Nagy Sándor (1820-1902): Isten veled…

Isten veled szívem’ szerelme

Beteg leány, hű angyalom!

Elválsz tőlem, de nem örökre;

Visszatérendsz még egykoron,

Elválsz… ’s e’ megválás szívemnek,

Hidd, lyányka, mit se, - fáj, hiszen

Utad egy létadó kútfőnek

Balzsamforrásához viszen.

Hol bújdosólag keringenek

A’ játszi csermely’ habjai;

’S fülmilék dalától zengnek

A’ táj’ viránydús halmai.

Ott, - mint a’ hévütött virágszál,

Az esti hűvös harmaton:

Föléledsz hervadó rózsaszál,

Beteg lyány! édes angyalom.

Ne sírj, ne sírj lelkem’ mindene

Szüntesd patakzó könnyedet:

III.

Két éve már hogy letört virágként

Beteg ágyon hervadsz, hű kedvesem,

Anyád emésztő bánat ’s köny között

Virraszt veled a’ csöndes éjeken.

Álom nem jön bádjadt szemeidre;

Ugy elhervadt liliomtetemed:

De még most is oly melegen dobog,

Isten-, honért, ’s én értem hű szived.

Nincs toll, melly leirhatná kínaid’,

A’ mellyeket szenvedsz ártatlanul;

Isten! ne vidd el… szánj oh engem is:

Imádva szolgád, ímé porba hull.

Mind hasztalan! az ég nem könyörül,

Buzgó imámat nem hallgatja meg;

Repedj meg szívem; nyilj meg sírhalom,

Temess öledbe mélyen engemet!...

Midőn az úr magas jó kedvéből

Az angyalok’ égi édenéből,

Téged nekem –

Lekülde, báj ajkad igy zengett:

„Te érted hagytam el a’ mennyet

Tied lesz szívem, életem.”

Keblemre zártalak… oh! nem lehet

Kimondani mit szívem érezett –

E’ percz alatt:

Sugár termeted’ átkaroltam,

Gyönyör-szomjas lélekkel szívtam

Kigyúladt rózsaajkidat.

Szerelmedről zendült meg énekem,

Szerelmed adta a’ lantot nekem,

’S ragadva vitt –

Engem a’ mu’sák’ szent hegyére,

Hol áldozatul, zöld-füzérbe

Kötöztem szűm’ virágait.

De bár nevem minden dalnok felett

Vivna magának örök életet!...

Mit ér nekem?!...

A’ szívvirágok, sírvirággá váltak;

Két bú-forrása, két bádjadt szemem.

Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének

Éltető napja, édes jegyesem.

Hivém, hogy egykor vőlegényi párnám’

Szép menyasszonya, Rózám, te leszel!...

Menyasszony lettél, menyasszonyi ágyad’

Halál’ fagyos keze bontotta fel:

’S lefektetett… átölelt csontkarával…

’S álomba ringatott, halkcsöndesen.

Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének

Éltető napja, édes jegyesem!...

Amott a bércz’ sötét várromjainál,

A’ nap bádjadó arczczal bucsúzik;

Egy rövid éj, - ’s királyi pompájában,

Kelet’ bérczein ujra föltünik:

Az én szívem’ sötét romján alászállt –

Napom, nem kel föl többé sohasem!

Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének

Éltető napja, édes jegyesem!...

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.  (1820-1902)

Nagy Sándor (1820-1902): Vedd bucsu…

Vedd bucsucsókom’ oh leány!

’S vele hű szívem’;

Bár tőled ah! most messze űz –

Gyászos végzetem;

Te léssz szerencsém’ csillaga

Míg gyász ölébe nem fed a’ –

Néma sírverem.

Mennyet lelék hű kebleden,

’S nem volt bánatom:

Szivemben béke, csend honolt,

’S enyhe nyúgalom:

És most behullott arczimra, -

Búgyöngyöket facsar ki a’

Való fájdalom.

Békén kelt a’ fényes nap,

’S békén áldozott;

Míg hű szerelmünk’ angyala

Karján ringatott.

Boldog valék őrszellemül,

Hű szerelmed lenge körül,

’S menybe ragadott.

Ketten szedénk virágot a’

Tarkapázsiton,

Fölöttünk csalogány dalolt

Édes hangokon.

Keblem kebleden pihegett,

Csókom’ szelleme lebegett

Bíbor ajkidon. –

Keblem sötét, búkönyűkbe

Fürdik két szemem;

Bár tőled ah! most messze űz,

Lyányka, végzetem…

Te léssz szerencsém’ csillaga –

Míg gyász ölébe nem fed a’

Néma sírverem!!

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.  (1820-1902)

Sántha Károly: Imádság a Kossuth-ünnepélyen

Fölséges nagy Isten, minden népek Atyja,

nekünk is kegyelmes édes jó Atyánk:

Szivünket magasztos érzés dobogtatja,

oh mert szép emléknap virradt ma ránk.

Buzgó ámulatban tétováz a lélek,

Nincs szó, kifejeznünk, amit érzünk, -

Örömünkben sirunk, a könnyek beszélnek:

Hála néked Isten, oh mi Istenünk!

A magas mennyboltról szép hazánk egére

Most száz éve szállt le legszebb csillagod;

Bujdosásainkban Ő e nép vezére,

A nagy bujdosó, ki örökké ragyog.

Fénye bevilágit egy egész világot.

S hirnév koszoruzza homlokát, fejét;

A szabadság s Ő: egy. Áldott Ő, oh áldott –

Minden magyar áldva ejti ki nevét.

Gyászos éjszakában, rabság éjjelében

Oh nagy Isten, hozzánk TE küldötted Őt,

S mint a szent hajdannak prófétája régen,

Lángolón hirdette a teljes időt.

Szolgajármot hordtunk, suhogott az ostor,

Az ellenség fojtó karja nyult felénk:

Jött Kossuth, mint egy új nemzeti apostol,

S a zsibbadt álomból mi fölébredénk.

Oh mi szép hajnalt szült a mi ébredésünk,

E hajnalra éjjel többé nem borul;

Kossuth születése: újjászületésünk,

A szabadság napja le nem alkonyul.

Nemzet templomát e nap bearanyozza:

Ősi alkotmányunk a mi templomunk,

Honszerelmi dal zeng benne, mint zsolozsma,

Sziklán áll e templom: sziklánk szent jogunk.

Hogyha vész zudul ránk, visszaverjük újra,

Nem rémitenek meg terhes föllegek:

Vészt, felhőt maga a hős neve elfúja,

Mert velünk van lelke, fölöttünk lebeg.

Felhőoszlopunk Ő, nappal, jó időben,

És tüzoszlopunk a balsors éjjelén;

Ha öröm ér bőven s a remény tünőbe:

Mi megyünk előre vezető-kezén.

A szabadsághősnek bölcsejénél állva,

A magasba küldünk báladó imát:

Ki Istent fél, annak drága a hazája,

S ki hazát szeret, az Istent is imád.

Millió magyarnak szive egybeforr ma,

S egy szivvel, egy szájjal egyért könyörög:

Áldásoknak Atyja, hints áldást e honra,

És áldásod légyen e hazán örök!

Oh virulj magyarság ezer águ fája,

Nőjjön koronád: az Istenfélelem;

Hit gyökere tiszta, jó erkölcsre válva,

Hozza meg gyümölcsét a honszerelem!

Ápolgassa e fát egyetértő lélek,

Kossuth szeme védjen téged drága hon,

S míg fölötted szállnak szálló ezredévek,

Te álljörök-ifjan, fényben, szabadon!

Forrás: Dunántúli Protestáns lap 13. évf. 37. sz. Pápa, 1902. szeptember 14.