztalfőn,
Ő ült ott: A Törpe!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése