2019. okt. 20.

Pintér Zoltán: Lovam hátán



Max Liebermann festménye



Lovam lába halkan csendben
Tipeg topog fű se rezzen,
Szépen lassan andalog
Táncol mint az angyalok,

Nesszenések madárdallam
Ág reccsen a friss avarban,
Lovam ugrik elszalad
Elröpít egy perc alatt,

Vágtass vágtass sebesen
Repíts át a kék egen,
Sörényedbe kapaszkodva
Ráugrunk a csillagokra,

Nyereg nélkül szőrén ülök
Úgy pörög, hogy elszédülök,
Felhők között nem is látom
Hová viszel jóbarátom,

Napkorong az úticél
Oda engem ne vigyél,
Megéget az minket nyomban
És az álom lángra lobban,

Menjünk inkább le a Földre
Harmatos friss legelőre,
Fűbe fekszem álmodom
Enyém vagy szép táltosom.

*

Pintér Zoltán így vall magáról:

1963-ban születtem Budapesten. Rétságon, majd Szentendrén éltem, míg 1987-ben Kiskunhalasra nem költöztem. Jelenleg is itt élek.

A verseléssel 15 éves korom óta foglalkozom, ami egy véletlenszerű próbálkozásból ered. A szerelem! Ez hozta ki belőlem a szavak sorba rendezését. Mindig arra törekedtem, hogy csak magyar szavakat és közérthető kifejezéseket írjak. Gyűlölöm az idegen szavakat. Nyelvünkben annyi csodálatos szó van, hogy bármit le lehet írni velük. Ha már egy verset meg kell magyarázni, az engem már nem érdekel. Talán ez késztet minden írásomnál arra, hogy érthetően emberi érzéseket tükrözve írjam le mondanivalómat. Kényszerből nem szeretek és nem is tudok írni. Ha van ihlet, akkor pár perc egy vers, de ha fáradt vagyok, akkor félreteszem, mert erőltetett dolgot nem akarok létrehozni.

A verselés lényem „kiterítése", amit szabadidőmben végzek, de sajnos a nyugodt, békés lelkiállapot a mai világban ritka kincs. A versformákat nem tartom be tudatosan. Csak úgy írok, ahogy érzem a ritmust vagy dallamot a szavakban.

Mészöly Dezső: Az első ló (Abai emlék)




Mért jár eszemben az a ló?
Madár, az állatorvoséknál...
Miért is volt azt nézni jó,
hogy farkával legyezve sétál,
egy-egy leányt hátára vesz,
s meghintáztatja fürge trappban?...
Ne kérdezzétek! Fontos ez?
Nem is volt más izgalmas abban,
csak a remény, hogy majd talán
megszólal egyszer incselegve
valamelyik lovas-leány:
"No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?"
Aki még sose vágtatott,
(csupán a Corso-mozi mélyin,
ültében is röpülve ott,
míg száll a cowboy át a prérin)
ki nem szorított még sosem
térdével élő póni-kancát,
az érzi csak, mily végtelen
gyönyör lehet, ha csizmasarkát
a ló véknyába nyomja és
úgy vág neki a tág határnak...
Egetverő reménykedés!
Lehet, hogy ez valóra válhat? -
"No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?" -
elhangzott végre ez a szó!
Intett a lány, hogy most helyette
én ülhetek a póniló
hátára, hogyha jól vigyázok:
s elmagyarázta sebesen,
hogy amikor kengyelbe hágok,
ő majd hátulról, cselesen
csempészi markomba a pálcát,
hogy meg ne lássa lovam...
mert lovagláshoz kell a pálca,
de a bolond Madár olyan,
hogy tűri bár, de hogyha látja,
attól megugrik, s elrohan...
Azóta hány ló volt alattam
- hajaj! - s hányat feledtem el...
(hisz lovardákból elmaradtam,
s a futtatás sem érdekel),
de azt az órát elfelednem
holtom napjáig sem lehet,
mikor először önfeledten
nyargaltam ott, a ház megett...
Mert úgy megindult ám alattam
az a bolond kedvű Madár,
hogy kerten, szérűn túlhaladtam,
s kiyílt előttem a határ!
Néztek a lányok, kiabáltak,
mert féltettek, hogy felbukom;
"Ne nyargalj úgy a vakvilágnak!
Vigyázz, maradj a járt úton!" -
Jól elragadott az a póni...
Miről is kezdtem versemet?
(Ki fesztelen szeret dalolni,
kötött formában is fecseg...)
Olyan siralmas e december,
s olyan hosszú a délután!
Örökké csak gubbaszt az ember,
s eped homályos cél után...
Bús elmebaj! Mit is kívánok?
A mennyországban volna jó,
hol angyalok közt nyargalászik
három leány, s egy póni ló.

Nemes Nagy Ágnes: Lovak és az angyalok




Út

Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa.

A cukrászboltnál majd megállunk,
ott utoljára még benézek,
akár egy alkony ablakán;
hogy villognak a sütemények,
a sok mennyei marcipán-

és aztán minden színtelen.
És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.

És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben-
de nem tudom- minden nevetlen-
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát.


A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;

csellengnek néha szinte százan-
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.

Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny- az út, az ég,
bennük lakik a messzeség-

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

Lányi Sarolta: Musica I. Adagio




Az alkonyatban alszik a terász
S az őszi csönd fülembe citeráz...

A levegő ma friss, finom, de füstös,
Mert föld felé búsúl most mind a kémény.
Vagy tán egy máglya búpernyéje füstöz
A messzi égen mély biborban égvén, -

S megdíszesítve kinccsel, bájjal, ékkel
E messze máglyán szép Nyárasszony ég el.