Az ember, mikor társaságba megy, már évek óta nem ölt magára páncélt és nem szúr a sarkába rézsarkantyút, hanem inkább a legújabb angol divat szerint teszi magát tűrhetővé mások számára. Ellenben az esztétikus urak megkívánják, hogy mikor egy-egy irodalmi mű a közönség elé lép, a régebbi idők klasszikus alkotásainak a masszív fegyverzetével teremtettézze körül magát s rozsdásnak indult esztétikai elvek páncéljában álljon a kritika kardcsapásaival szembe. A páncél pedig kétségkívül kitűnő ruhadarab, ellenben a mai embernek csak arra volna jó, hogy nagyokat vágódjon benne s alaposan beleizzadjon a viselésébe, ami aztán az esztétikai szabályok vasruhájába erőszakolt irodalmi produktumokkal is vajmi gyakran megesik. Akármit csinálnak is tehát a derék esztétikus bácsik, az új idők irodalmi művei új divatú ruhában járnak és így találnak előzékeny fogadtatásra a szívünk ünnepi órákra berendezett szalonjában. Valahogy úgy van a dolog, hogy az esztétikus urak ma is csak szokásos rövidlátásukról tesznek bizonyságot, mikor az irodalmi „divatok” ellen szavalnak, mert bizony a hiba nem a modern ízlés szerint a quatre épingles öltöztetett írói alkotásokban van, hanem más valamiben. Abban, hogy az irodalmi divatoknak is meg szoktak lenni a nyegléi, az irodalmi gigerlik, akik eszeveszett összevisszasággal s rikító ízléstelenséggel próbálják egy-egy irodalmi produktumra ráruházni a modern irodalmi ízlés minden sajátságosabb szabású elv-ruháját. Az esztétikus bácsik azután, akik jogosan botránkoznak meg az ilyen ultramodern álízlésen, hamarosan általános anathémát cserdítenek az egész modern irodalomra s azt hiszik, hogy minden modern irodalmi produktum lila mellényt visel s monoklin keresztül fixírozza a lelki mélységeket. Pedig hát nem így van. Való igaz, hogy az új idők poétái nem feltétlenül ragaszkodnak a kitűnő Vörösmarty daktylusos lengedezésű kacagányához, vagy a még kitűnőbb Petőfinek a negyvenes évek társadalmában igen divatos zsinórozott atillás költési módjához, de viszont a pour épater les bourgeois-féle tarka nájmódi rongyokkal se feltünősködnek.
Azért kell pedig itt mindezeket elmondani, mert a napokban hanyatt csúszott a debreceni színpad öreg deszkáin egy úgynevezett ultramodern színdarab s a tájékozatlan debreceni publikum úgy vélte, hogy egy ízig-vérig modern alkotásnak prezentálta ezt a jól megérdemelt elvágódtató gáncsot. Holott a bukást azon a furcsa színházi estén éppen azok konstatálhatták a legnagyobb megnyugvással, akik az igazi modern irodalomnak a legőszintébb hívei.
Hogy is állunk tehát a modernség és az álmodernség ellentétével s mi köze van ennek az egész dolognak az „örökkévaló”, a „divatoktól független” művészethez? Akkor, mikor a modernséget, az éppen uralmon levő irodalmi divatot a ruházkodásbeli divattal bátorkodtunk összevetni, eben a léhának tetsző hasonlatban körülbelül benne foglaltatott, hogy az irodalmi divatnak túlságos fontosságot és jelentőséget nemigen tulajdonítunk. Aminthogy végeredményben a jó társaságbeli embernél is mégiscsak az ember fontos és csak bizonyos mértékig teszi a ruha az embert. Azonképp az irodalmi műnél is a benne rejlő tehetség-mennyiség dönti el az alkotás értékét. Egy-egy uralmon lévő irodalmi divat, egy-egy irodalmi korszaknak a „modernsége” azonban az a konvencionális és legmegfelelőbb öltözet, amelyben valamely tehetség a művelt közönség elé a siker reményével léphet. Olyas valami tehát, amit nem feltétlen muszáj magára erőszakolni senki tehetségnek, de amely nélkül aztán nem is eresztik be egy-egy irodalmi korszak saját külön Heliconjára. Az irodalmi divat, ha tán néha kissé furcsának tetszik is esztétikus úrék előtt, akik ily léha dolog vizsgálatát tudományukon alul álló valaminek vélik, bizony, a sikert kívánó író számára mindenkor kötelező. És minden korok legtehetségesebb írói rendszerint hódoltak is a maguk idejebeli irodalmi divatnak, sőt igen sok esetben jómaguk is segítettek ily divatok kiteljesítésében.
És hát az irodalmi „örökkévalóság”, „halhatatlanság” dolgát is így kell nézni valahogy. Halhatatlan író nincs, hanem minden író újra meg újra meghal és feltámad. Shakespearet halhatatlannak dicsőítjük. Pedig az a Shakespeare, akit a XVII. század szeretett, meghalt, s mikor újra feltámadt, már egy Lessingen át materializálódott zseni volt, hogy aztán később a romantikusok, a realisták s ma megint az új-romantikusok Shakespeareje ismét új meg újféle, az előbbiekkel nem azonos Shakespeare legyen. A zseni valahogy főnikszpor számba megy, amelyből egy újabb kor egy egész új és más főniksz-madarat röpít elő, mindig olyat, amelyiknek a hangja az újkor füle íze szerint zeng. Így lehetett Shakespeare a legkülönbözőbb irodalmi divatok eszményképe. És így lehet, hogy jő kor, amint hogy már egyszer jött is, mikor Shakespeare ideiglenesen halott és nem halhatatlan. Mikor tudniillik egy irodalmi divat nem fedezi fel többé a maga ízléséhez vágó elemeket a nagy költő műveiben. Persze olyan eset is lehetséges, mikor egy nagy tehetség nem tud hozzáalkalmazkodni a divathoz. Ennek a tehetségnek nincs is sikere, csak valamely későbbi irodalmi divat idején, mikor véletlenül összevág az uralmon lévő új ízléssel.
Az irodalmi divat tehát egy-egy irodalmi korszaknak a „modernsége”, bár a művek lelkét nem adja, de érvényesülését, sikerét igenis eldönti. És ezért hiábavaló a divatok ellen való berzenkedés, ezért ír siker-drámát pl. a nagy tehetségű Bíró Lajos, ha a múlt divatjaira áhítozó akadémia hetvenezerszer tagadja is a Vojnich-díjra való jogosultságát.
Ezért célja tévesztett minden kritika, mely például Ady Endrét a „divatossága” miatt támadja, ahelyett, hogy nagy tehetségét méltatná s ezért zavarják össze esztétikus úrék lépten-nyomon Ady Endrét lehetetlen és képtelen majmolóival, mert nem látják az óriási különbséget a siker miatt és a mában élés miatt kötelező eleven modernség s a túlzásokkal ízléstelenkedő ultramodernség között. Pedig a tehetség a legtöbb esetben modern köntösben jelentkezik s az ultramodernség az ízléstelenek és tehetségtelenek menedéke. A modernség a tehetségeseknek intenzív és tudatos alkalmazkodása a korhoz, melynek nyelvén szólni hivatva vannak, az ultramodernség, az álmodernség pedig a tehetségtelenek kínos értelmetlen kapkodása mindenhez, ami rikító, ízléstelen és undorító, de feltűnő.
(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 10. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése