Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton jegyzeteiből

Valamit mégis kéne tennem,

valamit a gyötrelem ellen.

Egy istent kellene csinálnom,

ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,

nekem betonból kell az ég.

Hát lépj vállamra, istenem,

én fölsegítlek. Trónra bukva

támaszkodj majd néhány kerubra.

és fölruházlak én, ne félj,

ne lásson meztelen az éj,

a szenvedést kapcsold nyakadra,

mintha kerek vércsík fakadna,

s az legyen langyos köpenyed:

szerettem növényidet.

S helyezd el ékszeres szivedben:

hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,

és tedd hatalmas funkcióid,

csak ülj és nézz örökkön át.

Már nem halaszthatlak tovább.

Ekhnáton jegyzeteiből, mondja a cím, majd az eredetileg iskurzívval szedett versszöveg mintha valóban azt sugallná, feljegyzést, tehát közvetett megnyilatkozást olvasunk. Nem a költő beszél, hanem Ekhnáton jegyzetei. Miről is szólnak Ekhnáton feljegyzései? Ez egyszerűen megállapítható, ehhez még csak azt sem kell tudnunk, ki volt a költő és a versszöveg közé oktatott beszélő. Arról töprenkedik, hogy istent kell teremtenie: istent, aki őnála hatalmasabb, és aki így támaszt, biztonságot nyújt.

Ugyancsak meglepő ez.

Nem filozófiailag-gondolatilag meglepő, nem is kultúrantropológiailag, még csak a pszichológia felől nézve sem az – bárhonnan bőven lehetne citálni szerzőket amellett érvelve, hogy isten ember teremtménye. A meglepő az érvelés érzelmi hőfoka, aminek persze ellentmond a cím tárgyilagossága. Nem „vallomásaiból”, nem „panaszaiból”, hanem éppen „jegyzeteiből”. Ám ezek a jegyzetek ilyen szenvedélyes, szinte ingerült hangon kezdődnek: „Valamit mégis kéne tennem”, „Mégis”, mintha legalábbis tudnánk, miért és mit nem tett eddig. A cím jellege és a hang ez ellen ható tonalitása, a beszélő személyének konkretizáltsága és ezzel szembeálló (valószínű) ismeretlensége sajátos feszültséget kelt. Ez a feszültség a hangütés mély személyességének és a szereplíra objektivizálásának kettőségéből fakad.

Hogy mi is a tárgyias költészet Nemes Nagy Ágnes felfogásában, arról többször vallott maga a költő. A tárgy közvetíti az ismeretlent: a létezés tartományának azt a szeretetét, amelynek a vers ad nevet, „azért igyekszem tartományának azt a szeletét, amelynek a vers ad nevet, „azért igyekszem én a tárgyakat közvetíteni az olvasónak. Egy gejzírt, egy faágat, egy szobortöredéket, egy villamost, amelyek magukkal ránthatják a háborús élményeket (a háború: ez az én nemzedékem alapvető tapasztalata) vagy a természet élményét (a természettel való együttélés: ez a mai ember egyik fenyegetett nosztalgiája), esetleg egy egyiptomi fáraó mítoszát (a modern mítosz: életérzésünk egyik modellje). Könnyű volna tehát azt állítanom magamról, hogy úgynevezett objektív lírikus vagyok, olyan értelemben is, hogy a tárgyak vonzanak – és olyan értelemben is, hogy a lírai hang bizonyos tárgyilagossága vonz. Ugyanakkor azt is mondhatnám, hogy az a szenvedélyes feszültség vonz, aminek ezek a tárgyak erőművei, amint éppen kiemelkednek a veszélyeztetettség közérzetéből, annak kifejezőiként vagy talán ellenpontjaiként.”

Ekhnáton ezek szerint ilyen tárgyiasító eszköz. A figyelmes olvasó talán már ki is találta: ő az az „esetleg” a fenti idézetben. A költő tudatában volt, hogy Ekhnáton csak azokat segíti a költemény megértésében, akik a kultúrtörténetben alaposabb műveltséggel bírnak. Egy interjúban így szólt erről: „... ez egy kicsit bánt is engem, szívesebbem választottam volna versciklusom főhőséül közismert személyt, ugyanakkor nem tudtam Ekhnátontól elszabadulni, ettől az i. e. 14. századi fáraótól. Azt hiszem, borzasztó igazságtalanok vagyunk, hogy nem vesszük őt tudomásul az emberiség nagy gondolati hősei között. Most már tudjuk, hogy ez az ember először is vallási reformátor volt, kitalálta az első egyistenhitet, legalábbis úgy tudjuk, hogy ő az első, aki kitalálta.”

Ekhnáton, más írásmód szerint Akhenáton, nevében hordozza történelmi jelentőségét: Aton (a Napisten) fényessége, erre változtatta az Amenhotep (Amenofisz)-dinasztia negyedik uralkodójaként nevét, amikor egy időre megdöntötte az Amon-papság uralmát. Eszerint tehát az istenteremtő gesztus, történetesen éppen fiktív Ekhnáton-jegyzeteket rekonstruálva, kultúrtörténeti hitelességgel rendelkezik. Ekhnáton révén, ha csak átmenetileg is, eljutottunk az egyistenhit absztrakciós fokára. Az olvasó azonban nincs ebbe beavatva. A szövegben semmi nem utal arra, hogy ezt a jegyzet formájú monológit egy időszámítás előtt 14. században élt ember hagyta volna hátra. Hogyan is lehetne három és fél ezer éves szöveg archaikusságát érzékeltetni? Nem, időtlen inkább a szöveg, időtlen a szenvedélye és szenvedése. De még csak erre sem ügyel igazán a költő. A beton például (a hatodik sorban) jóval későbbi találmány, a rómaiak már ismerték, az Ekhnáton-kori egyiptomiak még nem. Ugyanígy a kerub héber eredetű szó: a zsidó és keresztény vallásban az angyalok nyolcadik karát jelenti; itt egyszerűen angyalt.

Az ószövetségi teremtés szerkezete rámásolódik Ekhnáton istenteremtésére. Mint az közismert, a mózesi könyv leírása szerint a hétnapos teremetés a következőképpen tagolódik: három napon át tartott a szétválasztás, majd újabb három napon át a feldíszítés művelete, amit lezárt a hetedi, a pihenőnap. Ekhnáton, amikor elhatározza, hogy valamit tennie kell „a gyötrelem ellen”, először is leválasztja magáról az istent, és fölsegíti trónusára. Ezután következik a feldíszítés: „És fölruházlak én”, ezzel vezeti be ezt a részt. Majd „Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt” – kezdődik a harmadik egység: ez akár a megpihenés elemének is megfelelhet.

Ekhnáton tehát megteremtette istenét. De miért? Miért a vers elejének és végének sürgető, türelmetlen felcsattanása? Mire utal az a „mégis” az első sorban, miféle „gyötrelem ellen” kell létrehoznia istent, miért mondja, hogy „Már nem halaszthatlak tovább”? Hiszen mi dolga istennek? Hogy „üljön fent és látva lásson”, mondja a vers kezdetén; majd a vers zárlatában hozzáfűzi: „tedd hatalmas funkcióid”; ám a következő sorban megismétli: „ülj és nézz örökkön át”. Az lenne hatalmas funkciója, hogy ül és néz? Miért kell ehhez beton égboltra trónt emelni? A vers látszólag nem ad magyarázatot. Csak a sürgető, kínzó vágyat fogalmazza meg.

A feldíszítés során azonban Ekhnáton a következőkkel ruházza fel istent: nyakéke a szenvedés, köpenye a (természet) szeretet, ékszere az igazság. Szenvedés, szeretet, igazság: ezekkel a tulajdonságokkal ruházza fel istent. De vajon miért éppen ezekkel a tulajdonságokkal kell istennek rendelkeznie? A választ a bibliai teremtéstörténet másik része, az ember teremtése adja meg: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt” (Ter. l:27). Ekhnáton, amikor istent teremt, szintén saját képmására teremti. Trónuson ül, mint a fáraó, ékszert, nyakéket hord, köpenyt visel. Ember saját képmására teremti istent. Érdekes, szinte semmi nem utal arra, hogy Ekhnáton napistent teremt. Talán hogy „fent ül” és „látva lát”? Hogy néz „örökkön át”? Mint a Nap? Kérdéses. Az istenek általában fent ülnek, és mindent látnak.

Isten látja az emberi szenvedést, látja az igazságtalanságokat, szeretetével megváltja az embert. a versben azonban nem sok utal arra, hogy isten léte ilyen közvetlenül beavatkozna mindennapi létünk küzdelmeibe. Isten a végső, metafizikai igazságot: a biztonságot jelenti, a kételyektől való megszabadulást. Ha Ekhnáton az embert apróbb szenvedéseitől megszabadító, az élet igazságtalanságait megszüntető istent kívánna maga fölött tudni, talán nem ennyire passzív mindenhatót teremt. A szenvedés, a gyötrelem, amiről beszél: a létezés végső, metafizikaikynja, az egzisztencia értelmében kételkedő elme magagyötrelme, szenvedése. Ezért kell betonból az ég, ezért kell, hogy isten mindig fölötte legyen, mindig nézzen és lásson. Ez hatalmas funkciója: hogy van. Mert ha ő van, önnön létének igazságába, a szenvedést megváltó szeretetbe öltöztetve, akkor az embernek sem kell félnie, hogy „meztelen” látja majd az ég: hogy magányának pőreségében kiderül léte hiábavalósága.

Az igazságba, az értelmes lét lehetőségébe kapaszkodik a vers egész formája és szerkezete. Szerkezetét a szétválasztás-feldíszítés kettőssége határozza meg. A négysoros invokáció után – amely magát a teremtést hívja segítségül – tizenhárom soros főrész következik: öt sorban megtörténik a szétválasztás, nyolc sorban a feldíszítés. A négysoros zárlat szövegszerűen és szinonimikusan is visszautal a verskezdetre: megismétli isten feladatát és a létére irányuló sürgető vágyat. Nemes Nagy Ágnes szeretett azonban versszerkezeteibe valami aszimmetriát vinni, valami szabálytalan, feszültségkeltő arányt. A főrész például páratlan számú sorból áll, a „Hát lépj vállamra, istenem” sor megtöri a páros rímek menetét. Ez a sor nem rímel sehova. Szembetűnő ez, hiszen a rímek többsége élesen tiszta rím („tennem-ellen”; „elég-ég”; „nyakadra-fakadna”; „jó itt-funkciód”). Az „istenem” azonban nem rímel, mert isten nem rímelhet semmire. Hiszen azért isten, épp azért jelentheti a teljes bizonyosságot és lehet belékapaszkodni.

Megjegyzendő, hogy a szétválasztás és feldíszítés szerkezeti arányai máshogy is értelmezhetők. A vers első két sora megfogalmazza az egész költemény indulatát, de egyben a szétválasztást is bejelenti: megindul isten absztrahálása. Ezután hét sorban ez végbe is megy. Az „És fölruházlak én, ne félj, / ne lásson meztelen az éj” két sora a feldíszítést vezeti be, ami ilyen értelmezésben, a szétválasztással nagyjából egyezően, hat sort tölt ki. Az utolsó négy sor pedig a lezárás, megpihenés – és újrakezdet. A párrímű ötödfeles, négyes jambusi sorok gyors sodrásukkal igen érzékletesen közvetítik a vers elején és végén megfogalmazott sürgető, sűrű vágyat. Ugyanez például hosszabb, ötös-hatodfeles jambusokban kevésbé szenvedélyes, kevésbé türelmetlen hatással lenne.

A személyesen megélt szenvedély az absztrakt gondolkodás során fölismeri az igazságot, hogy ugyanis az értelmezés létezés feltétele isten, akinek szükségszerűsége egy matematikai egyenlet egyetlen megoldásának bizonyosságával, az egyetlen igazságként fogalmazódik meg. És teremtődik meg ezáltal. Csakhogy a teremtett isten létét tényként elfogadni illúzió lenne, öncsalás. Az utolsó sor – „Már nem halaszthatlak tovább” – váratlanul visszalendül a vers elejére. Isten bizonyossága, az igazolható létezés utáni vágy csak vágy marad. A gyötrelem nem szűnik, a kételkedő elme kételyeiből nem faraghat istent: csak sóvárgását fogalmazhatja meg. Ám sóvárgása mögött mégis ott ül és néz örökkön Ekhnáton paradox, absztrakt istene. A költemény úgy fogalmazza meg metafizikai kételyeit, hogy „szenvedélyes feszültsége” kiemeli a kételyektől gyötört elmét „veszélyeztetett közérzetéből”.

FERENCZ GYŐZŐ

NEMES ANGY ÁGNES (1922-1991) költő, esszéíró. Középiskolai tanára Áprily Lajos. A második világháború után jelentkezett verseivel, az Újhold című folyóirat körének egyik vezető alakja volt. Az ötvenes években saját versei nem jelenhettek meg. Néhány évig gimnáziumban tanított, közben fordított, gyerekverseket írt. A hetvenes évektől több esszékötetet adott ki. Az 1986-tól újraindult Újhold-évkönyv szerkesztője volt. Ekhnáton-ciklusa Napforduló (1967) című kötetében jelent meg először.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 393-396. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)