Menni, menni, egyre menni,
menni, menni!
Úttalan csak egyre menni,
menni, menni!
Pénzem semmi, javam semmi,
menni, menni!
Bánatom van csak, de mennyi!
Menni, menni!
Messze van, ki keres engem –
menni, menni!
Még messzebb, ki vár is engem –
menni, menni!
Kobzom kellett pénzzé tennem –
menni, menni!
Jaj,
lábam alatt rögöt érzek –
menni, menni!
Két szememmel messze nézek.
Menni, menni!
Ha fog markom, meg is tartom.
Menni, menni!
Kit elkapok s megszorítok –
menni, menni!
az adja meg minden árát!
Menni, menni!
Beszakítom koponyáját –
menni, menni!
Könyöröghet: Kegyelem,
megiszom és megeszem,
borom lesz és kenyerem,
úgy fogok majd továbbmenni,
menni, menni,
menni, menni!
(Ford.: Gáspár Endre)
A
Menni, menni! Guillén harmadik verseskönyvében, az 1934-ben megjelent West
Indies Ltd – Nyugat-Indiai Részvénytársaság – című kötetében látott napvilágot,
amelynek hatalmas összegző és egyúttal címadó költeménye a kubai polgárság
szatírája. Szatírájának élét az olyan észak-amerikaiakat majmoló fehér, néger
és mulatt polgár ellen fordítja, akinek angolul első és utolsó szava a yes;
azzal az all right világgal vitázik, ahol mindenki rosszul érzi magát, azzal a
very vell birodalommal harcol, ahol senki sincs jól.
A
harminckét éves Guillén ekkor már világhírű. Első kötetét Federico García Lorca
fedezte fel 1930-ban, és beszélt róla elragadtatással a nagy tekintélyű Miguel
de Unamunónak (1864-1936). Verseit két, akkor még fiatal, később világhírűvé
vált kubai zeneszerző, García Caturla és Amadeo Roldán zenésíti meg, a belőlük
készült angol fordításokat hamarosan az észak-amerikai néger költő, Langston
Hughes népszerűsíti sikerrel.
A
század elején a világ néger dallamokkal van teli, Európa felfedezi a néger
művészetet. Leo Frobenius Fekete Dekameronját Blaise Cenders Néger antológiája,
André Gid útleírása követi, Apollinaire, René Marán Afrikára figyel, akárcsak
Modigliani, Picasso, Braque, Derain, Vlaminck, mialatt párizs Josephine
Bakerért rajong. Kubában Ramón Guirao Rumbatáncosnő című versével kezdődik a
félvér költészet divatja, és José Z. Tallet, Alejo Carpentier, Emilio Ballagas
és Nicolás Guillén műveivel folytatódik .Guillén lírája azonban különbözik
kortársaiétól, nála nemcsak folklorisztikus érdekesség a néger téma. Havanna
lumpenvilága jelenik meg pergő ritmusú szonjaiban. A szon a kubai népi táncdal,
ennek ritmusát ülteti át Guillén a költészetbe, ez a ritmus feszíti a Menni,
menni! sorait is.
Olyan
ez a vers, mintha Brecht Koldusopereájának mulatt színpadán hangzana el az
egyik szereplő szájából. Guillén nem a néger dobszó, hanem a kubai félvér szon
formai lehetőségeit fedezi fel, tehát nem az egzotikus afrikai hagyományban,
hanem a Kubában kialakult népi formában talál rá önálló költői hangjára, a
color cubanóra, a kubai színre, ahogyan ő nevezi találóan egyik kötete
előszavában. A félvér zene, a zengő rum ritmusa ez, amely ugyanolyan erővel
szólal meg a költészetben, mint a muzsikában. „Kuba szigetének négereiben él a
mi költészetünk – vallja egy autentikus 19. századi feljegyzés -, de nemcsak a
négerekben, hanem a négerekben és a fehérekben együtt... Belőlük születik majd
a mi Victor Hugónk, és akkor egyszeriben látni fogjuk, hogy milyenek vagyunk.”
Az
úttalan, pénztelen, lába alatt rögöt érző, kobzát (az eredeti szövegben
természetesen gitárját) zálogba tevő nincstelen – maga a költő, akiből úgy
robban ki a vers a kubai szon ritmusában, ahogyan a tánc formálódik, a lassúbb
mozdulatoktól a legszenvedélyesebb pörgésekig. Egy későbbi nyilatkozata szerint
először félálomban hallotta meg a szonritmust, a benne élő ő si és ismeretlen
hangot, és kora reggel írta meg első szonját, amelyet még aznap nyolc-tíz újabb
szon követett. „Mintha valamilyen régóta tudott dologra emlékeztem volna” –
vallja a költő. Ez a „régóta tudott dolog” Kuba négereinek és fehéreinek közös
költészete, az a rabszolgadalokban, táncokban munkáló szenvedély, amely életben
maradt a cukornádültetvények páriái között. Évszázadok öröksége talált
költőjére Nicolás Guillénben.
Anarchista
indulat is él ebben a haragban, „kit elkapok s megszorítok... az adja meg
minden árát”. Az ismeretlen ellenséget a költő koponyája beszakításával
fenyegeti. József Attila „gyönyörű szép” versének, a Tiszta szvvelnek soraival
rokonítható a Menni, menni! A „tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is
ölök” haragja munkál a kubai költőben is, szonja hasonlóképpen a háború utáni
nemzedék dokumentuma „a kései korok számára”, mint József Attila idézett verse.
„A
nép nemzeti öntudatának fejlődése módosítja és meghatározza a gyarmati,
újgyarmati értelmiségi réteg irodalmi megnyilvánulásait – írja Frantz Fanon -,
a panaszkodás helyébe a vád, ennek nyomába a felhívás lép.” A Menni,menni!
Guillénjénél is ez a folyamat játszódik le. A tengernyi bánatról,
társtalanságról panaszkodó költő a vers végén vádol és fenyeget. Ez a
fenyegetés azonban szuverén módon személyes. Guillén számára ismeretlen a vers
belső világától idegen „felhívás”. Egyik életrajzi feljegyzésében így fogalmaz:
„Nem szeretem a dagályosságot és a handabandázást. Az a költő, aki egy
kiáltványt vagy egy programot nem tud líraian megfogalmazni, a szememben
terméketlen.”
De
felületes volna a felvázolt kép, ha nem térnénk ki még valamire. Ugyanis
nemcsak Kuba félvér kultúrája születik újjá a Menni, menni! nyolcasaiban és
refrénként ismétlődő négy szótagjában (caminando az eredetiben, menni, menni
Gáspár Endre bravúros fordításában, amely a sorvégekre helyezett eredeti
refrént rímekkel, a szóismétléseket ugyancsak rímekkel érzékelteti
tökéletesen.)
Nem
feledkezhetünk meg arról sem, hogy Guillén a hatvanas évek közepén
megjelentette kiadatlan ifjúkori verseskönyvét, az Agy és Szív című kötetet.
Ennek versei nyilvánvalóvá teszik, hogy szerzőjük, mielőtt saját hangjára
rátalált volna, végigpróbálta a latin-amerikai és spanyol mesterek kínálta
versformákat, akárcsak József Attila az első Nyugat-nemzedék adta előzményeket.
A guilléni poema-son, a szon-vers egyszerre táplálkozik a régi spanyol és
latin-amerikai hagyományokból, a Lope de Ruedánál, Góngoránál, Gil Vicenténél
és Juana Inés de la Cruznál felcsendülő ritmusokból és Kuba mulatt dallamaiból.
Ám ugyanakkor újdonság is, sosem hallott ének, hiszen Guillén első közreadott
versei legalább annyira különböznek a sokáig publikálatlan fiatalkori
költeményektől, mint Ady Endre Versekje az Új versektől.
A
szon a guilléni életmű kulcsa marad. Későbbi nagy összegzéseiből, híres
elégiáiból sem tűnik el, noha ezeket a verseket többnyire ritmikus, szabad
rímelésű vagy rímtelen szabadversekben írta, sőt még a prózaverset is
kipróbálta bennük. Ám az elégiák modern versszövetét hol egy-egy teljes szon,
hol a szonritmusra átváltó sorok részlete szakítja meg. A „fájdalom legfelsőbb”
pontján Guillén szinte mindig szonritmusban szólal meg. Nem költői megszokás
formai ismétlődése ez lírájában, korántsem a kipróbált szon-forma kényelmes
alkalmazásáról van szó. Ellenkezőleg, az a mély örökség kényszeríti rá a
költőt, amelyet megalázott rabszolga ősei örökítettek át génjeibe, és őáltaluk
is lett költészetének vissza-visszatérő alapmotívuma. Lírája éppen ettől válik
egész Latin-Amerikában páratlanul eredetivé.
A
Menni, menni! spanyol eredetijét sokan megzenésítették, Latin-Amerika-szerte
mindmáig az előadóművészek kedvelt pódiumszáma. Ez a vers a guilléni líra népi
figuráinak, Borbély Juannak, Juan Ramón Cantalisónak hangját előlegezi. Ők
fenyegetnek a befejezés kegyetlenül gyors ritmusával: „Könyöröghet: Kegyelem, /
megiszom és megeszem, / borom lesz és kenyerem”, mintha egy harci tánc
mindennel leszámoló ritmusa szabadulna el. A spanyol klasszikum ritmusait
megőrzi és belülről feszíti az új ritmus, a szon-vers ritmusa. Hatása ma
éppolyan frenetikus, mint annak idején volt. A földrész versolvasói és
vershallgatói, hiszen Latin-Amerikában a hallott vers ma is egyenértékű fogalom
az olvasott verssel, ma éppúgy korszerű üzenetnek tartják a Menni, menni!
költői programját, mint a hatvan évvel ezelőttiek, amikor ez a vers egy fiatal
kubai költő harmadik verseskönyvében elindult a világhír felé.
SIMOR ANDRÁS
GUILLÉN BATISTA, NICOLÁS (1902-1989) kubai
költő. Az afrokubai hagyományból és a spanyol nyelvű klasszikumból
bontakoztatta ki eredeti hangú életművét. Apját, a volt szenátort és
lapszerkesztőt 1917-ben megölték a diktatúra katonái. Guillén előbb nyomdában
dolgozott, majd jogi tanulmányait abbahagyva, az újságírásnak és a költészetnek
szentelte magát. A spanyol polgárháború alatt belépett a kommunista pártba.
Világhírű költőként a szigetország megújuló kulturális életének vezető
egyénisége. Magyarul versei a Keserű cukornád (1952), a Kubai elégia (1965), a
Gitárszóló (1975), A szív, amellyel élek (1995) című önálló kötetekben jelentek
meg.
(Forrás: Száz nagyon
fontos vers 335-338. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése