2019. okt. 20.

Babits Mihály: Ádáz kutyám




Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gondosz ebek rád rohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatokból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz!

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Ismerjük a helyszínt, ismerjük a „főszereplőt”. A Babits házaspár 1923-ban a Dunakanyarban nyaral. Megszeretik a tájat, és amikor a következő évben szerencsésen nagyobb összeghez jutnak, telket és egy hozzá tartozó házacskát vásárolnak Esztergom-Előhegyen. A házikót apránként bővítik, minden nyarat ott töltenek. Az ész és a képzelet izgalmaira éhes költő, a szakadatlanul elemző és építő elme, aki verseiben a való világgal versenyezve teremtett egy nem kevésbé érzékletes és rejtett törvényeket föltáró világot, esztergomi tanyáján és kertjében napról napra a hétköznapok csodáival töltekezik.

Indulásakor a gondolkodás élményei foglalkoztatták, mint Az örök folyosóban, tárgyi környezetének furcsa jegyeit nagyította látomássá, példa rá A világosság udvara, és a bölcseleti megismerés vágyától hajtva a logika határait a fantasztikumba tágította, így a Fekete országban. Mégsem állíthatjuk, hogy Babitsnak ne lett volna szeme személyes életének porondjára. Fogarasi tanár korában a vidék jellegzetes figurája, a kóbor cigányasszony (Cigánydal), majd a főváros peremkerületében egy éjszakai utazás a villamoson (Haza a Telepre) és hazalátogatása szülővárosába (Szekszárd, 1915 nyarán) egyaránt versre ihleti, hogy csak néhány példát idézzünk arra, mennyire fogékony volt környezetének jelenségeire. Mégis, ami ezekben a versekben szemléletének tárgya, hamar a szellemi élet távlataiba nő át: a folklorisztikusan színes, ám rapszodikus izgatottsággal megörökített vándorélet a korlátozatlan szabadság látományába, a filmszerűen előadott villamosutazás a magányos nagyvárosi ember drámájába, a szekszárdi vallomás és a tájrajz a kibocsátó fészek sorsszerű üzenetébe. Más szóval a századelő jellegzetes szimbolikus gondolkodására vallanak. Az esztergomi verseket ugyanez a megismerni vágyó kíváncsiság hajtja át, csakhogy a természeti motívumok egyszerre naturálisan, a maguk anyagszerű érzékletességében és a hozzájuk fűződő eszmélkedés visszfényében jelennek meg, azaz az életkép és a kiváltotta képzetek összetartoznak, bár önmagukért is élnek.

Ádázt, a sima szőrű foxterriert, az esztergomi ház őrzőjét fénykép és a barátok emlékezete is elénk idézi. Ingerlékenységét, csavargó hajlamát kontár kézzel összeeszkábált ólja váltotta ki: a kiálló szögek, szálkák föl-fölsebezték a szegény állatot.

A vers a Sziget és tenger (1925) című kötetben olvasható, először egy napilap, a Magyarország közölte 1924. augusztus 17-én. Kompozíciós leleménye szerint a költő egyoldalú beszélgetést folytat kedves ebével.

Ez a beszélgetés köznapi eseteket gazdagít föl bölcselkedéssel: Babits a személyes szabadságról és viszonylagosságáról, valamint a gondviselésről elmélkedik. Mindamellett korántsem elvont eszmetársításokkal él. Az esztergomi élet hiteles képei elevenednek meg, Ádáz valóságos kalandjainak, csínytevéseinek elbeszélése, mégpedig éles szemmel megfigyelt, élethű részletek leírásával A hat versszak következetesen ismétlődő refrénje, Ádáz kutya megnevezése a megszólított élőlényre irányítja a filozófiai eszmék magasában pásztázó képzeteket is. Az Ádáz kutyám szerkezete azokra az orosz Matrjoska-babákra emlékeztet, amelyekben egy kisebb bábu rejlik, emebben pedig egy másik, és a sor folytatódik mintegy fél tucatig.

Az élet látszata és mozgatóerői: az Ádáz kutyám szerkezeti kettőssége így is megfogalmazható. De milyen mozgalmas, gazdag ez a látszat, még ha egy kutyáé is! A nyitány pillanatfelvételén gazdája mellett pihenő ebet végigkövethetjük életbonyodalmain. a veteményeskertet földúló csirkevadászatán, megpróbáltatást, viaskodást vagy éppen titkos élményt jelentő csatangolásain át a hazatérés megnyugtató mozzanatáig. Nem hasonlít-e ez a sors az ember osztályrészére? Bizony igen, de Babits annyira élethűen festi le Ádáz viszontagságait, például a kert meg a konyha kárvallásán a ház asszonyának bosszúságát fölvillantva, és az árkon-bokron át csavargó állat csapzott-tépett bőrét szinte ábrázolva, hogy egyetlen sor erejéig sem érezzük példázatnak, még kevésbé allegóriának. A húszas évek Babitsa a hétköznapok egyszerű tényeit beszéli el, tehát nem a fiatal költő hajdani meglepő, különös vagy fantasztikus motívumai bontakoznak ki itt, hanem a tények világában ható, magasabb törvények érvényesülését kíséri fokozódó figyelemmel.

Ezek a magasabb törvények éppúgy megmutatkoznak a gazda és ebe kapcsolatában, mint – szerepcserével – a gazda és az ő gazdája viszonyában. Ahogy a kélt különböző kapcsolat mintegy zenei motívumként egymásba fonódik, egymásra visszhangzik, úgy mélyülnek el egy fensőbb erő működésének egységes rendszerévé.

A költő a kutya gazdáját „valaki hatalmas”-nak mondja, ugyanannak tartja a maga urát is, miként az eb „tudatában” ő is hasonlónak jelenik meg, sőt – művészi fortéllyal – saját szavai is ilyennek rajzolják: gondoskodónak, oltalmazónak, felsőbb erőnek. A kettős kapcsolatrendszert nyomatékosan sugallja az a rímpár – és a rímek gyakran a hozzájuk tartozó sorok jelentéstani összefoglalásai -, amely az utolsó strófában megismételve az előzőnek ezt az összecsengését, a „látszik” beszédes bizonytalanságához a „játszik” fölöttes rendjét érti. Az ismételt rímpár a közös sorsra, kutya és gazdája ismeretlen, azonos urára utal.

Kicsoda hát ez a közös gazda? Apa? Kínzó? Babits szerint mindkét megnevezés egyaránt helytálló.

De: „úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!” Az értelem határain túl kell fürkésznünk, ha ehhez a „hatalmas”-hoz mérve az ember egy négylábúnál nem okosabb, nem is különb. A sorsunkat irányítani látszó, arctalan erőt általában gondviselésnek nevezik, mögötte pedig Istent hihetjük. Ha csakugyan „büntet és irgalmaz”, és eszköze egyaránt a „bosszú, megbocsátás”m, és itt már mindegy, a kutya égboltján vagy az emberén sejthető, akkor valóban „mindenható”, másképp az Isten, mint ahogy az „égi gazda” jelzőjével Babits ezt sugalmazza.

Az életünket befolyásoló, tapasztalati világunkon túli, metafizikai végső ok mintha az eleve elrendelés (predestináció) református tanához állna közel. De a katolikus Babits egy másik, későbbi versét (Az elbocsátott vad) így kezdi: „Nem hiszek az Elrendelésben”, majd utóbb hozzáteszi: „de van egy erős, ős utam, / Már gyermekül vermébe ejtett / s mint bölcs vadász gyenge vadat / elbocsátott, de nem felejtett: / szabadon sem vagyok szabad”. Végül ez a vers az emberi sorsot a szabadon kóborló, de mindörökre bélyeget viselő vadállatéval rokonítja.

Az Ádáz kutyám leckéjét – a későbbi vers ezt erősíti meg – az életünkben munkáló magasabb erő kiismerhetetlen akaratának kell értenünk, mégpedig Szent Ágoston fölfogása szerint. Róla szóló tanulmányában írta Babits: „Az emberi történetet úgy lehet felfogni, mint a Kegyelem munkájának történetét.” Ilyen meggyőződés erősíti is azt, aki vallja. Az Ádáz kutyám ezért cseng ki nemcsak belenyugvásban, hanem reménykedésben.

Ennek az életképnek az előadása a leírás, társalgás, kérdve töprengés indulataival épül. Háromütemű sorainak (4-4-2) lassú menete azonban a lírai tűnődés húrjaira hangszereli versbeszédét. Stílusa fesztelen, közvetlen, mintha Babits szava lelki életének belső otthonából szólna, verssorait igen korai szövegközlései óta, így most is, kisbetűvel kezdi: ez az írásképi fölfogása, ahogy az egyes sorok átvonással (enjambement-nal) egymásba hajolnak, a beszélgetés bensőséges hangnemét mélyíti el. Mindamellett a költemény egészét mind egyértelműbben meghatározó magatartás, a költő szembenézése az események mögötti magasztos tárggyal, a fenséges átélt esztétikai élményét közvetíti.

RÁBA GYÖRGY


BABITS MIHÁLY (1883-1941) költő, regényíró, műfordító, esszéista. Szekszárdon született. Magyar-latin szakos tanárként 1905-től vidéki városokban, 1911-től Újpesten, majd a fővárosban tanított. Osvát 1908-tól közölte a Nyugatban. Első verseskötetével (Levelek Iris koszorújából, 1909) párhuzamosan esszét, kritikát, műfordítást, utóbb novellát, regényt is közreadott. Háborúellenes versei miatt a sajtó támadja, 1918-ban nyugdíjaztatását kérte. A forradalmak alatt egyetemi tanár, ezután tollából élt. 1921-ben megházasodott. A Baumgarten-díj kurátoraként 1929-től tevékenykedett, ugyanettől az évtől Móriczcal szerkesztette a Nyugatot, 1933-től egyedüli főszerkesztője.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 251-254. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése