Dallos Sándor: A nyúl

Magas, vállas és nagyszerű fejű; jobb kezén ferde volt a mutatóujj, a haját rövidre nyírva hordta, botjával mindig lengetett, ha ment, édesanyámat könnyedén csak Jolánkámnak hívta s szerette a bort. Halála előtt is elemlékezett tele poharakról, melyeknek legényesen megfelelt és soha nem panaszkodott. Még akkor sem, mikor sarkában érezte a Nagyurat már s tudom, szégyellné, ha tudná, hogy keserves kiabálások közt milyen szörnyű félelemmel az arcán halt meg egy csodaszép áprilisi éjszakán.

Most is látom s nem értem sehogy, miért mért rá ilyen nehéz haláltusát az Isten. Nyilván nem tetszett egynémely dolga neki. Pedig hát én tudom, hogy igazabb ember nála kevés taposta a földet s ha botlott is, mert ő is ember volt, sőt nagyon is az, ezer más tettével bőven rászolgált a bűnbocsánatra.

*

Akkoriban, mikor ez történt, harmadik éve volt a háborúnak, már nem volt kenyér sem a háznál. Krumpli, bab, meg ilyesmi még csak került nagykeservesen innét-onnét, de kenyeret nem láttunk, két hete is megvolt akkor már s így minden evés kenyér nélkül esett meg azokban a hetekben. Én hatodik gimnáziumba jártam akkor - magánúton persze, mert másként nem telt rá - , az öcsém harmadik elemibe s azon a délutánon úgy ráéheztünk a kenyérfélére, hogy az öcsém két zseb búzát lopott, a kis darálón, amelyen azelőtt a kacsaeleséget daráltuk, megőröltük valahogy lisztté, aztán valami laskafélét csináltunk belőle s a katlanban tüzet rakván, nyilt lángon lábasban megsütöttük.

No füstös volt kegyetlenül, de azért mégis jó, úgyannyira, hogy az öcsém be is kínálkozott vele édesanyám elé.

– Édes, nie - mutatta - tessék. Jó!

– S nyújtogatta a bizonytalan színű, ropogós tésztadarabot.

Édesanyám egy feslett férfiinget foltozott s édesapám hallgatagon cigarettázott az asztalnál.

- Mi az, fiam? - kérdezte csodálkozva édes s nyúlt a tészta után.

Az öcsém gömbölyűre dudorodott s úgy vágta ki vidáman:

- Kenyér.

Erre nagy csönd lett. Anyám kezében megállt a tű s az öcsémre bámult. Nagy, világló szemeivel csak nézte, egyre nézte a gyereket, ahogy kínálja a fekete étket s oly mélységes és nagy lett az a két szem, mint az egész világ s oly szomorú, mint a keresztúti Mária két szeme.

- Hol vetted? - kérdezte.

- A Sanyival sütöttük - nevetett az öcsém. - Loptam két zseb búzát a magtárban, megdaráltuk a récedarálón s abból sütöttük a katlanban. Jó. Csak kóstolja, édes. Mint a kenyér.

S tukmálta a laskát, felkapaszkodott a székre s erőltette győzködve; mindenáron be akarta préselni anyánk szájába.

De az a száj feszes volt akkor már és éktelen fájdalmas. Nem lehetett kinyitni erővel sem. A két szélén kegyetlen két árok. Megcirógatta csak anyánk öcsémet, hogy szinte suhant a keze végtelen jóságában, mint a lágytestű, édes angyaloké, akik, mondják, őrködnek felettünk és szívünk óhajait viszik az Isten elé, s eltolta a laskát.

- Edd csak meg magad, kisfiam - mondta. - Jó az neked. Édesanya nem éhes.

És tovább varrt. Nagyon föléje hajolt az ócska ingnek, végtelen buzgalommal öltögetett, hogy szinte harsogott a sokfoltú vászon s csomót vetve pendült a cérna vékonyan, mint a húr, de akárhogy takargatta, akárhogy igyekezett is, azért csak kipottyant szeméből a könny. Először csak egy, le éppen a foltra. Aztán több. Sok. Végiggurultak az arcán az orrig, onnét aztán hulltak szép lassan le. Mind arra a nyomorult foltra. Hogy egészen átnedvesedett; figyeltem.

Apám meg se mozdult. Csak nagyokat szítt az ócska Magyar-cigarettán, dobolt ujjaival az asztalon s a lámpát nézte merően. Még a lábát is remegtette, mint szokása volt néha, ha ült, a füstöt is hangosan fújta bajusza szálai között, mintha semmit se hallana. De láttam, tud mindent, elérte minden szó, mert szeme borzasztó lett, homlokán kigyulladt a bőr, arcán futkároztak az inak s a szája széle remegett.

Egyszer aztán odanézett síró anyánkra s hirtelen borzasztót vágott az asztalra, hogy azt hittem, mindjárt darabokra szakad.

- Ne sírj - ordított fel rettenetesen -, azt a keserves hétszentségit, csak sírni ne sírj, mert megbolondítasz vele!

S kivágta kezéből a cigarettát, hogy az millió sziporkát vetve mállott szét az asztalon.

Anyánk megrettenve ejtette ki az inget kezéből.

- Sándor, az Isten áldjon meg - mi bajod van?

- Ne sírj! - kiabált apám fékét vesztve s dühétől még jobban megdühödve. - Ne sírj, mert nem bírom! Ha az ember Isten lenne, itt akkor is meg kellene bolondulnia! Hát mit csináljak? Honnét vegyek? Hát a húsom adjam oda? Itt van, nesztek! Vágjatok bele! Hasítsatok belőle! - kiabált s tépte mellén a ruhát. - Egyétek meg! Kenyér, az Istenit, kenyér a gyomrotoknak! Vagy ezt se? Hát mit csináljak? Lopni menjek?

- Sándor, mi van veled? - sírt anyánk. - Meghallják a szomszédok. Mit mondanak?

- Bánom is én - kiabált annál jobban - akárki hallja! Mi közöm hozzá!

S verte az asztalt.

- Lopni menjek? Megverjem a főapátot, hogy nem ád kenyeret? Vagy megfojtsam a Tisza Pistát, amiért háborút csinált? Öljek? Mi? Mit tegyek? Éjt-nap dolgozom, gürcölök abban a tetves irodában, rongyokban járok, sehova nem megyek, a cipőmből a zsinórt kihúzom, csak hogy nektek legyen és nincs kenyér és itt álltok bőgve, hogy nincs! Hát keressetek, majd lesz! Ne mindent az én nyomorult erőmtől várjatok! Az könnyű, az semmi, egész nap itthon heverni, várni a készet, hogy az a vén bolond majd megkeresi! Más család ahány, annyifelé dolgozik.

Anyám megvonaglott.

- Van szíved - sírt fel hangosan - kiereszteni a szádon, hogy készre várok? Van? Hisz egész nap dolgozom, mint az igavonó barom, egy rendes ruhám nincs, már templomba se járhatok. A konyhában magam mosom a követ, darabonként adogatom el a szalvétáimat, lopott rozsot hordok literenként a kofaasszonyhoz, hogy valamit haraphassatok, a kocsisnénak ágyhuzatot varrok kiló lisztekért! Hát mit csináljak? Hiszen ha én nem lennék, a rongy sem állna meg rajtatok!

Apám erre még jobban megbőszült s nagy sötét folt gyulladt ki a homlokán.

- Itt az úrfi - mutatott rám -, az úrfi keressen! Menjen el kubikolni a téglagyárhoz, vagy kötözzön napszámban szőlőt, keres munkást az uradalom, vagy zsákoljon a malomban, ő is kibírja, elég erős! Vagy csináljon akármi istenfenéjét, mert nem tűröm, jegyezzétek meg, nem tűröm, hogy itt ingyen lopja a napot!

- Az úrfi tanul - védelmezett anyám.

- Hát ne tanuljon! Menjen dolgozni! Az én bőrömre ne uraskodjék!

- Uraskodni! - kacagott keserűen az anyám. - Hisz nem mer szegényke kimenni az utcára a barátai közé, olyan a cipője, gúnyája.

- Ne védd! - kiabált apám egészen megbőszülve. - Úgy is te rontottad el! Sohasem engedted bántani. Most úgy járkál itt, mint egy herceg, csak zsebre vágja a kezét és lenézi az embert! A taknyos! Nekem dolgozz - kiabált rám -, mert egy percig sem tűrlek meg!

- Mi vagy te? - sikított felugorva anyám. - Ki vagy te, hogy itt törvényt ülsz felettünk? Családapának akkor van szava, akkor van joga ítélkezni, ha el tudja tartani tisztességesen a családját! Tudod te? Nyomorgunk melletted! A kocsisék csirkét zabálnak s nekünk nincs kenyerünk! Ilyen ember mer kiabálni? Verni az asztalt? Parancsolgatni? Te! - állt eléje. - Te!

Szegény apám akkor már égig lobogott.

- Hát menjetek el! Ahányan vagytok - üvöltött féktelenül - annyi felé! Ha itt nyomorogtok! Menjetek ki a házamból! Csináljátok magatok! Pakkoljatok! Én nem tartok itt senkit! Nem hívok vissza senkit! Mit gyötörtök? Mit nyúztok? Menjetek! Útállak benneteket!

A szeme rémségesen villogott, az arca rángatózott, olyan volt, mint a tébolyult. Levágta az asztali lámpát a földre, magára kapkodta a kabátját, becsapta az ajtót.

- Gyilkosok! - harsogta őrjöngve. - Gyilkosok!

Ilyen csúnya veszekedés támadt. Pedig szerették ám egymást. Csak hát a szegény emberek azzal könnyítenek magukon, hogy egymást marják.

Anyánk ijedt szemekkel meredt ránk, aztán leroskadt a székre s vékony, nyívó sírással sírt.

Aztán megtörölte a szemét.

- Összecsomagolunk, gyerekek - mondta dacosan. - Összeszedjük a motyónkat s elmegyünk. Emellett az ember mellett egy napig sem maradunk tovább. Az utolsó szolgálónak jobb dolga van. Cselédnek megyek el, fiaim, úgy tartalak el benneteket, de ezt a rémséget már nem lehet elviselni tovább! Ne félj, tanulhatsz, Sanyikám - mondta nekem -, ne félj - babusgatta búgó szeretettel az öcsémet -, lesz kenyér, kisfiam. Ehetsz. Nem kell laskát sütnötök.

Felállt, szedegette ki a szekrényből kevés kis holminkat, rakosgatta össze.

- Isten áldott szolgálóleánya - jutott eszembe s telefutott a szemem könnyel.

Aztán kérdeztem:

- Mit rakosgat, édesanyám?

- Mit? - lobbant föl. - Mit? Hát azt hiszed, tréfálok?

- Nem érdemes - mondtam. - Igazán nem érdemes. Nem az apám a rossz: az élet. Nem szabad gyűlölködni egymással.

- Neki mondd! - kiáltotta. - Neki mondd! Nem tűrtem én szó nélkül? Nem viseltem én mindent békességgel?

Ott leroskadt aztán a szekrény elé és úgy zokogott, hogy egész teste reszketett bele.

Akkor aztán odaültem melléje s beszéltem neki, hogy, Istenem, mindenütt így van ez, a nyomorúság mindenütt kiforgatja az embereket igazi mivoltukból s az igazak mindenütt szenvednek. Uramisten, olyan világot élünk, mikor a sok jajtól az Isten se hall, a sok vértől az Isten se lát már s nem szabad haragudni, ha a magára hagyott ember kínjában nekifordul annak is, akit szeret. Lám, mindennek az a laska volt az oka. Ha az nincs, fel se tűnik már, hogy nincs kenyér, úgy megszoktuk. Olyan egyszerű volt lemondani, míg senki sem beszélt róla. Nincs, hát nincs. Más is elmaradt már és nem öltük meg egymást. Énrám vonatkozólag meg tisztára igaza van apámnak. Most nem olyan időket élünk, hogy lehessen jövőt építgetni. A holnaputánok messze vannak, mert azt sem tudjuk, mi lesz holnap. Hát majd szépen dolgozni fogok. Majd keresek valami munkát, amiért adnak egy kis pénzt. Mert keresni kell most minden embernek külön-külön. Most minden kötelék szakadozik, amely eddig összefűzte az embereket, hát mindenkinek tudni kell szembenézni a saját külön életével. Így. És hogy csomagolni nem szabad. Meg hová is mennénk? Nem úgy értette ezt apám. Nem ilyen komolyan. Csak szörnyű keserűségében és szörnyű szégyenében csapódtak ki belőle a szavak és ő azért, minden ízemmel tudom, szeret bennünket. Lám, milyen szótlan önfeláldozással vitte a sorsunkat eddig. Most felhorkant. Ember az ember és meg kell bocsátani.

Így beszélgettünk ott órák hosszáig. Magam se tudom, honnét szedtem a szavakat, de ahogy kimondtam őket, éreztem, hogy az élet szomorú igazságait mondom ki ösztönösen. Jött a szó a számról, mert sok volt a fájdalom bennem. Összekuporodtunk ott a megbontott szekrény előtt mind a hárman, szomorú világ felborzolt, fázó emberverebei s olyan jó volt ez a hármas közösség, megtapogatni egymás fájdalmát, megsimogatni egymás riadozó szívét, mintha Isten ült volna közénk s egyenkint áldott ölére vett volna bennünket.

Lassan elcsitultunk. Anyánk szipogott még, meg-megindult még nála a sírás, mint az elvonuló eső.

- Elküldött - csuklott fel még néha. - Mindünket elküldött.

De szépen visszarakosgatta már az előszedett holmikat, szépen eligazgatta őket, a szőnyeget kihúzta, a széket helyre tette, összeszedte a lámpa cserepeit; már asszony, anya s mindeneken túl és felett feleség volt, aki lelket ad a háznak.

Azért szomorúak voltunk nagyon, csöndesen gubbasztottunk, mintha egy nagy friss sír lenne a másik szobában. Lassan leszállt az este, minden élet csöndes feketeséggé lett s kívülről a világ nagy nyomorúsága mint egy sötét tenger verte a falakat. Már csöndes gondolataink voltak és mindennapiak.

- Mit adok nektek vacsorára? - sóhajtott szomorúan anyám.

Mert délben megettük egy cseppig a főzeléket, az öcsém a lábast is kikotorta, valószínű volt hát, hogy vacsorára legfeljebb ha sült krumpli leszen, ami jó eledel ugyan, ha megkívánja az ember, de nehéz falat, ha nincs más.

Gyertyát gyújtottunk, mert hogy a lámpa áldozatául esett a délutánnak s meggondolkoztunk a vacsora felett.

Lehetett talán hét óra is, mikor felkopogtak kint apám léptei. Egy kicsit minden megrázkódtunk rá, hogy mi is lesz hát most s várakozva vártunk. Hallottuk, hogy betette a konyhaajtót, megtörölte a lábát, kereste a kilincset s aztán belépett.

Már nem égett az arca, nem volt feszes a homloka, nem lobogtak a szemei. Csöndes volt, szomorú és komoly. Ősz haja oly szép volt, homlokán barázdát nyomott a kalap, az arca fénylett, mintha sietett volna s a kabátja elől dudorodva kiállt.

Nem is nézett ránk, nem is köszönt. Botját odaállította a sarokba, kalapját az éjjeliszekrényre tette, felsőkabátját az ágyra. Aztán egy hevenyészett, újságpapirosokba csavart csomagot húzott elő a kabátja alól s letette csöndesen az asztalra.

- Ezt nektek hoztam - mondta szégyenlősen elkapva a szót s leült szótlan szomorúsággal egy székre. Láttam, ezer bánat van benne s szeretne megkérni mindannyiunkat, hogy ne haragudjunk. Odakönyökölt az asztalra, rágyújtott egy cigarettára s nézte szótlanul a gyertyát. A keze remegett csak, ahogy tartotta s az alsó szájszéle csúszott csak fel furcsa fájdalmasra minduntalan, de ilyenkor szájába vette a cigarettát s nagyot szítt rajta.

Mi csöndben ültünk. A csomagot néztük s apánkat. Anyánk is őt nézte. S ahogy azt a meggyötört arcot, azokat a fáradt szemeket, azt a minduntalan megránduló keserves férfiszájat látta, mely az előbb káromkodott még, de most oly végtelen árva és szomorú volt, olyan lehetett szegénynek, mint a kés a szívébe. Olyan fájdalmasak azok a mélységes mély barázdák apánk arcán. Anyánk lehajtotta a fejét s akkor, ott, láttam, alázatosan, megbocsátva, bocsánatot is kérve, fájdalmas asszonyi szeretettel megint megértette az apámat, mint annyiszor azelőtt. Megint belenézett s megint alátartotta csurgó vére alá szívének áldott kezeit, hogy felfogja. Csak még szavakat nem talált hirtelen az előbbi vihar után, hogy odakínálja a lelkét. Csak még próbálgatni kellett előbb, hogy mi is legyen hát, amivel megkezdje.

Felállt.

- Mi ez... Sándor? - kérdezte csöndesen s a csomagra mutatott.

Apám felkapta a fejét, s szemében felcsillant a megcirógatott, a visszafogadott gyerek elcsurranó öröme. De azért próbálta tenni, mintha ő belül még mindig kemény és megbántott volna s mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, mondta:

- Az? Mi lenne. Bizony nyúl.

- Micsoda? - csodálkozott kételkedve anyám, mert azt hitte, csak tréfálnak vele. - Nyúl?

- Nyúl ám - mondta apám bizonykodva. - Még pedig vad.

- Csak nem? - ámult el édes tréfára készen, hogy ezzel is megmutassa elenyhült szívét s már kicsillantak a fogai.

- Vad nyúl?

S gyerekes komolysággal sietett oda, hogy majd kibontja.

- Vigyázz, harap! - kiáltott rá apám s ettől a bolond kis szótól egyszerre olyan jókedv támadt, hogy minden nevettünk. Ő is, mi is mindannyian. A délutáni felleg egyszerre eloszlott s egyszerre átlanyhult szeretettől minden. Hát, Uramisten, lesz most már vacsora. Ha nyúl van a csomagban, akkor nem kell sült krumplit ennünk. Hohó, egyszerre olyan nagy jóság költözött a szívünkbe, olyan nagy biztonság, mintha egy telt magtár közepén ülnénk s az mind a miénk volna, az a sok eleség, ami ott található.

Az öcsém felugrott s kiabált:

-Hejja hupp! Hejja hupp!

Anyánk hókuszpókuszozva ment a csomag felé.

- Mutasd magad, nyulacska.

És hát valóban nyúl volt benne. Szép nagy példány, még egészen meg sem dermedt, a lábai még lefegtek s a száján friss vér piroslott.

Anyánk ujjai közé vette a nyúl szőrét s túrta a kezével. Fölemelte meg letette. Rángatta a füleit, piszkálta a száját. Nézte.

- Nyúl - mondta ő is csiklandozottan - valóságos nyúl.

S egyszerre átragadt rá öcskös tomboló kedve s kitört belőle hirtelen a fékeveszett kacagás.

- No nézd csak, Feri, Ferkó! - kapta oda öcsémet maga elé. - Nyúl! Látod? Hát látod? Nyuszika!

S paskolta kacagva az állat hátát.

Apám csöndesen mosolyogva ült s a nagy örömben harmatos lett a szeme. Erős, inas drága keze ott nyugodott az asztalon, görbe ujjával piszkálta a terítőt s olyan végtelen boldogság volt az arcán, olyan nagy jóság, mint egy kiterített szív.

- Hogy?... Hogyan?... Hol vetted ezt a nyulat? - repesett anyánk. - Ezt a gyönyörű nyulat? Hisz ez legalább négy kiló.

- Öt is van - nevetett apám. - Bizony Isten, megvan öt kiló is.

A aztán elmondta, hogy kint a határban egy kukoricás szélében a botjával dobta agyon, Mert dühében arra kószált. De úgy mondta el ezt, körülményesen, aprózva, mint egy izgalmas vadászatot. Vidáman és adomázva, hogy minden szavára nevetni kellett.

- No, gyerekek - örült anyánk -, ma nagy vacsora leszen. Az apraját ma megcsinálom pörköltnek, jó hagymával s a nagyjából meg holnap savanyú nyulat eszünk zafttal.

- Az jó lesz - örült apánk. - Jó ízes zaft és porhanyós nyúlgerinc.

- És ma terítünk is - kacagott édes. - Fehér abrosszal felterítjük az asztalt, mindenki külön tányért kap, kihozzuk a szép evőeszközöket s úgy vacsorázunk, mint régen. Gyerekek, ma nagy vacsora lesz!

És sietve vitte a nyulat a konyha felé.

De az öcskös nevetni kezdett hirtelen csúfondárosan.

- Az ám - kiabált kapkodva a kezével, mintha egy nagyon jó tréfát mondana -, de hogyan esszük meg a nyulat? Hiszen nincs egy falat kenyér sem a háznál.

Anyám megállt egy pillanatra s nagy fekete szemeivel csodálatos melegséggel nézett apánkra. Olyan volt a nézése, mintha két karjával körül fogta volna védelmezőn ezt a megpróbált szegény embert s a kezével szelíden cirógatná az arcát. Aztán lányosan, könnyelműen penderült, úgy tett, mintha táncolna, a nyulat a hóna alá fogta, mint az iskolás gyerekek a könyvet s barackot nyomott öcsém fejére.

- Ejnye, ejnye, bikfic te, csacsi te - kacagott vidáman. - Te nagy csacsi. Hát megesszük kenyér nélkül. Baj is az! Jó ez kenyér nélkül is, ugye Sándor?

Apám pillája megremegett. Keze megállt az asztalon s hosszan, mintha a lelkébe tenne el mindannyiunkat, nézett bennünket.

- Hát akkor - mondta, erőltetve a mosolygást, nagyon csendesen, valahonnét igen-igen mélyről -, akkor hát alighanem úgy lesz, hogy kenyér nélkül kell megennünk. Hogyha nincsen...

És félrefordult, lenézett a földre, mintha keresne valamit.

- Ni - kiáltott aztán fel hirtelen remegő furcsa hangon, mintha menekülne valamitől, mintha rejtegetne valamit, mintha akadozna a beszédben -, nini, egér! Egér szaladt!

Anyám odaugrott hóna alatt a nyúllal.

- Hol? - kérdezte ijedten. - Hol van?

- Ott, ott! - mutogatott türelmetlen sietséggel az ágy alá, fejét még mindig elfordítva és leszegve apám s hogy anyám és öcsém nagy harci kedvvel kurkászták az ágy alját és nem figyeltek rá, felnyúlt a kezével és kitörölte szeméből azt a két keserves könnycseppet, amely, nem tehetett róla, hirtelen odatolakodott.