Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi századok helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.
Jékely
Zoltán tizenhat éves volt, amikor atyja döntése nyomán szülőföldjéről
Budapestre költözött. Nyilván nem szükséges bővebb magyarázat arra, miért
töltötte szünideinek és nyári szabadságainak nagy részét Erdélyben. S azt sem
kell talán bővebben fejtegetnünk, miért épp a transzszilván élményvilág jelenti
korai, elégikus hangvételű költészetének hátországát. Belsőséges kapcsolata az
érzelemvilágát és szellemét formáló, felnevelő tájjal és annak embereivel pillanatra
sem szakadt meg. Frissen végzett ifjú bölcsész volt már (doktori érkezésének
címe is árulkodó: Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz
Aladár), amikor 1936-ban A marosszentimrei templomban című verse megjelent. A
tömör vers sorain átsüt a közvetlen élmény katartikus heve.
Marosszentimre
nem esik túl messze Jékely szülővárosától, a kálvinista kollégiumáról nevezetes
Nagyenyedtől. A Maros folyását követve, a Gyulafehérvárig tartó szakasz
háromnegyedénél található. Itt már nagyobb a folyó, mint Enyednél, hiszen
kevéssel Szentimre fölött magába fogadta az egybeömlő kélt Küküllőt. Itt
veselkedik neki a Maros, hogy elszűkülő völgyén át kitörjön Erdély hegyeinek
gyűrűjéből. Szentimre ódon és ma már egészen romos, elárvult református temploma
a folyó fölé emelkedő magaslaton áll. Aki vasúton arra jár, a vonatablakból is
megpillanthatja. Szentimrétől északnyugatra kezdődik a Mócvidék, a túlsó parton
a Küküllő-völgye szintén románok lakta része. Ihletett vidék, vérrel gyakorta
áztatott föld, történelmi csaták és öldöklések színtere. Erdély zaklatott,
kísérteties történelméről beszélnek itt a fák és a kövek. Sok a magyar emlék,
szórványos és rohamosan fogyatkozó a magyar ajkú lakosság. Nagy templomait az
alapító ősök nem ily csekély számú gyülekezetnek építették. Omladozásukban
borzongató jövőképet festenek. A marosszentimrei is, amelyben még e végét járó
század első harmadán Jékely Zoltán verse megfogant.
Ha
e tizenhat sor olvastán első benyomásunkat rögzíteni próbálnánk, csupa olyan jelző
kerülne tollunk hegyére, mely valami módon a puritán kálvinizmus magyar
fogalmának aurájába belefér. Így lenne ez talán még akkor is, ha a szerző a két
beidézett zsoltárral nem jelezné félreérthetetlenül, hogy református falusi
istentiszteleten vagyunk. A vers robusztus építkezése: mint egy falusi
protestáns templomé. Szándékoltan egyszerű és dísztelen, mindenekben
mértéktartó és visszafogott, ám minden ízében erőteljes és funkcionális, mégsem
nélkülözi a pátoszt és az áhítatot. Közösségi meditációra és katarzisra
alkalmas épület, amely alaposabb odafigyelésre mégis felhívja a figyelmet
alkotója bravúros mesterségbeli tudására.
Tizenhat
sor, tizenhat állítás, tizenhárom igei állítmány és mindössze hat jelző.
Egyformán tíz szótagos, középen elmetszett sorok, erőteljes dallam. Ám
figyeljük csak meg e vers különös, rafinált szimmetriáját! Rímképlete:
ababcacaadadadad. A keresztrímes rendszert – mint mestergerenda a
tetőszerkezetet – a kezdősor vége által hívott rímsor tartja fenn. A nyolcadik
sor végén a válaszrím egyben hívórím is. Itt van a vers szimmetriatengelye. Ám
ez a szimmetria csak olyan, mint egy fa vagy egy emberarc szimmetriája:
mérnökszemmel csak hozzávetőleges, egy élőlény izgalmas, unalommentes, lüktető
szimmetriája. Ettől a tengelytől azonos távolságra helyezkedik el a két
zsoltáros utalás, és majdnem azonos távolságra az egyetlen, finom módosítással
megismételt sor.
A
szöveg egyébként – minden kerekded egyszerűsége, robusztus egyenessége ellenére
– sajátságosan kifejtetlen. Ahogy a lelkileg szorosan összetartozók
közösségében a szövegek mindig azok, hiszen „mi félszavakból értjük egymást”,
jelzések, utalások is elegendőek. Hol ami régen összetartó erő volt, most
porként hull fejünkre, mint a penitenciák hamuja, ott igenis helyénvaló énekelni
a drága Siont. A zsoltárt ugyanis, amely így kezdődik: „Térj magadhoz, drága
Sion / Van tenéked Istened.” A fentebb megszámláltatott igékből tizenkettő
jelen idejű. Ezekből is kétféle van a szövegben. A többes szám első személyűek,
íme: „énekeljük”; „vagyunk”,; „énekelünk”; „énekelünk”. Létezésünk makacs
állításaként hangzó énekünk már-már patetikussá válna, ha az enyészet
ironikusan nem ellenpontozná, minduntalan jelezvén, hogy hűlt helyünk mások
élettere lesz: kiürülő templomunkban egér futkározik, kuvik fészkel, denevér
tanyázik.
A
tárgyilagos, fékező hatású sorok ellenére a versben erőteljes az érzelmi
crescendo. „Tízen vagyunk”, de „százak helyett” énekelünk, s erős a
bizodalmunk, hogy velünk van maga az Úr is. Szeret bennünket az Úr, mert „azt bünteti,
akit szeret” – így mondja a zsoltár is. Amióta a magyar irodalom szembesült a
nemzet hanyatlásának jeleivel, amióta felderengett előtte a nemzet lehetséges
pusztulásának víziója, azóta asszociálódik mindez hol homályosabban, hol
világosabban kifejlett, torokszorító bűntudathoz. A zsoltárra utaló, közbeékelt
mondatával Jékely is már-már eljut e töredelmes reformkori lelkiállapotig, ám
hangja itt hirtelen felforrósodik, feltör belőle a dac, mondhatni, a
predestináció elleni lázadás. Transzcendentális erő költözik indulatába – a
megfogyatkozott kórus hangerejét az elődök kórusa erősíti fel -, és most, a
vers utolsó sorában nem csupán a panasz, hanem a vád is hangot kap. Nem
istenkáromlás ez: a vádlott az idő. Könyörtelen rémtettének (a vers egyetlen múlt
idejű igéje) határozója a végső akkord: „gazul”. Ám e vádoló szó már régóta
feltörni készül. Igazi rímhívója már a vers felénél elhangzik: „meglazul”. De
közben kétszer is rácsendül az Úr neve. Mégsem történhet mindez az Ő akarata
szerint.
A
vers különös, fékezett crescendójához nagyban hozzájárul három összetett
mondatra való sajátos tagolása. Itt is a relatív szimmetria érvényesül. Az első
mondat négy sorból áll, hangvétele tárgyilagos, visszafogott. A második – nyolc
sorra terjedő mondat – nyugtalanabb, érzelmi hullámzástól vibráló. A harmadik
szilárd szerkezetében az elsőnek mása, de felfokozott érzelmi töltésű, éles,
mint a kifent acél.
ÉLTETŐ JÓZSEF
JÉKELY ZOLTÁN (1913-1982) költő, író,
műfordító. Áprily Lajos fia. Az erdélyi Nagyenyeden született, ott és
Kolozsvárott kezdte tanulmányait, amelyeket Budapesten fejezett be. Írói
pályája is itt indult. 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra, részt vállalt az
ottani irodalmi életből, 1946-tól ismét Budapesten élt. A Rákosi-korszak
hallgatásra ítélte. 1956 előtt főleg fordításokat publikált. 1957-től haláláig
változatos műfajú munkáival és műfordításaival gazdagította a magyar irodalmat.
(Forrás: Száz nagyon
fontos vers 371-373. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése