Anyám, én jó anyácskám, a rezgő fák alatt
A lomb neszével múltak ködéből hív szavad.
A szentelt sírhalomra, sötét kriptádra száll
A fűzfa lombja, melyben az őszi szél kaszál,
Holt hangodat sugallja, ha egy kis ág zörög...
Örökkön fúj a szellő és álmod is örök.
Ha meghalok, te kedves, zokognod nem szabad,
A szent és drága hársról szakíts egy friss gallyat
És ásd el önkezeddel halott fejem felett,
Szemed könnyével öntözd az élő sírjelet;
És lent megérzem árnyát, bár rám terült a rög...
Örökkön nő az árnyék és álmom is örök.
De hogyha úgy adódik, hogy együtt meghalunk,
Ne zordon cinteremben legyen jövő lakunk,
A sírgödrünket ássák a vízparton - csak ott
Pihenjen egy koporsó ölén a két halott;
Hogy mindig ott lehessen szívem szíved fölött...
Örökkön sír a víz majd s az álmunk ott örök.
(Ford.: Franyó Zoltán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése