Max Liebermann festménye
Lovam lába halkan csendben
Tipeg topog fű se rezzen,
Szépen lassan andalog
Táncol mint az angyalok,
Nesszenések madárdallam
Ág reccsen a friss avarban,
Lovam ugrik elszalad
Elröpít egy perc alatt,
Vágtass vágtass sebesen
Repíts át a kék egen,
Sörényedbe kapaszkodva
Ráugrunk a csillagokra,
Nyereg nélkül szőrén ülök
Úgy pörög, hogy elszédülök,
Felhők között nem is látom
Hová viszel jóbarátom,
Napkorong az úticél
Oda engem ne vigyél,
Megéget az minket nyomban
És az álom lángra lobban,
Menjünk inkább le a Földre
Harmatos friss legelőre,
Fűbe fekszem álmodom
Enyém vagy szép táltosom.
*
Pintér Zoltán így vall magáról:
1963-ban
születtem Budapesten. Rétságon, majd Szentendrén éltem, míg 1987-ben
Kiskunhalasra nem költöztem. Jelenleg is itt élek.
A
verseléssel 15 éves korom óta foglalkozom, ami egy véletlenszerű próbálkozásból
ered. A szerelem! Ez hozta ki belőlem a szavak sorba rendezését. Mindig arra
törekedtem, hogy csak magyar szavakat és közérthető kifejezéseket írjak.
Gyűlölöm az idegen szavakat. Nyelvünkben annyi csodálatos szó van, hogy bármit
le lehet írni velük. Ha már egy verset meg kell magyarázni, az engem már nem
érdekel. Talán ez késztet minden írásomnál arra, hogy érthetően emberi
érzéseket tükrözve írjam le mondanivalómat. Kényszerből nem szeretek és nem is
tudok írni. Ha van ihlet, akkor pár perc egy vers, de ha fáradt vagyok, akkor
félreteszem, mert erőltetett dolgot nem akarok létrehozni.
A
verselés lényem „kiterítése", amit szabadidőmben végzek, de sajnos a
nyugodt, békés lelkiállapot a mai világban ritka kincs. A versformákat nem
tartom be tudatosan. Csak úgy írok, ahogy érzem a ritmust vagy dallamot a
szavakban.
