Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tied a dicséret, dicsőség és imádás,
És mindenáldás,
Minden egyedül téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
Áldott légy, uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk a nap,
Aki a nappalt adja és aki ránk deríti a te világosságod
És szép ő és sugárzó, agy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.
Áldjon, Uram, téged hold nénék és minden csillaga az égnek.
Őket az égen alkotta kezed, fényesnek, drága szépnek!
Áldjon, Uram, tégedet szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
Kik által élteted minden te alkotásod.
Áldjon, uram, téged víz húgunk,
Oly nagyon hasznos ő,
Oly drága, tiszta és alázatos!
Áldjon, Uram, tűz bátyánk;
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.
Áldjon, Uram, tégedet minden ember, ki szerelmedért másnak
megbocsát
És akit tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, akik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, kik magukat megadták te szent akaratodnak.
A második halál nem fog fájni azoknak.
Dícsérjétek az Urat és áldjátok
És mondjatok hálát neki
És nagy alázatosan szolgáljatok.
(Ford.: Sík Sándor)
Bizony:
„... tudva vagy tudatlanul mindannyian e jámbor középkori himnuszköltők
örökösei vagyunk – Babits Mihály szavai ezek -; formában, színben, érzésben,
gondolatban egyformán tőlük függünk, és koldusok lennénk őnélkülük.” Mert a
himnuszok valóban rejtett érhálózatokon át nemesítették meg az európai lírát és
a hívők gondolkodásmódját, hiszen a liturgiában ma is mondják őket.
Édestestvérei a komorabb zsoltároknak, de mint – a műfaj legjobb hazai ismerője
és tolmácsolója – Sík Sándor figyelmeztet: „a születő európai nyelvek zenéje és
hangsúlyviszonyai teremtették meg ritmikáját, a felnövekvő friss nemzeték
észjárása, képzelete alakította ki belső formáit.”
Assisi
Szent Ferenc Naphimnusza meghaladja, új tartalmakkal telíti a himnuszköltészet
hagyományait. Isten trubadúrjának nevezték, s e közvetlen halála előtt írt örök
antológiadarabjával valóban újraélesztette a trubadúrlíra hangnemét. Mintha
átfűlt szerelmes éneket zengene – különleges jelentőséget tulajdonított az
éneklésnek -, csakhogy szerelmének tárgya a mindenható és felséges Úr. És nem a
világtól elvonatkoztatva magasztalja, hanem teremtményeinek kórusával. A Szent
Ferenc-i misztika ugyanis lényegesen különbözött koráétól. Általában mondható,
hogy a misztikus elragadtatottságba eső el akarta oldani magáról az anyagi
világ nyűgnek vélt bilincseit, hogy lelke szabadon szárnyalhasson a Teremtő
felé, így tapasztalva meg isteni fenségét, végtelen szeretetét és hatalmát.
Szent Ferenc azonban misztikus átlényegülései során is szoros kapcsolatban
marad a láthatóval, tapasztalati tényekkel, a történelemmel és az emberrel.
Egyik
levelében a következőket írja: „... a Magasságbeliből itt a földön semmi mást
nem birtokolunk és látunk, mint testét és vérét, neveit és igéit (szavait),
amelyek által teremtett bennünket.” Hogy teremtett lények vagyunk, hogy életünk
tere is a teremtés eredménye, s hogy az általa annyira szeretett Krisztus is e
világba született, ebben működött, ebben szenvedett kereszthalált, ez Ferenc
misztikus élményét is döntő mértékben határozta meg. Nem kiszakadni akart a
világból hanem abban megtapasztalni és gyermeki örömmel felmutatni Isten
jelenlétének bizonyosságát. és mivel a bűnös ember ara sem méltó, hogy az Úr
nevét kimondja, megfelelő szimbólumokat kellett találnia, hogy gondoskodó
jelenlétét is irgalmát éreztesse. A Naphimnusz eredetijében nem a Sík Sándor
által fordított „alkotásod” kifejezés szerepel, hanem a „tue creature” (azaz:
„teremtményeid”). Ferenc meggyőződése szerint ugyanis a teremtésben lépett ki
önmagából az Atya, és mutatta meg végtelen szeretetét, nem szűnő gondoskodását.
A
vers címe is azt jelzi, hogy Assisi szentje mindenekelőtt a fényesség
metaforájával él, ha Istent szándékozik megjeleníteni. A Naphimnusz bevezető és
befejező szakasza a himnuszok hagyományait követi, megszólítja az Urat (más
himnuszok pedig azt a szentet, akinek ünnepére születtek, és külön jellegzetes
típust alkotnak a Szűz Mária tiszteletére írott himnuszok), mint teszi ezt az
egyik leghíresebb himnuszköltő, Szent Ambrus is, akit évszázadokig mesterüknek
tekintettek a himnuszok írói. Híres, „kakasszóra” írt himnuszát így kezdte:
„Világ teremtő mestere” (Sík Sándor fordítása). Assisi Szent Ferenc jelzőkkel
ékesítve, de nagyjából hasonló módon indít: „Mindenható, fölséges és jóságos
Úr”, s az első versszakban tulajdonképpen az Úr nagyságát és végtelenségét
fejti ki, végig e megszólító formát alkalmazva.
A
második versszakban azonban már feltűnik a világosság hordozója, a nap,
amelynek kettős funkciója van: a nappalt adja, és „ránk deríti a te
világosságod”, azaz a lényeg megismeréséhez segíti az embert. E metafora az
augustinusi hagyományhoz igazodik: Szent Ágoston szerint a megismerő
tevékenység voltaképpen Isten segítségével történő megvilágosodás; az ember
szívében a „nem-tudás” sötétségét Isten kegyelme járja át, s így jut az
ismeretek adta világosságra. (Ez a gondolat még szemléletesebben mutatkozik meg
a Naphimnusznak a holdat és a csillagokat idéző soraiban; a sötétségben is
világító égitestek Isten jelenlétének és segítő kegyelmének hírhozói.) Ferenc
szinte dédelgető szeretettel idézi a fényt és hozóit, például „tűz bátyánkat”,
aki „szép, erős, hatalmas és vidám”, tehát birtokolja az isteni tulajdonságokat
(erős és hatalmas). Az ember magára hagyatva vakoskodnék. De a nap, a hold, a
csillagok és a tűz isteni világosságot gyújtanak a sötétségben. Ezzel
kapcsolatban rendkívül érdemes megfigyelését fejti ki. A. Rotzetter kapucinus
kutató Assisi Szent Ferenc élete, életprogramja és alapélményei című
tanulmányában (magyarul is megjelent 1993-ban). Arra figyelmeztet, hogy Ferenc
számára „minden fény: jel, egyfajta szentség”. Véleménye szerint Klára is
(magyarul: világos, fényes) „Isten és a fény kapcsolatát idézte föl benne.”
Metaforikus
értelme van a versben a „víznek” is, amely „nagyon hasznos”, „drága, tiszta és
alázatos”. Itt megint ugyanaz a kettős jelentés sejlik föl, amelyre a nap
megjelenítésével kapcsolatosan már utaltunk. A hasznossága az emberi életben
betöltött nélkülözhetetlen voltára utal. A „drága” és „alázatos” minősítések
azonban azt sejtetik, hogy jelentéstöbbletet is hordoz: ahogy a „tiszta”
melléknév is (itt nyomatékos, állítmányi szerepben). Isten ugyanis „az élő
vizek forrása”. Jézus ezt mondja János evangéliumában: „Az a víz,m amelyet én
adok, örök életre szökő vízforrás lesz” (4,14), és másutt: „Aki szomjazik,
jöjjön hozzám és igyék!” (7,38) A keresztre feszített oldalából ömlő víz az
áldozat befejezését, a keresztség vize az új életre való születést jelképezi.
A
természeti jelenségek (szél, levegő, felhő, jó és rút idő) Ferenc meggyőződése
szerint arra szolgálnak, hogy Isten általuk tegye folyamatossá a teremtés művét
(az olaszban megint csak a „tue creature” kifejezés szerepel), amelynek végső
pontja a természetben élő, vele testvér, „teremtett” kapcsolatban álló ember.
Egymásrautaltságukat, szövetségüket erősítik a szinte gyermeki érzületet
kifejező minősítések. A nap: „urunk-bátyánk”, a hold: „nénénk”, a szél:
„öcsénk”, a víz: „húgunk”, a tűz: „bátyánk”, a Földanya: „nénénk”.
Valamennyiükkel rokonságban vagyunk, összeköt bennünket kreatúra voltunk. (A
felsoroltak egyébként kivétel nélkül mélyebb jelentéssel is rendelkeznek; a felhő
például Isten jelenlétére utaló természeti jelenség is.)
A
vers úgy épül, mint az ószövetségi Teremtés könyve. Miután Szent Ferenc
megelevenítette a természetet, megjeleníti az embert, nem mint a teremtés
koronáját, hanem békességes, gyötrelmeit tűrő, hívő személyiségként, aki
szenvedései és megbocsátó természete révén boldog lehet, amint Krisztus ígérte,
és istenfélelme jutalmául elnyeri az örök életet. A Naphimnusz írójának
szemléletmódjára következtethetünk a „szerelmedért” kifejezésből is. Saját életének
tapasztalatai által megerősítve jutott arra a meggyőződésre, hogy szívünk,
lelkünk csak Istent szeretve érheti el a boldogságot, a fény teljességét, csak
a „szeretet szerelmében” – jellegzetesen ferences kifejezés – leli meg vágyott
nyugalmát. A már idézett Rotzetter figyelmeztet arra, hogy egy ismeretlen festő
ábrázolta jelenetben, amint Assisi szentje a San Damianó-i kereszt előtt
térdepel, Krisztus szavai hallatára arca ragyogni kezd. A Naphimnusz születése
körüli időben a legnagyobb kegyelemben részesült: ő is viselhette Krisztus
szent sebeit (stigmatiziáció). Alvernában negyvennapos böjtjét tartotta, amikor
Celanói Tamás leírása szerint egy szeráfhoz (Izaiás szerint Istent dicsőítő
hatszárnyú lények) hasonlót látott keresztre feszítve a reggeli napsütésben.
Ferencben eláradt a bánat és az örvendezés, megjelentek testén a sebhelyek.
A
vers jellegzetes himnuszi fordulattal zárul: „Dícsérjétek az Urat és
áldjátok...” Persze Szent Ferenc másként imádkozott, mint az átlagember.
Imádsága teljes és elragadtatott önátadás volt, ilyenkor birtokolta a fény
teljességét. Szent Bonaventura mondja el Szent Ferenc „nagy életrajzában”, hogy
a vele együtt élő testvérek emlékezete szerint „amikor éjszaka kereszt alakban
kitárt karral imádkozott, egész teste fölemelkedett a földről, és fényes felhő
vette körül. Testének fénylő ragyogása pedig szelleme csodálatos fényességét
bizonyította.” A Naphimnusz e fényességbe öltözött, elragadtatott alak
imádsága, vallomása, aki – ismét Szent Bonaventura szavaival – „minden szépben
egyúttal a legszebbet is látta, minden teremtményt létrának használt, melyen
fölemelkedhetett, és megragadhatta azt, aki egyedül szeretetre méltó”.
RÓNAY
LÁSZLÓ
ASSISI SZENT FERENC (1181-1226) a ferences
rend alapítója. A közhiedelemmel szemben igen művelt férfiú. Kereskedőként
kezdte pályáját, majd katonáskodott. Perugiai fogságából hazatérve látomásai
voltak. 1205-ben szakított addigi életmódjával, és 1209-ben végleg elkötelezte
magát Isten szolgálatára, az evangéliumi szegénység eszméjének megélésére.
Ezért nevezték poverrelónak, szegénykének. 1212-ben női szerzetet alapított,
1221-ben pedig világi harmadrendet. 1223-ban a pápa végleg megerősítette rendje
működési engedélyét. Halál azután öt évvel szentté avatták. Az egyház
lelkiségének nagy formálója. Olaszország védőszentje. A Fioretti tartalmazza
élete legendáját.
(Forrás: Száz nagyon
fontos vers 28-31. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése